2020-10-17

#Popast: Christina Milian: It's About Time (2004) – Albumkritika

Christina Milian

Itt az ideje – áll Christina Milian első amerikai megjelenésű albumának borítóján, pedig az akkor 22 éves énekesnő nem is sejtette, hogy ez az idő a zeneiparban gyorsan el fog telni. (A megjelenés után nem sokkal később átmasírozott a színészetre.) Egymásra épülő sablonnóták, de a gyorsabbakkal lehet valamit kezdeni.

Christina Milian: It's About Time
Cím: It's About Time
Előadó: Christina Milian
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2004. június 15.
14 dal, 50 perc

Christina Milian debütáló albumának tengerentúli megjelenését a 2001-es terrortámadás törölte, így aztán három évet késett az ottani bemutatkozással. A lemez első maxijának, a Dip It Low-nak a sikere megalapozhatta volna Milian karrierjét, de az It's About Time-ot hallva sejthetjük, hogy miért nem tudott Beyoncé, esetleg Ashanti ligájába ugrani: az urbánus hatások (ami egyébként két évvel későbbi, máig utolsó stúdióalbumán még erősebben köszön vissza) csak egy bizonyos szintig állnak jól neki, de a balladákkal szenved a leginkább. Például az Oh Daddy című ömlengés eminemes alapokon kínos, Joe Budden jelenléte csak a Whatever U Wantban volt indokolt, mert a szintén az ő közreműködésével készült L.O.V.E. teljesen felejtős, az I'm Sorry pedig valóban bocsánatkérésnek hangozhat a sok erőlködés hallatán. Milian akkor a legjobb, amikor a tempósabb ütemek diktálják énekét: a nemzetközi kiadásra felrakott, Kylie Minogue-os I Can Be That Womanből több hasonló kellett volna, ahogyan a Whatever U Want sem a minőség hiányától lett teljes bukás a slágerlistákon, továbbá az I Need More Dip It Low-szerű keleties hangzása is kiváló a táncparkettre, az énekesnő latinos származása pedig a Peanut Butter & Jellyben tud megmutatkozni.
Az It's About Time nem feltétlenül gyengébb az elődjénél, csak nem annyira szórakoztató.

Értékelés: 5/3,5




Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

2020-10-16

beabadoobee: Fake It Flowers (2020) – Albumkritika

beabadoobee

2019-ben az NME Billie Eilish mellett a legjobb új előadónak nevezte a filippínó-brit Beatrice Laust, avagy beabadoobee-t (nem, ez nem egy MSN-es felhasználónév), aki számos EP-t követően, kolléganője után egy évvel később jött ki élete első stúdióalbumával. Pályaútjaik szinte megegyeznek: beabadoobee zenéit is a saját szobájában szerezte, az interneten lett híres, idén pedig egy toplistás slágert is elért a Billboard Hot 100-en.

beabadoobee: Fake It Flowers
Cím: Fake It Flowers
Előadó: beabadoobee
Kiadó: Dirty Hit
Megjelenés: 2020. október 16.
12 dal, 41 perc

Ami egyébként nem található meg a debütáló Fake It Flowersen (Powfu a Death Bed [Coffee for Your Head]-ben felhasználta az énekesnő korábbi dalát, a Coffee-t, de állítólag ő nem volt elragadtatva attól, hogy a hangját a felismerhetetlenségig eltorzították benne), helyette viszont kapunk tizenkét tételt (tizenhármat a japán kiadáson): az alternatív rockba burkolt lemez mintha a 90-es évekbe repítene vissza, pedig a 2000-ben született beabadoobee még csak nem is élt akkor! A nyitó és első kislemeznek választott Care egy tinifilm, mondjuk a 10 dolog, amit utálok benned betétdalának hangzik; itt egyből kiderül, hogy az énekesnő gitárral a kezében a legmagabiztosabb. A következő Worth It egy sulibulis nóta, az utánalévő Dye It Redben a lázadás már tetőfokára hág, amikor egyből azzal a sorral indít, hogy „Csókold meg a seggemet”. A feldúlt Charlie Brown után az érzelmi kitörések csillapodnak a beszédes című Emo Songban és a szomorkás Sorryban (utóbbi, maxin található alternatív változata egyébként ütősebb). A későbbiekben egy harmadik oldalát is megismerhetjük a művésznőnek: noha a Further Away szövege csípős, de romantikusabb hangzást kapott, ahogyan a How Was Your Day? is már érzelgős kontextusban. A Togetherrel visszakanyarodunk az album elejéhez, a Yoshimi, Forest, Magdalene szintén erősíti ezt a vonalat, ám nem ad többet az eddigiekhez.
Szolid bemutatkozás egy tinédzserlelkű előadótól, aki imád beszólni, őszintének lenni, és kilógni a felnőttek unalmas világából.

Értékelés: 5/4




Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

2020-10-06

#Popast: Jessica Simpson: A Public Affair (2006) – Albumkritika

Jessica Simpson

Egy évvel azután, hogy kimondta a boldogító nemet exének, és ezzel valóságshow-jának is búcsút intett, Jessica Simpson még mindig az amerikai bulvársajtó oszlopos tagja maradt. Egy celeb, aki alapból énekesnő, de a Tommy Mottola által megálmodott Britney Spears-i vagy Christina Aguilera-i magasságokba soha nem ért fel.

Jessica Simpson: A Public Affair
Cím: A Public Affair
Előadó: Jessica Simpson
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2006. augusztus 29. (Egyesült Államok) / 2007. február 17. (Európa)
17 dal, 1 óra 7 perc

2005-ben Simpson nem csak a férjétől, de a főnökétől is megvált, ugyanis az Epic Recordshoz szerződött, ötödik lemezének címét pedig az őt övező, árgus tekinteteknek szegezte. Nem láttunk még belőle eleget? A dalokat hallva bizony nem tudunk meg róla többet. Annak ellenére, hogy ezúttal újdonságként szintetizátort is a hangja alá pakoltak, személyisége továbbra is másodlagos maradt saját albumán. Köszönhetően annak, hogy a darabok össze lettek ollózva másoktól: a címadó (A Public Affair) pofátlanul nyúlja Madonna Holidayjének riffjeit (mondjuk, legalább ezt még jól is teszi), a Dead or Alive-feldolgozás, a You Spin Me Round (Like a Record) viszont rémesen kínos, a These Boots Are Made for Walkin' című, botrányt kavaró Nancy Sinatra-nótát már meg se említem. Aztán ott van a B.O.Y., amelyben mintha Britney Spearst hallanánk, a Fired Upban meg Gwen Stefanit (előbbi kislemezes megjelenést kívánt volna egyébként, mert dallamosságával felülemelkedik az unalmasabb nótákon). A Walkin' 'Round in a Circle valószínűleg az előző karácsonyi albumról maradt hátra, az I Don't Want to Care pedig a címéhez hű. Szóval a hitelesség és az igyekezet nem Simpson erősségei, de azért néha felbukkan egy-egy jó pillanat, mint a rodeópartis Push Your Tush, de az If You Were Mine is kifejezetten kellemes és a mémmé lett (mármint a videoklipje) I Belong to You se egy rossz darab a melankolikus betétjével. Összességében viszont könnyen érezhetjük feleslegesnek ezt a valamivel több mint egy órát, főleg úgy, hogy a tartalom túlnyomó többsége ürességgel teli.

Értékelés: 5/2,5




Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

2020-10-04

Melanie C: Melanie C (2020) – Albumkritika

Melanie C

Az egyedüli Spice Girl, aki nem csak a múltbeli jogdíjakból él, hanem immáron nyolcadszor jelentetett meg saját lemezt: Melanie Chisholm, avagy Melanie C dance-poppal való kacérkodása mostanra jutott el odáig, hogy a műfajon keresztül önmagát adhatja ezzel a cím nélküli anyaggal.

