Attól, hogy az eurovíziós dalverseny véget ér, nem jelenti azt, hogy az előadóktól is el kell búcsúznunk. Az alábbi hét énekes mind képviselte országát, és a verseny után továbbra is figyelem a tevékenységüket. A cikksorozatban eddig megjelent részeket alább találhatod, vagy fentebb a #7hétfőn címkére kattintva elolvashatod őket.
A legutóbbi részek:
1. Lena (Németország, 2010 / Németország, 2011)
A felsorolt európai sztárok közül Lena az, akit naponta követek, és azonnal meghallgatok bármi újat, amit kiad. Győzelme óta még mindig az egyik legnépszerűbb előadó a hazájában, volt márkaarca többek között az Opelnek és a L'Orealnak, énekelt egy betétdalt a Fák jú, tanár úr 2-ben. Négy albumot jelentetett meg ezidáig, az ötödik Geminit három éve húzza. Ha pedig ki kellene emelni egy számot a diszkográfiájából, az nem a Satellite lenne, hanem a rádió-kész Traffic Lights a Crystal Skyról: az énekesnő a városi forgatag közepén vár az igazira.
Nyolc éve Tom Dice a hatodik helyet zsebelte be az oslói versenyen, az eredménnyel pedig megszerezte Belgium egyik legjobb helyezését. Dice-nak négy albuma van, a legutóbbit, a Better Dayst idén adta ki, ami feldolgozásokat tartalmaz. Az énekes legjobb dala még mindig a Me and My Guitar: a fiú egy szál gitárral énekel az álmairól, hogy egyszer majd híres lesz – és igen, ekkor még Ed Sheeran nem volt sehol.
Ebben az évtizedben Ciprusnak kétszer is drukkoltam, legutóbb idén a Fuegónak. Pedig Eleni Foureirának nincs sok köze az országhoz: Albániában született, Görögország nevelkedett, utóbbiban állítólag az egyik legnagyobb popsztár. Diszkográfiája görög nyelvű dalokkal van tele, amikkel én személy szerint nem tudok mit kezdeni, ám idén májusban nemzetközi szerződést kötött a Sony Musickal, ezért hamarosan jönnek az angol szerzeményei, amiket már alig várok.
A No Angelst már az Eurovízió előtt ismertem, ugyanis ők voltak (vagyis még mindig, csak nem aktívak) Németország legsikeresebb lánycsapata. Az évtized elején feloszlottak, de örökségük bizonyára sokáig ki fog tartani. A versenyen elhangzott Disappear egyértelműen az egyik legrosszabb daluk, élőben elénekelni szinte lehetetlenség, így nem is csoda, hogy az utolsó helyek egyikén végeztek 2008-ban. Mivel 2001-ben debütáltak, nekik is vannak olyan dalaik, amik úgy tizenöt évvel ezelőtt még menőknek számítottak, ma már viszont gázok... Mindenesetre a Someday még mindig a menő kategóriát erősíti.
Nem hiszem, hogy Levináról fogunk valaha is többet hallani az első albumán kívül, mivel még a németek sem voltak túlzottak kíváncsiak rá, ezért valószínűleg a karrierje sem fogja továbbhúzni. Egyébként ő egy roppant tehetséges és ígéretes a német leányzó, ez a debütáló albumából is kitűnik, ámbár azért az közel sem volt sallangmentes... Az Echót tavaly a Last.fm szerint kétszázharmincháromszor hallgattam meg, szóval nekem abszolút bejött.
A szakállas nő, ahogy ismerjük őt, pedig Conchita több annál, hogy a kinézete alapján azonosítsuk. Legalábbis bemutatkozó albuma, a barokkpopot ötvöző Conchita abszolút megér egy lejátszást: annyira kifinomult és elegáns, hogy nincs is szüksége alteregóra, hogy felfigyeljenek a zenéjére, mert a zene is tud beszélni helyette. Egyébként a lemezen az eurovíziós győztesdala, a Rise Like a Phoenix a leggyengébb darab, nem illik a többi szám közé, érezhetően összecsapott lett. Conchita (aki hivatalosan is elhagyta vezetéknevét, a Wurstot) idén októberben fog jelentkezni új albummal.
Fotó: Markus Morianz / TNRB
2. Tom Dice (Belgium, 2010)
3. Alexander Rybak (Norvégia, 2009 / Norvégia, 2018)
Alexander Rybak az idei versenyben nem volt akkora favorit, mint 2009-ben, amikor is rajtcél győzelmet aratott a Fairytale-lel, megdöntve a legtöbb pont rekordját. Dalaiban szereti az európai hangzásokat, a hegedűje szinte az összesben felcsendül, és gyakran viccelődik, mint a fentebb lévő Oah-ban.
4. Eleni Foureira (Ciprus, 2018)
5. No Angels (Németország, 2008)
6. Levina (Németország, 2017)
7. Conchita (Ausztria, 2014)
Fotó: Markus Morianz / TNRB
