Úgy tűnt, hogy a DNCE két éve gyökeret eresztett a pop világában a Cake by the Oceannel, azonban azóta se tudtak hasonló sikereket felmutatni. Most egy négyszámos EP-vel rukkoltak elő; a People to People egy lágyabb oldalát mutatja meg az együttesnek.
A DNCE tökéletesen felismerte azt, hogy nagyon hiányoznak az alapvető popelemek a mainstream zenéből: a vicces tartalomban és a könnyed ritmusokban keresendő a műfaj. A Cake by the Ocean óriási rádiós és nyári sláger lett, de ahhoz hasonló kaliberű slágerre egyelőre nem futotta tőlük. Albumukra, a DNCE-re már nem volt kíváncsi senki, és hiába voltak közös dalaik Rod Stewarttal és Nicki Minajzsal, mellőzve lettek. Ezúttal a pörgősebb ütemeket harmonikus és kevésbé mesterkélt dallamokra váltották le, amikkel sajnos nem igazán sikerült betalálniuk. A nyitó TV in the Morningban felfedezhető a DNCE-ség, azonban a listán utána következő Still Good a cím ellenére inkább átlagszerű, mint jószerű. El tudom képzelni a forró nyári estékre, amikor az egész napos strandolás után pihenni szeretne az ember, akkor háttérzenének elmegy. A Lose My Coolban Jonas nagyon jól énekel, de a kaotikus hangzásukhoz képest az újfajta sebezhetőség hagy némi kívánnivalót maga után. A Man on Fire-ben kísérletezgettek a rockkal és a reggae-vel, a végeredmény viszont nagy összevisszaság lett.
Értékelés:
Cím: People to People Előadó: DNCE Kiadó: Republic Records Megjelenés: 2018. június 15. 4 dal, 13 perc
Három EP és közel húsz kislemez után Bebe Rexha kiadta várva várt debütáló nagylemezét, az Expectationst, amelyet a műfaji különféleség jellemez.
Rexhát az MTV fedezte fel a Tini mamik és a Jersey Shore között még az évtized elején. Azóta követem a pályafutását, szóval nagyjából tudom, hogy az egykoron lázadóstílusból megélt énekesnő hogyan került egyre közelebb a hűn áhított sztárság felé. Miután Eminem és Rihanna Monster című dalának társszerzőjeként új ajtók nyíltak meg előtte, ő egyenesen berúgta azokat, és a legváltozatosabb műfajokban kezdett alkotni. Volt közreműködő David Guetta Hey Mamájában (elektrohouse), Havana Brown Battle Cryjában (dance-pop), Louis Tomlinson Back to You-jában (pop), jelent meg közös dala G-Eazyvel a Me, Myself & I (hiphop) és a Florida Georgia Line-nal a Meant to Be (countrypop) formájában. Ki tudja, miért kapta az Expectations (azaz elvárások) címet, ember legyen a talpán, aki ezekből meg tudta jósolni, hogy milyen is lesz a bemutatkozó albuma.
A lemez egyedüli húzóneve Quavo, továbbá megtalálható rajta Shawn Mendes állandó társszerzője, Scott Harris és a David Guettával együtt dolgozó Jason Evigan is, de különösebben nem volt körülötte egy kreatív csapat, aki leosztotta volna neki előre a lapokat. Hiába nincs még egyetlen slágere sem – a Meant to Be felért a Billboard Hot 100 második helyére, de errefelé egyáltalán nem jutott el –, az énekesnő bízik a tehetségében. Az egész majdnem fel lett húzva a Meant to Be köré, szinte csak középtempójú vagy annál lassabb dalokat hallhatunk rajta. Ugyan jó, hogy vannak rajta olyanok is, amikben a gitár kitűnik, azonban ha az egymásutáni ötödik dalban is ugyanazt halljuk, az azért már unalmassá tud válni. Mivelhogy borzalmas a dallista elosztása: az elejére került az összes gitáros nóta, középen az elektropopos-hiphopos szerzemények helyezkednek el, a végén pedig lehetetlenség megkülönböztetni a Grace, a Pillow és a Meant to Be balladai áramlatait egymástól. Emiatt a lemez folyása is több mint szörnyű, de először csinált ilyet, nézzük el neki. Legszemélyesebb szerzeményei az I'm a Mess és a Mine; előbbi a régi időkből származó I'm Gonna Show You Crazy egy frissebb változatának menne el, utóbbi meg illik a pimaszságához. A Ferrariban Lana Del Reyt vette alapul, és habár nem hangzik túl eredetinek, érezhető benne, hogy Bebe Rexha egy olyan énekesnő, akire jobb odafigyelni.
Értékelés:
Cím: Expectations Előadó: Bebe Rexha Kiadó: Warner Bros. Records Megjelenés: 2018. június 22. 14 dal, 43 perc
Közel egy éve annak, hogy a Linkin Park frontembere, Chester Bennington nem tartozik az élők sorába. Emlékére a banda társalapítója, Mike Shinoda elkészítette első szólóalbumát, a Post Traumaticot.
Bizonyára Shinoda nem gondolta volna, hogy egy ilyen tragikus esemény hatására fog egy különálló projektbe. A Fort Minor tagjaként már alkotott a Linkin Parkon kívül is, mégis személyes üzenete miatt inkább a saját neve alatt adta ki az albumot, ami tényleg olyan poszttraumás, mint ahogy azt a címe sejteti. A Place to Start küszködik azzal, hogy elindítsa az érzelemhullámot, a bejátszott hangüzenetek furcsák. Az Over Again fülbemászó refrénje átveszi a nyitódaltól a szerepet, viszont több kakaót elbírt volna. Több tétel hallgatása közben hiányérzetem volt. Gyász a témája, de bátrabb zenei alapokkal még jobban bejönne, ha papíron elvileg ez egy rockosított hiphoplemez. Érezhetően Shinoda teljes mértékben el akarta kerülni a manírt, vagy hogy túltoljon bármit is. Bennington neve egyszer se hangzik el, ezért feltételezhetően nem csak Linkin Park-rajongóknak szánta a lemezt, hanem azoknak is, akik fájdalmat éreznek, vagy nem tudják feldolgozni egy közeli hozzátartozó halálát. Azt hozzá kell tenni, hogy a közel egyórás hossz sok egy ilyen mélyreható tartalomnak, pedig a vége felé vannak rajta pörgős tételek is, mint a Ghosts, a Make It Up as I Go vagy a Running from My Shadow (utóbbiban végre gitárszólót is hallhatunk), de valami plusz hiányzik belőlük.
Értékelés:
Cím: Post Traumatic Előadó: Mike Shinoda Kiadó: Warner Bros. Records, Machine Shop Megjelenés: 2018. június 15. 16 dal, 53 perc
Az ausztrál popdíva májusban töltötte be ötvenedik életévét, ennek apropóján összeállítottam az ötven kedvenc szerzeményemet tőle szigorúan sorrendben. Diszkográfiája tizennégy albumot, tíz EP-t és körülbelül kétszáz dalt tartalmaz 1987-tól 2018-ig. Lássunk neki!
Golden (2018)
50. I Should Be So Lucky (Kylie, 1987)
Bűnös élvezet.
49. The Loco-Motion (Kylie, 1987)
48. Where the Wild Roses Grow (with Nick Cave and the Bad Seeds) (Murder Ballads, 1995)
47. Speakerphone (X, 2007)
46. Fragile (Fever, 2001)
45. Break the Heartbreak (with Garibay) (Sleepwalker, 2014)
44. Wow (X, 2008)
43. Your Love (Fever, 2001)
42. Dreams (Impossible Princess, 1997)
41. Secret (Take You Home) (Body Language, 2003)
Kylie titkot súg a fülünkbe legszexibb lemezének egyik számában.
Body Language (2003)
40. Giving You Up (Ultimate Kylie, 2005)
Alacsony Kylie magas a videoklipben. Egy best ofon jól megfér.
39. Almost a Lover (2004)
38. Koocachoo (Light Years, 2000)
37. All the Lovers (Aphrodite, 2010)
36. City Games (2004)
35. Burning Up (Fever, 2001)
34. Sleeping with the Enemy (Kiss Me Once, 2014)
33. Soul on Fire (2003)
32. Fever (Fever, 2001)
31. Better than Today (Aphrodite, 2010)
Jobb, mint ma, ahogy ennél jobbak is vannak a diszkográfiájában.
The Abbey Road Sessions (2012)
30. King or Queen (X, 2007)
Az X egyik legjobbja, pedig csak a 2 Hearts b-oldalán volt megtalálható.
29. Dancing (Golden, 2018)
28. Golden (Golden, 2018)
27. Lost without You (Golden, 2018)
26. Obsession (Body Language, 2003)
25. Black and White (with Garibay featuring Shaggy) (Kylie + Garibay, 2015)
24. If Only (Kiss Me Once, 2014)
23. In Your Eyes (Fever, 2002)
22. Can't Get You Out of My Head (Fever, 2001)
21. I Don't Know What It Is (X, 2007)
Szintén 2 Hearts b-oldal, és szintén az egyik legjobb.
Aphrodite (2010)
20. No More Rain (X, 2007)
Nem egy nagy durranás, de Minogue gyönyörűen elénekli, a dallama is kifogástalan.
19. Celebration (Greatest Hits, 1992)
Minogue a Kool & the Gang Celebration című dalának feldolgozás közben nem fosztotta meg az ismérveitől a szerzeményt. Azért inkább az eredetinél maradok, de a tizenkilencedik hely jelzi, hogy igenis jól sikerült ez.
18. Sexercize (Kiss Me Once, 2014)
A Kiss Me Once eléggé zűrzavaros, a legjobb dolog az volt, amikor Minogue kiadta a Sexercize-ot promóciós kislemezként (mondjuk, megmagyarázhatná, miért nem rendes kislemezként, de mindegy).
17. Million Miles (Kiss Me Once, 2014)
16. Kids (with Robbie Williams) (Light Years, 2001)
A kémia Williams és Minogue között remekül működik, ez van, amikor két legenda együtt énekel, nemde?
15. Slow (Body Language, 2003)
Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy a technót keverjék poppal, de nagyszerű lett a végeredmény. Érzéki, ez volt Minogue a legjobb formájában.
14. Get Outta My Way (Aphrodite, 2012)
A Get Outta My Way többet érdemelt volna, mint amit kapott, mivel sajnos elég csúfosan megbukott a slágerlistákon. Talán egy kicsit túl zajos, de teljesen kylie-s.
13. Raining Glitter (Golden, 2018)
12. 2 Hearts (X, 2007)
A 2 Hearts a legalulértékeltebb kislemeze, de nem ezen a listán. Érdekes választás volt, hogy ezzel tért vissza, de megérte akkor a négy év várakozást, ami a Body Language óta telt el. Minogue kiengedi magából a dögöt, amit nem gyakran hallhatunk tőle, ő sokkal finomkodóbban szenvedélyes. Tizenegy év után azért érzem benne, hogy ma már nem működne ugyanúgy.
11. Right Here, Right Now (with Giorgio Moroder) (Déjà Vu, 2015)
Robbie Williams most a sarokban zokog. Ha a diszkó atyja és a dance-pop királynője összeáll egy szám erejéig, annak a végeredménye csak parádés lehet. És az is lett.
X (2007)
10. Flower (The Abbey Road Sessions, 2012)
Ez művészet. Az énekesnő 2012-ben felénekelte tizenhat slágerének szimfonikus változatát, egyedül a Flower volt az új tétel a The Abbey Road Sessionön. És habár a lemez nehezen emészthető a popzene rajongóinak, a Flower egy kivétel rajta.
9. Come into My World (Fever, 2002)
Minogue egyetlen Grammy-díját köszönheti a Come into My Worldnek. A Fever utolsó kislemeze volt 2002 novemberében, legsikeresebb korszakát zárta le méltóképpen. Hibátlanul megmunkált dal.
8. Red Blooded Woman (Body Language, 2004)
Egy popgyöngyszem. A verzék még jobbak a refrénnél. „Soha nem fogsz a mennybe jutni, ha félsz a magasságtól” – hát nem zseniális a dalszövege?
7. All I See (X, 2008)
Egyértelműen az All I See Minogue legrosszabb videoklipje, nem akarom kommentálni, egyszerűen borzalmas, általában a nézése nélkül hallgatom meg, ha a YouTube-ot választom platformul. A dalban Minogue hangja kellemes, a bridge meg egyszerűen mennyei.
6. Les Sex (Kiss Me Once, 2014)
Les Sex avagy Lesz Szex, ha meghallgatjátok. Minogue körül izzik a levegő, remélem, hogy a stúdióban nem gyulladt ki a mikrofon, amikor felénekelte.
5. Spinning Around (Light Years, 2000)
Ezzel indult minden. A Spinning Around tette azzá és olyanná Kylie Minogue-ot, aki és amilyen ma is. A klipben látható aranyszínű forrónaci nagy beszédtéma volt akkoriban, egy legendás ruhadarabbá vált (azóta elárverezte).
4. The Other Boys (with NERVO, Jake Shears, Nile Rodgers) (Collateral, 2015)
Benne van a Scissor Sistersből ismert Jake Shears is, a 80-as évekbeli hangzásért Nile Rodgers felel, mellette a NERVO és Minogue. Mi ez, ha nem egy bulihimnusz?
3. Love at First Sight (Fever, 2002)
Inkább szerelem első hallásra, mint szerelem első látásra, ahogy a dal mondja. A Fever-érában a Can't Get You Out of My Head rávetítette az árnyékát az utánakövetkező kislemezekre, ezért aztán a Love at First Sight nem volt annyira szédületes siker. Mindenesetre az európai rádiók imádták, így a magyarországiak is rongyosra játszották. Hiába tizenhét éves a felvétel, még mindig frissnek hangzik. De hát mi mást is várhatnánk?! Egyébként Minogue-nak két száma van, ami erre a címre hallgat; a másik Love at First Sight még 1988-ban kapott helyet a debütáló Kylie-n.
2. Sensitized (X, 2007)
Az X egy tökéletes visszatérő album volt, a Sensitized pedig a legtökéletesebb darabja, mely Serge Gainsbourg és Bridgette Bardot Bonnie and Clyde-jából építkezik. Ez Minogue egyik legizgalmasabb hangszerelésű dala, roppant elegáns. (Megsúgom, csak egy hajszálnyival csúszott le a dobogó legfelső fokáról.)
1. On a Night Like This (Light Years, 2000)
Állítólag ezt a dalát szereti a legjobban Minogue is, ez a tény azt hiszem, hogy magáért beszél. Tizennyolc év telt el, közben Minogue kijött sokkal jobb albumokkal, sőt, a Light Years az egyik legrosszabb lemeze, mégis rajta található meg ez a szám. Nagyon jól kiállta az idő próbáját, ezt valószínűleg a latinos beütésének köszönheti. Mértékkel használja az europopot, ami régen kimúlt, de ugyebár a műfaj sajátossága az volt, hogy fülbemászó és emlékezetes dallamokkal örvendeztetett meg minket. Ez a maffiás, meztelenkedős, kaszinós klip meg tökre extravagáns, azóta se láttunk tőle ehhez hasonlót.
Girl power, Zigazig ha, Spicemánia, Cool Britannia... Csak néhány fogalom, ami körüllengte a 90-es évek popkultúráját. Ezek mind a Spice Girlshöz követhetők, akik minden idők legsikeresebb lánycsapata, a Beatles óta nem látott népszerűség övezte őket. Mindössze négy évig voltak aktívak, mégis a popzenére rendkívüli hatással bírtak. Pedig ez az öt lány nem táncolt vagy énekelt jobban, mint kortársaik, de tudatosan felépített imázsuk a slágerlisták tetejére repítette őket. Mivel idén már húsz éve annak, hogy a csapat szétesnek indult, és a közeljövőben vár ránk egy újabb visszatérés a részükről, nézzük, honnét is indult Ginger, Posh, Scary, Sporty és Baby a világ meghódítása felé.
1994: Touch
1994-ben a következő hirdetés jelent meg a brit The Stage magazinban:
KERESÜNK
18 és 23 év közötti vagy, tudsz énekelni és táncolni?
Tapasztalt, ambiciózus és elkötelezett vagy?
A Heart Management Ltd. egy széles körben sikeres zeneiparral foglalkozó menedzsment egy koreografált, énekes/táncos női formációt alakít szerződéssel.
Nyílt meghallgatás
Danceworks, 16 Balderton Street
Március 4, péntek
11-től 5-ig
Kérjük, hozz magaddal lemezt vagy kazettát
A Heart Managementet Bob és Chris Herbert alapították azzal a szándékkal, hogy egy, csak lányokból álló együttest hozzanak létre. Bob Herbert: „A tiniszínteret fiúcsapatok telítették. Tele volt New Kids on the Block- és Take That-klónokkal. Ez számomra unalmas volt, mert ők csak a női közönséget szolgálták ki. Úgy gondoltam, hogy [...] egy lányformáció pimasz lehet a lányoknak és vonzó a férfiaknak, ez megkétszerezné a közönséget, és mindent, ami ezzel együtt jár.”
400 lány jelentkezett a felhívásukra, akiknek mindössze egy percük volt, hogy megmutassák a tehetségüket. Melanie Chisholm az I'm So Excitedet énekelte a Pointer Sisterstől, Melanie Brown a Greatest Love of Allt Whitney Houstontól, Victoria Adams a Mein Herrt a Kabaréból. „Nagyon sok meghallgatásra jártam, a legkülönbözőbbekre. Elmentem a Macskákra és a Miss Saigonra, [...] de soha nem kaptam meg a szerepeket. Nem voltam szomorú egyébként. Általában nekem kellett előzetesen dalokat kiválasztani, vagy ők mondták meg, hogy mit énekeljek, hogy megnézzék, mit tudok. Megtanultam a The Greatest Love of Allt Whitney Houstontól, és fantasztikusan hangzott, mert egy hónapon keresztül gyakoroltam. De amikor olyan dalt kellett elénekelnem, amit nem ismertem, az borzalmas volt” – emlékezett vissza Brown. Geri Halliwell kihagyta az első meghallgatást, mert síelés közben leégett a bőre. „Egy nap, szinte a semmiből felhívtam a menedzsmentet, és megkérdeztem tőlük, hogy betöltötték-e már a helyeket. Azt mondták, hogy menjek el a második fordulóra.” Halliwell idősebbnek nézett ki, mint a többi lány. Amikor megkérdezték tőle, hogy hány éves, ő így válaszolt: „Annyi éves leszek, amennyinek szeretnél. Lehetek tíz is nagy mellekkel.”Áprilisban már csak húsz lánynak kellett bizonyítani, csoportosan adták elő a Signed, Sealed, Deliveredet Stevie Wondertől, ezek után tizenkettő került közölük kiválasztásra, majd a végső öttel megalakult a Touch, tagjai: Melanie Chisholm, Melanie Brown, Victoria Adams, Geri Halliwell és Michelle Stephenson.
1994. június 7-én Maidenheadhez közel a lányok összeköltöztek egy lakásba, amit Chris Herbert bérelt számukra. Takarékosan kellett élniük, mert csak kevés zsebpénzt kaptak. Mindennap gyakorolták az éneklést és a táncolást. Hamar kiderült, hogy Stephenson nem illik a csapatba, helyét egy rövid időre Abigail Kis, majd végül Emma Bunton vette át. Bunton: „Vicces volt, hogy később érkeztem a csapatba, mert a többiek ismerték már egymást. Először egy vasútállomáson kellett velük találkoznom. [...] Amint megláttam őket, rögtön tudtam, hogy ők azok. Egyszerre megtaláltuk a közös hangot.”
A Spice Girls Touchként
A Touch név Chris Herbert ötlete volt, de Halliwell 1994 augusztusában előjött azzal, hogy legyenek inkább Spice. „Geri volt a csapat motorja– mondta Herbert. – Ő volt a rakéta, ami mozgásba tartotta a dolgokat. Mindenkit motivált. Értette a dolgát. Nagyon, nagyon, nagyon tapasztalt volt. Pontosan tudta, hogy mit akart csinálni, hogyan fog ez kinézni, talán még jobban tudta, mint én.”
A lányok 1994 végén ráuntak az állandó próbákra, kilátástalannak találták a helyzetüket, mert nem volt szerződésük, senki se kereste meg őket addig. Herbertéknek könyörögtek egy lehetőségért, hogy bemutatkozhassanak a szakma képviselőinek. 1994. december 7-én léptek fel először Nyugat-Londonban a sajtó előtt. Pozitív visszajelzéseket kaptak, leszerződtek többek között Adams apjával, aki a jogi ügyeiket intézte.
1995: Menedzserváltás
Hiába tűnt úgy, hogy a karrierjük sínen volt, Chris Herbertnek teljesen más elképzelései voltak, mint a Spice-nak: azt akarta, hogy egyforma ruhát hordjanak és feldolgozásokat énekeljenek. 1995 márciusában a tagok megváltak a Heart Managementtől, majd ellopták az addig rögzített felvételeiket az irodából. Felkeresték Eliot Kennedyt, akivel a fellépésükkor találkoztak, ő mutatta be őket az Absolute-nak, rajtuk keresztül találkoztak Simon Fullerrel, az új menedzserükkel. 1995 nyarán zenei kiadókhoz jártak Londonban és Los Angelesben, szeptemberben a Virgin Recordsszal jutottak közös megállapodásra. Nevüket, a Spice-ot Spice Girlsre cserélték, mert egy amerikai rapper már birtokolta azt.
Lily Allen előző albuma, a Sheezus nem volt szörnyű, de nemrégiben elismerte a GQ-nak, hogy csak kiadói nyomásra jelentette meg, mert úgy érezte, hogy az emberek a szeszélyes és vidám Lily Allenre kíváncsiak. Azt mondta, hogy a No Shame-mel azonosulni tud, ezért biztos benne, hogy kereskedelmileg bukás lesz.
Az énekesnő idén elvált férjétől, akivel tavaly jelentették be, hogy külön utakon folytatják. Szóval ez egy szakítás témájú lemez; Allen nyersen, metaforákat nélkülözve teregeti ki a szennyest házasságukról: a Three-ben lányai szemszögéből szeretné maradásra kényszeríteni apjukat, a Family Manben azt taglalja, hogy mennyire nehéz családos embernek lenni, és talán jobb, ha véget vet házasságának, az Applesben pedig magát hibáztatja azért, mert olyanná vált, mint a szülei (Az alma nem esik messze a fájától.). Valamiért őt is megbabonázta a reggae-s trend, akad a lemezen ebből bőven, mint a What You Waiting For?, amely harmadik dalként rendesen odapörköl, illetve a hiphopos, M.I.A. inspirálta Trigger Bang is kiemelkedő. Ezek a tételek megadják az alaphangulatot, mégis a kezdeti lendület később alábbhagy, mert amint a második felében megérkeznek az ömlengős balladák, amik inkább a dalszövegre mennek, mintsem a minőségi és aktuális hangszerelésre, ott már nem lehet lélekben Allenre figyelni. Ő nem félt még a nemi életéről (My One) is tollat ragadni, valahol ott vesztette el az irányítást, hogy a munkálatok során senki nem mondta meg neki, mit csináljon. És a No Shame-nek pont az a koncepciója – a Sheezusszal ellentétben –, hogy senki nem mondta meg neki, mit csináljon. Ezért aztán olyan témák is felmerülhettek, mint a szociális problémák (Higher), a nők helyzete (Cake) és a szenvedélybetegség (Everything to Feel Something), de ezek annyira irrelevánsan kevés teret kaptak, hogy az egészhez nem tesznek hozzá.
