Ritka az olyan, amikor egy előadó harminc felett lép a világot jelentő deszkákra, de a 32 éves Amy Shark még így is maga mögé utasítja a nála tíz évvel fiatalabbakat. Love Monster című debütáló albuma az év egyik, ha nem a legjobb bemutatkozása.
„Fekszek az oldalamon, nézem, ahogy az idő telik / És fogadok, a világ azt hitte, hogy fel fogom adni” – énekli az I Said Hi-ban Amy Shark, aki 2016-ban robbant be Adore című dalával, amely tavaly az ausztrál lista harmadik helyéig menetelt, később háromszoros platinaminősítést ért el. Lemeze ott folytatja, ahol EP-je, a Night Trunker befejezte (ezért fért fel az Adore ide is): szomorú, néhol mérges énekhang, a tartalom tele keserűséggel, csalódottsággal, hazugsággal; az énekesnő előre bocsánatot kért azoktól, akiket megbánt a lemezén. Ne keressen rajta senki szerelmes számokat, mert Shark a szövegtől az éneklésig kiadja felgyülemlett dühét. A kezdő I Got You-ban egyáltalán nem azt kapjuk, ami a következőkben vár ránk: a rendkívül könnyed alternatív pop-nótával vezeti fel drámai oldalát. Shark akár a következő Alanis Morissette is lehetne (habár az elmúlt húsz évben sokan bejelentkeztek az utódjaként): jó pár dalban (The Idiot, Never Coming Back, Leave Us Alone) úgy hangzik és ad reményt másoknak (többnyire bátortalan nőknek), mint ahogy azt a kanadai énekesnő tette két évtizeddel ezelőtt. A sötét kontextust ellensúlyozza az általában fesztelen gitáros aláfestés, ezáltal egy nagyon könnyen fogyasztható albumot kapunk. Jack Antonoff (Taylor Swift) az All Loved Uppal és Joel Little (Lorde) a Never Coming Backkel a legjobb pillanatokat hozzák el, viszont a blink-182-s Mark Hoppus a Psychóban kissé lehúzza az amúgy magasan lévő színvonalat. Ha emellett elnézünk, a Love Monster gyakran a lemezlejátszónkban landolhat.


0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése