Eden xo (avagy Jessica Eden Malakouti) a Jessie and the Toy Boys nevű egyszemélyes formációval kitűnt popzenei érzékenységével, viszont a játékfiúk nélkül már nem egy izgalmas jelenség.
No, nem azért, mert a toy boyok ellopták volna tőle a rivaldafényt (mert egyébként ők csak műanyagfigurák voltak az EP-borítón, vagy a fellépésekkor férfitáncosok adták ezt a fajta körítést), hanem mert a minőségi dance-poptól elindult a másolás felé (a sablon-szintipopos Too Cool to Dance-et nem említhetjük egy lapon a kaliforniai életérzéssel átitatott We Own the Nighttal). A Prospect Parktól a Virgin Recordshoz átigazolva az énekesnő közelebb került az áttörés lehetőségéhez, ám az mégse jött el. Most újra független színekben próbál elismerést kicsikarni a nagyérdeműtől.
A Dirty Blonde már 2015 óta porosodott a fiók mélyén, és nem igazán világos, hogy miért kellett azt kivenni onnét: a zongorával túldramatizált alapokon át az énekesnő Gwen Stefanira emlékeztető hanggal énekli, hogy tudja, ki ő: egy vérszomjas, harcias koszos szőke. Magabiztos, de nagy csoda lenne, ha ez indítaná be Eden xo sínylődő karrierjét.
Értékelés: 5/2
Cím: Dirty Blonde Előadó: Eden xo Kiadó: drips gold Megjelenés: 2018. december 14. 3 perc
Miután Avril Lavigne szeptemberben kijött a Head Above Water című dalával, a rajongók megnyugodhattak, hiszen kedvencük továbbra is kitartott a poprock-műfaj mellett. Azonban most a Tell Me It's Overrel eltávolodik a korábbi hangzásoktól.
Persze, kérdezhetnénk, hogy Lavigne mikor nem volt popelőadó, de arra eddig nemigen volt példa, hogy a kemény ritmusokat lágyakra cserélte volna le. Ezt egyébként valahol előre lehetett látni – pláne, hogy jövő évi albumán Dua Lipa egyik dalszerzője is jelen lesz –, mert az egykoron konkurens művésznők, mint P!nk vagy Kelly Clarkson már maguk mögött hagyták a rockos stílust, és az elektronikus, illetve a soulos vonulatokon találták meg a számításaikat, csak a kanadai énekesnőnek kellett utánuk mennie. De Lavigne szájából nem tűnik túl meggyőzőnek a váltás, elsősorban azért, mert ennek már két projekttel ezelőtt, a 2011-es Goodbye Lullaby-on meg kellett volna történnie.
Lavigne elmondása szerint a Tell Me It's Over az összes eddigi párkapcsolatáról szól, de nyilvánvalóan inkább a Nickelback frontemberéről, Chad Kroegerről, akitől három évvel ezelőtt vált el. „Nem érzem azt, hogy ennek vége lenne, még akkor se, ha bezárod az ajtót” – áll a reményteliség a refrénben, amit Lavigne érzelmes hanggal próbál előadni. Csakhogy az egész produkció stílusidegen tőle, mert ez a dal tipikusan olyan, ami egy albumon érdekességként helytálló, viszont kislemezes formában lerombolhatja az eddig felépített életművet.
Értékelés:
Cím: Tell Me It's Over Előadó: Avril Lavigne Kiadó: BMG Megjelenés: 2018. december 12. 3 perc
Ez az év persze nem csak bődületesen rossz dalokat hozott, hanem volt kellemesebb oldala is. A bejegyzésben a legjobb tíz videoklipet veszem sorra, amik a zenétől függetlenül vizuálisan kiemelkedők. Tehát a felsorolások tekintetében a dalok irrelevánsak, ezúttal minden látványról szól, legyen az művészi, vicces vagy megható.
10. Jennifer Lopez & Bad Bunny: Te Guste
A fele annyi idősnek kinéző Jennifer Lopez húsz éve ugyanolyan szexi, ebben a videoklipben pedig megmutathatta a természet (vagy a sebészek?) adta testi képességeit. Lopez és Bad Bunny mesterséges kellékek között próbálják elhitetni velünk (sikerrel), hogy a tengerparti naplementénél nincs szebb.
9. Khalid: Better
Khalid hajnalban egy belvárosi parkolóban énekel, miközben különböző színű BMW-k száguldanak körülötte, végül elhajt egy sárga autóval, aminek a motorháztetején korábban feküdt. A történet inkább mutatós, mintsem értelmes.
8. Alison Wonderland: Easy
Az ausztrál Alison Wonderland Easy című promóciós kislemezéhez tartozó videoklipjében bőrig ázik, miközben utálja magát. Az eső valószínűleg a könnyeket reprezentálja, ugyanis a szövege arról szól, hogy az énekesnő bezárkózik a fürdőszobába sírni.
7. Marshmello & Bastille: Happier
Egyik előadó se a jó szerzeményeiről híres, de legalább a videográfiájukat kitüntethetik a Happier kisfilmjével, amiben van szó családról, barátságról, iskolai kirekesztettségről... A YouTube-kommenteket látva sokakat megrikkantott a videó, úgyhogy zsepiket elő!
6. Passenger: Runaway
Valószínűleg Passengert megihlette a Forrest Gump, ugyanis a Runawayben árkon-bokron keresztül fut, pedig a dalban azt énekli, hogy nem akar elmenekülni. A kamera számos amerikai helyszínen követi őt, például San Franciscóban és New Yorkban.