A nő, aki régen Sheezusnak képzelte magát, mára egy lelki fröccs lett.
Értékelés:
Cím: No Shame Előadó: Lily Allen Kiadó: Parlophone Records, Warner Music Megjelenés: 2018. június 8. 14 dal, 54 perc
1998 nem volt egy nagyszerű év a zenében, 1997 és 1999 százszor jobb slágereket hozott, azonban így is rengeteg felejthetetlen pillanatban bővelkedett: kiszállt a Spice Girlsből Geri Halliwell, Izrael transzvesztita énekesnővel megnyerte az Eurovíziót, Madonna megjelentette kritikailag legelismertebb albumát, Cher 54 évesen uralta a toplistákat világszerte, debütált Britney Spears... Nagyon sok (mármint brutális mennyiségű) volt a ballada, a britpop az utolsókat rúgta, a hiphop előző évi felemelkedéséből semmi sem maradt meg, viszont virágzott a pop és az alternatív rock. Ugyan a 90-es évek a fiúbandákról szólt, 1998 alighanem csekély sikert mutatott számukra: betört az Egyesült Államokban az NSYNC, az óceán ezen oldalán a Five lépett a színre, de ők még így is jócskán elmaradtak a Backstreet Boys 1997-ben megszerzett népszerűségétől.
Tíz olyan dalt ismertetek veletek, amik 1998-ban jelentek meg (nem összetévesztendő a '97-ben megjelent, de '98-ban sikeressé vált jellegű dalokkal, tehát nem lesz itt a Barbie Girl vagy a My Heart Will Go On [utóbbi amúgy se került volna fel a listára]) és a kedvenceim voltak akkoriban.
10. Whitney Houston & Mariah Carey: When You Believe
1998-ban a Titanic-dal megjelenése után valamiért a filmkészítők egyfolytában keresték az előadókat, hogy énekeljenek készülő produkciókhoz. Az Egyiptom hercege stábja felkérte a 90-es évek legnagyobb R&B-díváit, Whitney Houstont és Mariah Careyt, hogy adják elő a When You Believe-et. Meglepetésre nem lett óriási siker, mint Houston I Will Always Love You-ja vagy Céline Dion My Heart Will Go Onja, és még csak emlékezetesnek se mondható, de szerintem ez annak tudható be, hogy rossz időben és rossz helyen került ki. Ettől függetlenül a When You Believe az egyetlen, ami kevésbé cicomázott és generikus, mint Houston bármelyik másik dala.
9. The Verve: Sonnet
Most elspoilerezem, hogy nálam 1997 legjobb dala a The Verve Bitter Sweet Symphonyja. Lemezükről, az Urban Hymnsről negyedikként a Sonnet jelent meg 1998 tavaszán, ez volt az utolsó maxijuk tíz évnyi szünet előtt. Nagyon hiányzik az effajta alternatív rock a jelenlegi évtizedből, ehhez mondjuk az is kell, hogy valaki olyan jó énekes legyen, mint Richard Ashcroft (meg hogy jó dalokat írjanak neki, mert a szólóalbumai borzalmasak).
8. Robbie Williams: Millennium
Szerintem senkinek sem kell bemutatnom Robbie Williamset, hiszen húsz éve az egyik legjelentősebb brit előadóművész. Ami a címet illeti, 1998-ban egy kicsit előre volt a Millenniummal, na de mindegy is, ha egy ennyire király dalt rittyentett össze magának két évvel korábban. Ha megnézitek a videoklipet, nektek is fel fog tűnni, hogy Williams egy napot nem öregedett azóta, pedig itt még csak 24 volt.
7. New Radicals: You Get What You Give
Az évtized végi vígjátékok rendszeres betétdala volt a You Get What You Give (legalábbis arra emlékszek, hogy a Flintstones 2-ben felcsendült). A New Radicals csak egy albumot és két kislemezt élt meg, mert '99-ben feloszlott. Az itteni dalok közül csak ezt hallom heti rendszerességgel a Petőfi Rádióban, naná, hogy mindig felhangosítom. Nem a világ legjobb alternatív rock-nótája, de azért dúdolható.