Dua Lipa: Future Nostalgia
Cím: Melanie C
Előadó: Melanie C
Kiadó: Red Girl Media
Megjelenés: 2020. október 2.
10 dal, 35 perc

Pedig az énekesnő öreg motorosnak számít, főleg, hogy szólókarrierje is már huszonegy éves az idén. Chisholm 2011 óta kereste autentikus énjét a The Sea-vel: akkor a dance-hullámba próbált belekapaszkodni ismét (az első tempósabb sláger, a 2000-es I Turn to You után átment poprockba), ám ott is végül a keményebb hangzások uralkodtak. „Nincs semmit rejtegetnem” – énekli a Who I Amben, és valóban: lehet, hogy más előadóknál ez a tartalom gyakran selejtes eredményt hoz, viszont itt a house-os lüktetések és a sérülékeny, ámbár magabiztos szövegek Chisholm karrierjében először egységes képet alkotnak harmincöt percen át. A csúcspont a másodiknak pakolt Blame It on Me-ben jön el, de az utánalévő tételek néhány kivétellel se adnak alább: a Good Enough fülbemászó refrénjét nem fogjuk lekaparni magunkról egyhamar, az Overload 80-as évekbeli diszkóját még Dua Lipa is megirigyelné magának, a végső End of Everything című lágy ballada pedig kiváló útravaló. Egyedüli tévesztés a túl drámaira sikeredett Escape, valamint a Here I Am se ér fel a hasonló című Who I Amhez.
Egy második rész is tartozik hozzá, ami fizikailag jött ki három további dallal és még három remixszel.

Értékelés: 5/4




Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

2020-04-30

Diana Gordon: Wasted Youth (2020) – Albumkritika

Diana Gordon

Diana Gordon (egykoron Wynter Gordon) nagyjából tartja a minden évben legalább egy dal felállást. Most egy újabb EP-re, a Wasted Youth-ra gyűltek össze a szerzemények; a szóban forgó anyag megmarad az előző Pure témájánál: a múltbeli sérelmek és a korai felnőtté válás ismét központi szerepet játszanak.

Diana Gordon: Wasted Youth
Cím: Wasted Youth
Előadó: Diana Gordon
Kiadó: Warner Records
Megjelenés: 2020. április 3.
8 dal, 20 perc

Azonban a Wasted Youth még maturáltabban szól, mint a Pure: az alapjaiban R&B ugyanúgy keveredik trappel, mint countryval, rockkal és egyéb gitáros műfajokkal; Gordon énektechnikája is nagyon hasonló Alanis Morissette-éhez. Ez főleg a Rollin akusztikus verziójában hallható, de a Wasted Youth vagy a Tell Myself is jó példa erre. Viszont az egész a Pure közeli tökéletességét már nem tudja hozni: a Rollin és a Sad Boys kivételével egyik szám se kelti fel annyira a figyelmet, hogy azokhoz később is visszatérjünk. Itt nem csak a fiatalság lett elpazarolva, de Gordon igyekezete is.

Értékelés: 5/3




Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Dua Lipa: Future Nostalgia (2020) – Albumkritika

Dua Lipa

A Z-generációs Madonna a mostanság divatossá vált diszkóműfajba csomagolta ellentétes című második stúdióalbumát, miközben erősen inspirálódott a pop nagyasszonyaitól. A Future Nostalgia nem egy popipart megváltó korong, inkább az énekesnő karrierjében lesz egy jelentős mérföldkő.