5. Justin Timberlake: Filthy
2028-ban járunk, amikor is Justin Timberlake megalkotta saját robotmását. „Ha tudod, mi a jó” – kezdi a dalban. A videó mondanivalója több részből tevődhet össze, mert szólhat a technológia gyors fejlődéséről, valamint a személytelen zeneiparról és annak jövőbeli állapotáról is.
4. Mark Ronson: Nothing Breaks Like a Heart (feat. Miley Cyrus)
Hasonlóan a Filthyhez Mark Ronson és Miley Cyrus videoklipje szintén a sztársággal foglalkozik, továbbá a politikának is hangsúlyos szerepe van benne. Az a megnézéséből nem derül ki, hogy a kisfilmet egyébként Ukrajnában vették fel, aminek a helyzete ugye erősen foglalkoztatja a közvéleményt.
3. Ariana Grande: thank u, next
Ebben az évben Ariana Grande sorra hozta a jobbnál jobb videoklipeket, amik közül a thank u, next ért fel a listára. Grande a 2000-es évek romkomjainak egy-egy jelenetét rakta bele aktuális videójába, mint a Doktor Szöszi, a Bajos csajok, a Hajrá csajok! és a Hirtelen 30.
2. Kiiara: Gloe
A Gloe egy példa arra, hogy nem kell túlcifrázni egy videót, hogy az végeredményben szuper legyen. A vágatlan műben Kiiara ruháján váltakoznak a fények, miközben egy sötét alagútban elhelyezett, kivilágított kockán lötyög.
1. Ciara: Level Up
Ciara egy alulértékelt előadóművész volt egészen mostanáig. Visszatérő dalának egy olyan kisfilmet rittyentett, amiben megmutathatta, hogy tudja csinálni a show-t, ha kell. Ez a gyilkos koreográfia az év egyik legjobbja (talán már ikonikus is?), ahogyan a klip is maga a tökély.
Mielőtt belefognék a legjobbakba, hadd szenteljek egy posztot húsz legkevésbé (vagyis semennyire se) jó dalnak, amik 2018-ban jelentek meg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehéz volt összehozni ezt a listát, mivel ez az év nagyon sok (sőt, túl sok) élvezhetetlen lemezt adott, azokról pedig ki lehetett szűrni a legeslegrosszabbakat, de kislemezre kikerült szerzemények is akadnak rajta szép számmal... Füleket előre kéretik befogni!
20. George Ezra: Paradise (Staying at Tamara's)
19. Saara Aalto: DANCE!!! (Wild Wild Wonderland)
18. Paul McCartney: Fuh You (Egypt Station)
17. Chic: Queen (feat. Elton John & Emeli Sandé) (It's About Time)
16. Anne-Marie: 2002 (Speak Your Mind)
15. Liam Payne & French Montana: First Time (First Time)
14. The Carters: APESHIT (Everything Is Love)
13. Christina Aguilera: Accelerate (feat. Ty Dolla $ign & 2 Chainz) (Liberation)
„Talán vissza kellene mennem a színpadra.” Ne, Jessie J! Eszedbe ne jusson! ...De sajnos mégis csak megteszi... Az R.O.S.E. (Realisations, Obsessions, Sex, Empowerment) négyrészes EP-csomag nyitódala, az Oh Lord másfél percben önismétlésszerű bizonygatást vázol fel az alkotói válságról, azonban a hallottak alapján nehéz elhinni, hogy J-nek van még keresnivalója a zenében... (Mentségére legyen szólva, az októberben megjelent karácsonyi lemeze elfogadhatóbb lett már, de talán csak azért, mert megvált DJ Campertől, aki ezek a minialbumokat felügyelte.)
9. Justin Timberlake: Flannel (Man of the Woods)
Timberlake idén kijött pályafutásának leglagymatagabb lemezével, rajta a középkori hangulatot keltő Flannellel, amelyben úgy hangzik, mint egy angyalbőrbe rejtőzött kisördög, aki mennyei énekével zúdítja ránk az ezeréves pusztulást. Timberlake-nek egyszer sikerült a vadnyugatot megidéznie (a Say Somethingben, de ez is inkább Chris Stapleton érdeme), viszont azt később tehéntrágyába csomagolta: a verzékben rappelésszerűen családról hadovál, a refrénben meg arra tér ki, hogy a flanel télen melegen tart, bármit is jelentsen ez. Jessica Biel outrója pedig annyira kellett bele, mint üvegesnek a hanyatt esés.
8. Liam Payne & J Balvin: Familiar
Ismerős? Tényleg. A Despacito óta szinte mindenki meg akarja alkotni a saját verzióját, mintha az az egy nem lett volna elég... (Egyébként nincs bajom a Despacitóval, csak nyilván sok volt, hogy mindenhol azt lehetett hallani.) Liam Payne idén is folytatta a tavaly, Strip That Downnal elindított ámokfutását (EP-je is volt a nyáron, jaj nekünk!). Karizmabeli hiányosságait kompenzálva az amúgy angol származású énekes megamerikaiasította magát, és egy kis spanyolt is hozzádobott (mert ugye az menő), majd megpróbálta a Justin Bieber-rajongókat maga felé terelni. Szerencsére sikertelenül.
7. Maroon 5: Girls Like You (feat. Cardi B) (Red Pill Blues)
Amikor az amerikai listát nem egy rapper vezeti, akkor a Maroon 5 valamelyik szenvelgős műve dörren az élre. Emlékeztek még, amikor ez a banda poprockot játszott? Hát, már én se nagyon. A tavalyelőtti Don't Wanna Know is sok volt, a tavalyi What Lovers Dónál meg egyenesen besokallhattunk, és még nincs vége! Adam Levine-ék végleg elvesztették virilitásukat, még úgy is, hogy most éppen a másik nem iránt áradoznak. Ha közhelyeket keresünk, akkor elég csak a Girls Like You dalszövegére rápillantani: „Olyan lány kell nekem, mint te / A hozzád hasonló lányok szeretnek szórakozni, ahogy én is”, satöbbi.
6. Jennifer Lopez & Bad Bunny: Te Guste
Jennifer Lopez ebben a klipben iszonyúan dögös. Érthető, hogy a vizualitással kell elterelni a figyelmet a hang hullámban való terjedéséről, de amikor éppen nem ő van a képernyőn, akkor derül ki, hogy ennek a dalnak nincs ám sok pozitív tulajdonsága. Az ötven árnyékában táncikáló Lopeznek nagyon régen volt utoljára slágere, most pedig ölni tudna a siker egyetlen fuvallatáért is. Összeállva Bad Bunnyval valami olyan fájdalmas nyögdécselést alkottak ők közösen (miért kell spanyolul énekelni amúgy?), hogy az nehezen lesz megbocsájtható a bombatestű hírességnek.
5. Zedd, Maren Morris & Grey: The Middle
A mai zenei piac szinte napról napra változik, hiszen a streamelés már teljesen utat tört magának, emiatt egyre nehezebb kereskedelmileg sikeres dalt összehozni. De az Interscope Records menedzserei a lehangolt számok láttán gondoltak egyet, szóltak Zeddnek, hogy keverjen össze néhány előre kimért ütemet egy crossover hit reményében, amit persze a zenei holtidőszakban, vagyis januárban kellett megjelentetni. A The Middle-ben van EDM, dance-pop és country... nehéz elképzelni, hogy ebből valami jól sülne ki... mert ez képtelenség is. A The Middle egy katyvasz.
4. Marshmello & Anne-Marie: Friends (Speak Your Mind)
Marshmello a populáris zenének egyik nélkülözhetetlen alakjává kezd válni a tekintetben, hogy aki mellészegődik, az jócskán várhat el egy rádiós sikert. Viszont a kritikai dicsérettől (végleg?) elbúcsúzhat. Idei EP-jét a Rolling Stones mindössze másfél csillagra értékelte, igaz, a szóban forgó track nincs rajta. A Friends hivatalos barátzóna-himnuszként fut, mintha a témát egyébként dalba kellene foglalni. (Nem.) A szövege túlságosan hebehurgya, az akusztikus gitár kilóg az EDM-es muzsikából, na, és Anne-Marie reggae-sztárambíciója is már eleve a hulladéktárolóba való.
3. The Ting Tings: Estranged (The Black Light)
A The Ting Tings aktuális lemezének kezdő Estrangedbe szinte mindent belepasszíroztak; a lágy dallamokat egy semmiből felugró zúzás kíséri. Tíz évvel ezelőtti debütálásukkor is egyfolytában cserélgették a hangszereket, de akkori kirobbanó energiájuk szórakoztató volt, viszont a 2014-es Super Critical bukása után azt hihették, hogy a drámaiság hangsúlyozása és annak elektronikus köntösbe öltöztetése visszahozza számukra a sikert. Hát, ennek a dalnak minden másodperce közel hallgathatatlan, és ha túl jutunk rajta, akkor se várnak ránk jobb tételek a nyolcszámos albumon...
2. Bella Thorne: B*TCH I'M BELLA THORNE
Nyilvánvalóan csak paródia, mert a címét látva se szabad véresen komolyan venni, de azért így is valamiféle minőséget lehetne szolgáltatni, nemde? A dalt csak egyszer lehet végighallgatni, akkor is csak összeszorított fogakkal, és amikor véget ért, nem tudjuk eldönteni, hogy ez valóság volt-e vagy rémálom. Bella Thorne-t is elérte a Disney-sztárkrízis, az erősen megkérdőjelezhető botránykeltés mindenáron. Azt énekli, hogy 23 évesen már valószínűleg király lesz... Nagyobb összeget tennék arra, hogy az elismerés közelébe se fog kerülni, legalábbis most a lehető legtávolabb áll tőle.
Ilyen rossz bemutatkozó dalt is régen hallottam. Egy csillagot adtam rá még szeptemberben, viszont lehet, hogy csak egy felet érdemelt volna... Mi a gond ezzel? Nem is tudom, hol kezdjem... talán a kiakasztó szövegű refrénnel, ami így szól: „Iszok, bébi, mert el vagyok fojtva / Dohányzok, bébi, igen, el vagyok szállva, mint a fene”. Emellett Jane felvonultat jó néhány Fifth Harmony-s számcímet is, de ezek még valamelyest elviselhetők, ellenben Marc E. Bassy férfiatlan nyávogása már kiakasztja a tűrőképességet. Tegyük fel, hogy a szerzemény működik egy párhuzamos univerzumban, viszont kizárt, hogy debütálásként büszkének kell lenni erre.
A Spice Girls minden tagja jelentetett meg szólómunkákat is. A cikksorozat utolsó részében végigmegyünk Victoria Beckham, Geri Horner, Emma Bunton, Melanie Brown és Melanie Chisholm Spice Girlsön kívüli diszkográfiáján, annak kiemelkedő és rögös pillanatain. Ha lemaradtál volna az eddigi részekről, alább megtalálod a linkre kattintva.
Nem sokat várt Geri Halliwell azután, hogy kilépett a Spice Girlsből, így ő is volt az első, aki önálló lemezt adott ki. Felkérte az egykoron Spice Girlsszel is tevékenykedő Absolute-ot, hogy segítsenek neki a munkálatokban. (Ekkor a Spice Girls maradék négy tagja megtiltotta a producergárdának, hogy velük is dolgozzanak.) A végeredmény egy csipkelődő hangvételű debüt lett: ahol lehetett, Halliwell beszólt a csapatnak. A Look at Me kisfilmjében még Ginger Spice-ot is eltemeti, de a lemez címe (Schizö-phonic) is azt sugallta, hogy ő eddig más volt, és most magára talált. Megjelenése óta hárommillió példányban kelt el. Négy kislemez került le a kiadványról, amik közül a Mi Chico Latino, a Lift Me Up és a Bag It Up listavezetők voltak Nagy-Britanniában.
2001-re készült el a folytatással, a Scream If You Wanna Go Fasterrel, amelynek beharangozója a The Weather Girls It's Raining Menjének feldolgozása volt. A dal többek között Franciaországban, Olaszországban és az Egyesült Királyságban az első helyig kapaszkodott fel. Később a Bridget Jones naplójában is felcsendült.
A címadó tétel Halliwell első rockos nótája volt, amit a kritikusok dicsértek, azonban az addigi kislemezeihez képest alulteljesített, ugyanis nem került be a legjobb öt közé a hivatalos brit listán.
Halliwell 2002-ben zsűrizett a Popstars: The Rivals című tévéműsorban, ami egy másik lánycsapatot, a Girls Aloudot indította el a hírnév felé.
2004-ben kezdte felvezetni harmadik albumát a dance-popos, erősen Kylie Minogue-ot másoló Ride Ittal. Eredetileg Disco Sister lett volna az album címe, viszont az EMI később megváltoztatta a koncepciót dzsesszre, amit a közönség egyáltalán nem értékelt: az első héten alig ötezer darabot vettek belőle.
Halliwell 2013-ig felhagyott a zenei karrierjével, amikor is Ausztráliában kiadta a Half of Me-t, az azonban csúfan megbukott.
2016-ban egy korábban törölt lemeze Man of the Mountains címen kiszivárgott tizenhárom szerzeménnyel az internetre. 2017-ben volt még egy dala, az Angels in Chains, amelyet George Michael emlékére készített el.
Mel B
1998-ban a Spice Girls turnéjának közepén Melanie Brownt felhívta Missy Elliott, hogy lenne számára egy dal. Az I Want You Back még azon a nyáron megjelent Mel B neve alatt és Elliott-tal mint közreműködő. Ez volt az első szóló próbálkozás a Spice Girls egy tagjától (de nem az első album, amit ugye Halliwell adott ki). A brit kislemezlista első helyéig menetelt, de nemzetközileg nem lett sikeres.
Mialatt a Spice Girls szünetet tartott, Mel B 1999-ben felvette a Word Up!-ot, amely az Austin Powers 2 soundtrackjén kötött ki. 2000 szeptemberében (mindössze egy hónappal a Holler megjelenése előtt) bocsátotta ki debütáló szólóalbumának előfutárát, a Tell Me-t.
A főként R&B műfajú Hot (amelyért szinte ugyanazok a producerek feleltek, mint a Spice Girls utolsó albumáért) 2000. október 9-én jelent meg, de az utóhatása csalódáskeltő volt, mivel csak a huszonnyolcadik pozíciót tudta megszerezni. Napjainkig százezer darab fogyott belőle. Brown a gyenge eladási teljesítményt azzal magyarázta, hogy a rajongókat inkább a Spice Girls visszatérése érdekelte, minthogy meghallgassák a lemezét.
A Spice Girls feloszlása után folytatta a Hot népszerűsítését a Feels So Good című dallal.
Negyedik, egyben a hozzá tartozó album utolsó kislemezként a Lullabyra esett a választás, aminek klipjében az akkor hároméves lánya is feltűnt.
Nem sokkal később megvált tőle a Virgin Records, ő pedig filmes karrierbe fogott. Szerepelt a 2003-as drámasorozatban, a Burn Itben, a 2005-ös LD 50 Lethal Dose-ban, a Bohém élet filmes adaptációjában és az amerikai The Seat Fillerben Kelly Rowland és Will Smith mellett.
2005-ben újra kedvet kapott az énekléshez, és elkészítette az akusztikus L.A. State of Mindot, amely a legnagyobb bukásnak könyvelhető el a szóló spice girl-karrierek tekintetében: az AllMusic az évtized legrosszabb albumának nevezte azt, s alig ezerötszáz darabot értékesítettek belőle.
Brown 2007-ben táncolt a Dancing with the Starsban, ahol második lett. 2010-ben saját valóságshow-t kapott a Style Networkön Mel B: It's Scary World címen. 2011-től számos tehetségkutatóban zsűrizett: az ausztrál X Factorban (2011, 2012), az Australia's Got Talentben (2013), a szintén ausztrál The Voice Kidsben (2014), a brit X Factorban (2014), valamint az America's Got Talentben (2014–2018). Műsorvezetőként feltűnt az ausztrál Dancing with the Starsban és a brit Lip Sync Battle-ben.
2013-ban új dallal jelentkezett, méghozzá a Once in My Life-fal.
Melanie C
A spice girlök közül Chisholm maradt az egyedüli, aki nem szakította meg énekesi pályafutását. Először 1998-ban Bryan Adams Európa-szerte nagy népszerűségnek örvendő számában, a When You're Gone-ban működött közre.
Egy évvel később, 1999. szeptember 27-én adta ki a punkos stílusú Goin' Downt, de az viszonylag hidegen hagyta az embereket (ahogyan a másodikként lekerült albumcímadó nóta is), ezért az októberi, bemutatkozó Northern Star is gyengén kezdett.
Az új évezred beköszöntével azonban Melanie C-hez bekopogtatott a dicsőség: a 2000-es Never Be the Same Again a TLC-s Lisa Lopesszel a lista csúcsára repítette őt, ahogyan a következő I Turn to You is folytatta a sikerszériát. Ezután a Northern Start újból kiadta, ami négymillió példányban talált gazdára, ezzel minden idők legkelendőbb szóló spice girl-lemeze lett.