6. Jennifer Paige: Crush
Minden idők egyik legjobb popszáma. Ha ennyit írnék, már megmagyaráztam, hogy miért is van itt a Crush. Jennifer Paige egyslágeres előadó, hálát adhat az égnek, hogy egy ennyire jó szerzeménnyel lett az. A műfaj minden apró darabját tartalmazza megfelelő mértékben és minőségben. Amilyen búskomor volt a '98-as zenei paletta, annak egy üde színfoltja.
5. Britney Spears: ...Baby One More Time
1998 végén jelent meg a ...Baby One More Time, amely 1999 legjátszottabb dala volt mindenütt, Britney Spears pedig egyből megaszupersztár lett. A dal egy igazi klasszikus, mégsem az énekesnő legjobbja. Mindenesetre ezzel a szerzeménnyel nem csak a saját, de más, később debütált tinisztárok előtt nyitotta meg az utat a hírnév felé.
4. Alanis Morissette: Thank U
Az anyai ágon félig magyar származású, egyébként kanadai Alanis Morissette a Nirvana után 1995-ben megalkotta az egyik legjelentősebb post-grunge albumot. Tehát fel volt adva számára a lecke, hogy mivel is rukkoljon elő következőnek. Három évet kellett várni az új anyagra, a Supposed Former Infatuation Junkie-ra, amely ugyan nem lett annyira felkapott, mint a Jagged Little Pill, de azért a felvezető Thank U elég szépen teljesített világszerte. Azt hozzá kell tenni, hogy nem éppen maga a dal hívta fel a figyelmet, hanem a videoklip, melyben Morissette meztelen testét csak a haja (és a cenzúra) takarja el.
3. Will Smith: Miami
Fresh Prince avagy Will Smith első szólópróbálkozása az 1997-es Men in Black volt, albuma azon év novemberében került a boltok polcaira, csakhogy az igazi áttörés 1998-ban sikerült neki. Willy és a haverjai megfagynak Phillyben, ezért gyorsan átcuccolnak Miamiba. A Miami nem lett annyira sikeres, mint Gettin' Jiggy with It, de fülbemászóbb, bár ezt a latinos részt nem értem, hogy mi szükség volt beletenni.
2. All Saints: Under the Bridge
Az All Saints a Spice Girlsszel debütált egy időben, ők nem is lettek annyira sikeresek, mint kolléganőik, ugyanakkor vállalhatóbbak a dalaik. Próbáljatok meg lejátszani egy Spice Girls-számot nyilvánosan, és rájöttök, hogy miről beszélek. Az All Saints nem a túlproducelt slágerekre utazott, emiatt aztán a tagok közötti harmónia is működött, és máig úgy tudnak zenélni, hogy nem hagyták el az R&B-t, ami az elejétől kezdve megalapozta a munkásságukat. A Red Hot Chili Peppers Under the Bridge című dalának feldolgozása nem azért érdekes, mert megtörtént, hanem hogy hogy történt meg. A rockot átalakították R&B-re, mintha két különböző dal jött volna létre. És mindkettő változat nagyszerű a maga műfajában.
1. Goo Goo Dolls: Iris
Nem hiszem, hogy bárki megmondaná az Irisről, hogy húszéves. Abszolút egy időtálló alkotás a rock egy különleges időszakából, amikor már túl volt a post-grunge-os csúcson, vagyis nem volt menő arról énekelni, mennyire szar az élet, sokkal inkább a szerelem volt a mérvadó. A Goo Goo Dolls nagyon jól kihasználta ezt a trendet, az Iris sorra döntötte meg a rádiós lejátszási rekordokat. Máig az egyik legnagyobb crossover sláger, rockrajongók és popfanok egyaránt kedvelik – előbbiek a soft rockos hangszerelésért, utóbbiak a melankolikus dallomokért.