Dua Lipa: Future Nostalgia
Cím: Future Nostalgia
Előadó: Dua Lipa
Kiadó: Warner Music UK
Megjelenés: 2020. március 27.
11 dal, 37 perc

Miközben más előadók kénytelenek elcsúsztatni a megjelenéseket a szórakoztatóiparra súlyosan ható koronavírus-karantén miatt, addigra Lipa (az előzetes kiszivárgások miatt is) előrehozta a sajátját egy héttel. „Szerintem a dolog, amire most a legjobban szükségünk van, az a zene, kell a vidámság, meg kell próbálnunk látni a fényt” – magyarázta döntését. És milyen igaza van: a Future Nostalgia tizenegy tétele mind megállná a helyét a táncparketten. A címadó (Future Nostalgia) Kesha-féle flegma stílusával jól felvezet, de több nincs benne, az utána lévő, rádióból/lejátszási listákról ismert Don't Start Now már egy igazi lábat beindító nóta. A Physical nem csak a címében inspirálódott Olivia Newton-Johntól, a Cool meg Carly Rae Jepsentől. A Levitating együtt éneklős refrénje simán a nyár slágere lehetne, a White Town Your Womanjét felhasználó Love Again a szomorúdiszkóba nyújt betekintést, a Break My Heart pedig Lipa előző teljes kiadására is felkerültetett volna. A csúcsot a Kylie Minogue-os Hallucinate jelenti, amely tökéletes hidat épít a 80-as évek és napjaink zenéje között. Ezzel szemben az utolsó két szám nélkül is meglettünk volna: a Good in Bednél és a Boys Will Be Boysnál Lipa kifulladni látszik a buli hevében, pedig az egész lemez alig hosszabb fél óránál. De legalább ez a harminchét perc elég arra, hogy az amúgy karakteres, százból is felismerhető hangú Lipa a legtöbb előadónál lebukkanó bemutatkozás utáni visszaesés szakadékát lazán keresztülugorja.

Értékelés: 5/4




Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

2020-03-14

Mandy Moore: Silver Landings (2020) – Albumkritika

Mandy Moore

Mandy Moore az elmúlt évtizedben impozáns színészi teljesítményeiről volt ismert, vagyis inkább az amúgy sem szárnyaló énekesi pályafutását hátrahagyta. Most viszont tizenegy év után visszatért: a Silver Landings című hetedik albuma könnyed folkos dallamokkal simogatja a lelket.

Mandy Moore: Silver Landings
Cím: Silver Landings
Előadó: Mandy Moore
Kiadó: UMG Recordings, Velvet Forecast
Megjelenés: 2020. március 6.
10 dal, 41 perc

Az 1999-es debütáló Candytől nem csak hosszú időre, de éles váltásra is vagyunk: Moore azt nyilatkozta, hogy ki nem állhatja a kis tiniként felvett szerzeményt, így aztán esze ágába sincs visszatérni a tiszta popos hangzáshoz. És a Silver Landingset hallva ez annyira nem is baj, mert a kockázatmentesség ellenére teljesen autentikusan szól; Moore eddigi életeseményeit gyűjtötte össze tíz tételbe. Például a Tryin' My Best, Los Angelesben a lehetőségekre vár, miközben szerencsésnek érzi magát, hogy egyáltalán eljuthatott oda („Több, mint amiről álmodtam / Több, mint amennyit kértem / Bármi megtörténhet / A nyitott ajtók városában”), a Fifteenben karrierje kezdetére tekint vissza („Kihagyott szalagavató / Kihagyott évzáró / Nincs egyetem ősszel / Úton fiúzenekarokkal, akik plázában énekelnek az embereknek”), a Stories of Reminding Myself of Me-ben pedig depressziójától szakad el („Hallom a dalt / A csend fülsüketítő volt / És olyan jó érzés énekelni újra”). A lemez egyedüli üresjárata a gyenge verzét kapó Easy Target, ezzel talán még a felejtősen záró címadó, a Silver Landings vehető egy kalap alá, de összességében az érett hangzás, a kellemes melódiák, a személyes hangvételű szövegek és Moore angyali énekhangja nyerővé teszik az anyagot.

Értékelés: 5/4




Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Rendszeres olvasók