2003-ban, egy évnyi huzavona után kiadta a rockos Reasont, majd szerződést bontott a Virgin Recordsszal, amiért rá akarták őt venni a stílusváltásra (állítólag fogyókúrára fogták volna). Megalapította saját kiadóját, a független Red Girl Recordsot, ahol első megjelenése a 2005-ös, még alternatívabb Beautiful Intentions volt. Erről a First Day of My Life Németországban az első number one-ja lett.
2007-ben a This Time-ot, 2011-ben a The Sea-t, 2012-ben a Stagest, legutóbb, 2016-ban pedig a Version of Me-t dobta piacra, de ezek már alig fértek be a top ötvenbe a brit albumeladási listán. A Stagesen található I Know Him So Wellben Emma Bunton is hallható.
A zenén kívül Melanie C 2015-ben az Asia's Got Talent zsűritagja volt. Jelenleg egyszerre két lemezen is dolgozik, továbbá Ázsiában turnézik.
Melanie C tizenkilenc év alatt egyedül hatmillió albumot és tizenhárommillió kislemezt adott el; többet, mint bármelyik csapattársa.
Emma Bunton
Emma Bunton 1999-ben énekelt a Tin Tin Out What I Am című dalában, amely a brit kislemezlista második helyére szorult vissza, ugyanis akkor az első helyet Geri Halliwell foglalta le a Bag It Uppal.
Debütálását 2001-re időzítette az A Girl Like Me-vel, amelyről a What Took You So Long? a legfelső pozícióban startolt a nyugat-európai szigetországban. A lemez felvételei párhuzamosan tartottak a Spice Girls Foreverével.
Az A Girl Like Me-ről még további két kislemez jelent meg: a Take My Breath Away 2001 augusztusában, a We're Not Gonna Sleep Tonight 2001 októberében. A kezdeti sikerek és a pozitív előrejelzések ellenére a lemez nem hozott kiemelkedő eredményeket, mivel Nagy-Britanniában alig százezer darabot adtak el belőle (a világon ez a szám körülbelül félmillió).
2002-ben Bunton újra felvette a kapcsolatot a Spice Girls egykori menedzserével, Simon Fullerrel, miután úgy érezte, hogy a Virgin Records nem támogatta őt kellőképpen. 2004-es albuma, a Free Me már Fuller cégénél került kiadásra. Stílusilag a 60-as éveket és a Motownt vette alapul, és egy duett is található rajta Luis Fonsival. 2005-ben az Egyesült Államokban is megjelent, ahol tizenhétezer darab kelt el belőle, míg Nagy-Britanniában egy kicsit jobban szerepelt, mint előző lemeze: a mutató körülbelül százötvenezer darab eladásáról tanúskodik.
A Free Me legsikeresebb dala a Maybe lett, amelyet Európában közkedvelten pörgettek a rádióállomások.
Még a Spice Girls nagy bejelentése előtt Bunton visszament a stúdióba, hogy felvegye harmadik – jelenlegi utolsó – albumát, a Life in Monót. Erről az 1964-es Downtown átmunkálása a harmadik, de az album csupán a hatvanötödik helyig jutott.
Bunton 2006-ban a Strictly Come Dancing versenyzőjeként a harmadik lett. 2009-től a Heart London nevű rádió reggeli műsorát vezeti. 2010-ben és 11-ben a Dancing on Ice, 2013-ban a Your Face Sounds Familiar, 2017-ben pedig az amerikai Boy Band zsűriszékében ült, utóbbinak a győztese a fiúkból álló In Real Life lett. Bunton 2018-ban bejelentette, hogy szerződést kötött a BMG-vel, és 2019 elején, tizenhárom év után új anyagot készül megjelentetni.
Victoria Beckham
A Spice Girls tagjai közül Victoria Beckham volt az utolsó, aki szólókarrierbe kezdett, és ő is az egyedüli, akinek csak egyetlen egy albuma jelent meg, valamint akinek nem volt egy number one-ja sem Nagy-Britanniában, viszont minden kislemeze top tízes lett.
2000 augusztusában a True Steppers Out of Your Mindjában énekelt Dane Bowersszel együtt, ami ugyan csak a második helyezéssel érhette be, de a legnagyobb első heti eladást produkálta a Spice Girls első szólói közül körülbelül száztizenötezer darabszámmal.
2001-ben kezdett el Beckham a debütálóanyagán dolgozni, amikor már a többi spice girl jelentkezett saját dalokkal. A Not Such an Innocent Girl 2001. szeptember 17-én jelent meg, és a hatodik lett a kislemezlistán. Két hétre rá, október 1-én már a cím nélküli bemutatkozó album húzta a boltok polcait, ami a negatív fogadtatás ellenére is a tizedik helyen chartolt, és százezer példány kelt el belőle.
2002-ben még egy kislemez megjelent a Victoria Beckhamről, az A Mind of Its Own, amely szintén egy hellyel csúszott lejjebb a legfelső öttől.
A lemez népszerűsítése után Beckham – akárcsak Emma Bunton – Simon Fuller cégéhez szerződött, és a Telstar Records gondozásában kezdett el dolgozni második albumán második terhessége alatt. Később úgy döntött, hogy duplalemezt készít az egyiken urban hatású, a másikon pedig elektropopos dalokkal. A This Groove és a Let Your Head Go egyszerre jelentek meg, s a harmadik pozícióig vonultak. Ugyanakkor a kiadó nem volt túlzottan boldog, mivel szerintük az R&B-s dallamok nem fért össze Beckham egykori stílusával.
Az albumot még egy kislemez előzte volna meg, ám 2004-ben a Telstar Records csődbe ment. A befejezetlen album felkerült az internetre; a dalok közül a Resentmentet Beyoncé szerezte meg magának a 2006-os B'Dayre.
Miután Beckham kénytelen volt feladni szóló törekvéseit, a divatipar felé fordult. Első kollekciója, a VB Rocks a Rock & Republicnál került forgalmazásra. 2006-ban hozta létre a dvb Style nevű farmermárkáját, 2007-ben saját nevével fémjelzett szemhéjfestékeket dobott a piacra, majd a férjével, David Beckhammel együtt parfümöket is értékesített. Jelenleg a Victoria Beckham a világ egyik leggyorsabban növekvő luxus-divatcége.
A Spice Girls hatása a popkultúrára
Noha a Spice Girls már tizennyolc éve nem aktív, és karrierjük legszebb időszaka is csupán két évig tartott, a hagyatékuk kitörölhetetlen marad. A tagok debütálásukkor a húszas éveik elején jártak, ezzel egy új, fiatalabb generációnak törtek utat: érkeztek a tinisztárok, mint az NSYNC, Britney Spears, Christina Aguilera, a Destiny's Child,... stb. Nagy-Britanniában példájukra sorra alakultak meg a lánycsapatok, mint a Girls Aloud, a Sugababes, az Atomic Kitten és a vegyes felállású bandák, mint a Liberty X vagy az S Club 7 (ez utóbbit Simon Fuller irányította), de Európában is számos ország szerette volna megalkotni a saját Spice Girlsét, például Németországban a No Angels vagy az íreknél a B*Witched aratott sikereket. A Spice Girls körüli partnercégek jelentősen növelték a csapat népszerűségét, utánuk számos előadó adta az arcát különböző cégek termékeihez, és teszik azt a mai napig. Ehhez köthető az az intenzív médiafelhajtás is, ami őket kísérte: sztárok voltak, a paparazzók egyfolytában a nyomukban jártak. A Spice Girls a divat terén is maradandót alkotott extravagáns megjelenéseikkel: színes ruhák, óriási lábbelik és furcsa frizurák jellemezték kinézetüket, s évekkel elteltével olyan popsztárok vették fel a stílusukat, mint Christina Aguilera, Lady Gaga vagy Katy Perry.
A Spice Girls alig négy év alatt 85 millió lemezt adott el világszerte. Stúdióalbumaik négyszer gyémánt-, körülbelül hetvenszer platinaminősítést értek el.
Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a zenei történetekről!
Mark Ronson és Miley Cyrus édeskeserű dala olvad a fülben, miközben ripityára töri a szívet.
A Miley Cyrus-jelenségről hosszú sorokat lehetne írni, de dióhéjban annyit, hogy az évtized közepén a kisasszony úgy döntött, hogy a vadóckodást egy határig és azon túl is kitolja, azonban később rájött, ez így már túl sok volt (lenyilatkozta, hogy ki nem állhatja a Wrecking Ballt). Előző, countryval pezsdített albuma nem igazán izgatta fel a közönséget; több kritika érte őt afelől, hogy nem lehet megállapítani, melyik az ő igazi énje. Az Uptown Funk-os Mark Ronsonnal összeállva az egykori Disney-csillag halad a farmerzene kijelölt ösvényén: a countryval kevert, alapjában diszkós Nothing Breaks Like a Heartban már fesztelenül adja át a stílust, ami valahol a Bangerz és a Younger Now között található meg. Mindketten szerzőkként is jegyezve vannak a kreditekben, de az oroszlánrésze Ronsont illeti (hiszen ez az ő dala elsősorban), aki tavalyi válása után azt mondta, hogy a zenéje másabb irányokat fog venni, és ezt észre lehet venni, Cyrus személyében pedig emberére talált.
Értékelés: 5/4
Cím: Nothing Breaks Like a Heart Előadó: Mark Ronson featuring Miley Cyrus Kiadó: Sony Music Megjelenés: 2018. november 29. 3 perc
Calvin Harris sikere óta Nagy-Britanniában megnövekedett az egy DJ-re jutó slágerek száma. Jax Jones 2017-től hányja magából a dalokat különböző előadókkal összeállva, ezek kerültek most lemezre.
A 2016-os, kegyetlenül dallamos You Don't Know Me amolyan sleeper hitként indította be mind Jones, mind a közreműködő RAYE pályafutását egy évvel később. A már szolidabban feltunningolt Breathe Ina Wroldsennel szintén ismerős lehet a rádióból (nálunk momentán vezette a hivatalos lejátszási listát), ami viszont a felhozatalból kevésbé ismert, az a House Work. Ez volt Jones első toplistás szerzeménye a szigetországban, de mégse sikerült berobbanni vele, feltételezhetően az éjszakai kluboknak szánt stílusa miatt. Ebből származik a What you gon' do? kifejezés, amit a DJ minden egyes szerzeményébe belefűz. Az EP-vel egyszerre jelent meg a Years & Years-es Play kislemezes formában, amely nyilvánvalóan újabb siker lesz Jones számára. A Demi Lovatóval és Stefflon Donnal elkészített Instruction annyira felpörgeti a hangulatot, hogy a meghallgatása után még többet akarunk, de sajnos ez az utolsó tétel rajta, viszont a Snackset sokszor előszedhetjük nassolás céljából, mert egyszerűen kiváló.
Értékelés:
Cím: Snacks Előadó: Jax Jones Kiadó: Universal Music Megjelenés: 2018. november 28. 6 dal, 19 perc
A testvérpár, Aly & AJ úgy gondolták, hogy 2017-es középlemezük megért egy ráadást, amire (szerencsére) nem kellett további tíz évet várnunk.
Alyson és Amanda Michalka amolyan szegény ember Olsen ikreiként kezdték az ipart tizenévesként a Mickey egér-gyárban. (Nem ikrek, Aly két évvel idősebb.) Beinduló zenei karrierjük filmes szerepléseik fölé kerekedett, miután a 2007-es Potencial Breakup Song kiadójuk, a Hollywood Records akkori legnagyobb sikerévé vált. A gond csak az volt, hogy korosodtak (16 és 18 évesek voltak ekkortájt [igen, ez a Disney-nél öreget jelent]), és nem tudtak mondanivalóban többel szolgálni a célcsoport számára. Tavaly tértek vissza a kritikai elismerésű Ten Yearsszel, később teltházas koncerteket adtak Észak-Amerika-szerte.
Egy EP-t általában egy teljes hosszúságú stúdióalbum szokott követni, de a legmegrögzöttebbek unszolására a nővérek voltak olyan jófejek, hogy most két korábbi dal élő verziójával és még két új szerzeménnyel (vagyis csak eggyel, mert a Good Love már nyáron megjelent kislemezként) bővítették azt. Talán nem kell mondani, hogy egy EP kiterjesztése még ugyanúgy EP marad, ezáltal szükségessége is vitatható. A rajongó persze örülhet, hiszen gyűjteménye egy kiadvánnyal nagyobb, míg más fanyaloghat a dallista láttán. A duó a nyitó Take Me-vel fejest ugrik a szintipop végtelenjébe, de a prémiumkategóriába már az I Know és a Promises áramlanak át (utóbbi egyébként óriási közönségkedvenccé nőtte ki magát egy év alatt). Az újdonságrész első tétele az enyhén pszichedelikus Good Love, ezt követi az eddig még nem hallott With You, amelynek utolsó harmada tiszta instrumentál, tehát az érdemi blokk körülbelül háromperces hosszúságú, azonban tökéletesen felvezeti az érkező koncertváltozatokat. Aly és AJ a chicagói Thalia Hallban rögzített Take Me-t monológgal kezdi őrjöngő publikummal a háttérben, miszerint 2019-ben visszatérnek. Remélhetőleg nem egy deluxe-nak a deluxe-ával.
Értékelés: 5/4
Cím: Ten Years (Deluxe) Előadó: Aly & AJ Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2018. november 30. 8 dal, 33 perc
A londoni bázisú Chlöe Howlt tizennyolc évesen már a következő Lily Allenként emlegették, pedig hangban ő inkább Joss Stone mása (de akár Adele is szóba jöhet). Új EP-jét, a Worköt hallva kiadói háttér nélkül is remekül boldogul.
Ráadásul úgy, hogy a színvonal folyamatosan emelkedik, még ha a tavalyi Do It Again után kérhettük volna tőle, hogy azt ne csinálja újra. A középlemezt felvezető Work nyers és kevésbé szájbarágós, mint sok más sláger e cím alatt, majd a 23-ben levetkőzi fitymálós stílusát, és huszonhárom évesen azon kesereg, hogy régen minden jobb volt. Howl öt év alatt olyannyira meggyúrta az elektropopot, hogy mostanra már egy érettebb szakaszba ért a munkássága. Noha a Losing Sleep és az Out of Luck kissé túl lettek effektezve a szintetizátorral, elődöt nem a brit, hanem inkább a skandináv oldalról kellene keresni (konkrétan Robynt).
Értékelés:
Cím: Work Előadó: Chlöe Howl Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2018. november 29. 4 dal, 15 perc
Ha R&B-sztárokra gondolunk, akkor elsőre Beyoncé neve ugorhat be, pedig van még egy énekesnő, aki ugyanott és -akkor kezdte, mint ő: a Destiny's Childban örökös második Kelly Rowland, aki öt év utáni első dalát magáról nevezte el.
Rowland tevékenységét 2014-ben terhessége szakította meg, és ezidáig viszonylag inaktív maradt (kivéve néhány kikerülhetetlen kollaborációt, mint a másik DC-tag, Michelle Williams vallási Say Yes című opuszát). Az énekesnő úgy hagyta itt a zenét, hogy előző albuma, a Talk a Good Game is még tocsogott az elektronikában (erről a Kisses Down Low diszkográfiai mélypont), szóval szükséges volt a csere egy népszerűbb műfajra, és ezúttal a hiphopra esett a választás. A Kellyben (a borítón csak Kely) Rowland önimádatról énekel egyesszám harmadik személyben: „Kellynek van tudása, Kellynek van feneke [...] Kellynek van háza, egy nagy háza a dombon”. Hangzásban gyanúsan hasonlít Beyoncé és JAY-Z APESHIT című idei dalára, de Rowland jobban rappel, mint Carterné, azonban ez a hierarchiában mit sem változtat. Go Kelly go!
Értékelés:
Cím: Kelly Előadó: Kelly Rowland Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2018. november 23. 3 perc
Hangolódnál a karácsonyra? Egy hónap van hátra az év legcsodálatosabb időszakáig, ünnepi albumokból pedig akad bőven, ezért készítettem egy lejátszási listát rajta húsz előadó húsz számával a 2000-es és a 10-es évekből egyaránt! (Alább megtalálod beágyazva, vagy ide kattintva is elérheted.)
Számlista:
Jessica Simpson: It's Christmas Time Again (2004, ReJoyce: The Christmas Album)
Destiny's Child: 8 Days of Christmas (2001, 8 Days of Christmas)
Carly Rae Jepsen: Last Christmas (2015)
Kylie Minogue: Stay Another Day (2016, Kylie Christmas: Snow Queen Edition)
LeAnn Rimes & Aloe Blacc: That Spirit of Christmas (2015, Today Is Christmas)
Mariah Carey: Oh Santa! (2010, Merry Christmas II You)
Gwen Stefani: Jingle Bells (2017, You Make It Feel Like Christmas)
Jessie J: Man with the Bag (2018, This Christmas Day)
NSYNC: Merry Christmas, Happy Holidays (2002, The Meaning of Christmas)
Christina Aguilera: Christmas Time (2000, My Kind of Christmas)
Ariana Grande: Santa Baby (feat. Liz Gilles) (2013, Christmas Kisses)
Colbie Caillat: Happy Christmas (2012, Christmas in the Sand)
Hilary Duff & Christina Milian: I Heard Santa on the Radio (2002, Santa Claus Lane)
Sarah Connor: A Ride in the Snow (2006, Christmas in Heart)
Josh Groban: Thankful (2017, Noel)
Sia: Snowman (2017, Everyday Is Christmas)
Train: Shake Up Christmas (2017, Christmas in Tahoe)
John Legend: What Christmas Means to Me (feat. Stevie Wonder) (2018, A Legendary Christmas)
Kelly Clarkson: Underneath the Tree (2013, Wrapped in Red)
Meghan Trainor: I'll Be Home (2014, I'll Be Home for Christmas)
Miután a Weezer kijött az ez évtizedi legjobb lemezével (White Album, 2016), azt egyből követte a legrosszabb (Pacific Daydream, 2017). A statisztika szerint most megint valami élvezetes következik. A 2019-es cím nélküli, de színezett Black Albumot a dupla Can't Knock the Hustle (ez külön már októberben megjelent, most viszont össze lett kötve) és Zombie Bastards vezetik fel.
Hogy mi az a Weezeresség, azaz mit hordoz magában a River Cuomo vezette négyes, talán azt úgy lehetne megközelíteni, hogy ők az ötventől karnyújtásnyira még mindig szerencsétlen tinédzsereknek érzik magukat, akiken átnéz a suli legmenőbb csaja, vagy akikkel simán lerészegedne az ember. A Pacific Daydream ott hasalt el, hogy ők nem kitagadott geekek, hanem jól fésült férfiak voltak rajta. De új nap virradt, a Weezerből megint kocka lett. A Zombie Bastardsban az együttes vicces kedvében van, de bemerülve valami olyasmit jelenthet, hogy a dzsungel metaforájú világban valakinek az életét a zene menti meg. A dal mintha a fehér albumról maradt volna le, ahogyan a másik szerzemény, a JAY-Z-t (neki 2003-ban szintén volt egy fekete albuma [poénból a webboltjukban elkezdték azt árulni a sajátjuk meg más előadók fekete kiadványai mellett]) idéző Can't Knock the Hustle (klipjében a Fall Out Boy-os Pete Wentz!) is okosan bugyuta. Szövegében spanyolos kifejezések mellett az őket kritizálóknak szól be Cuomo (talán csak nem a Pacific Daydream közel sem meleg fogadtatására gondol?): „Hagyj egy ötcsillagos kritikát, és én is hagyni foglak téged” – azt azért nem, mert ha már fekete, akkor valami borúsabbra számítanánk. (De ha a lemez több sötétséget fog tartalmazni, akkor jöhet a maximális értékelés.)
Értékelés:
Cím: Can't Knock the Hustle / Zombie Bastards Előadó: Weezer Kiadó: Atlantic Records Megjelenés: 2018. november 21. 5 perc
A koszovói-brit Rita Ora hat évet ült második (Amerikában a debütáló!) lemezén, ám még mindig nem keltek ki a kiforrottságra utaló tulajdonságok. A Phoenixet csak Rita Ora karaktere húzza ki az érdektelenségből.
A túl sok stílust egybegyúró bemutatkozás, az ORA egy furcsa hibridje volt Rihanna akkori albumainak. Egykori mentora, JAY-Z soha nem rejtette véka alá, hogy a barbadosi csillag utánpótlásának szánta Orát (pont akkor indította őt útjára, amikor Ririvel nézeteltérése támadt), holott az Egyesült Államokban még azzal az R.I.P.-vel sem tudott betörni, amit eredetileg Drake Rihannának írt. Ezután Ora megelégelte a másodszerepet, megszabadította magát a Roc Nationtől, átigazolt az Atlantic Recordshoz, és próbált kirepülni a rávetődött árnyék alól.
Eleinte sokan azt remélték, hogy egyből meg fogja találni a saját hangzását, de a reklámra többet költöttek, mint a tényleges munkálatokra: egyszerre akarták őt laza R&B-s csajként, elektropop-dívaként és rockszenzációként eladni. A folytatásnál gondolhatnánk, hogy a maga köré gyűjtött embereivel már sikerült megalkotnia az imázsát, azonban Ora megint esszencia nélkül akar bizonyítani, habár mostanra eldöntötte, hogy az elektronikus irányzat az ő terepe. A számokat egymásután végighallgatni olyan, mintha ez a kiadó se tudna mit kezdeni vele, inkább a producerekre bízzák a sorsát, hátha ők össze tudnak hozni neki valami jövőbeli sikert. Pedig Ora személyisége vibrál, csak képtelen kibontakozni a muzsikai kötöttségektől.
A Phoenix két verzióban kapható, s ezúttal is a deluxe-szal járunk jobban (egyébként érdemes megvenni, mert dobozos csomagolásban adják), mert az előzetesen megjelent kislemezes dalok kivételével csak öt új szerzeményt kapunk a sztenderd kiadáson, rajta többek között A szabadság ötven árnyalata soundtrackről áthozott For You-val Liam Payne-nel, valamint az Avicii nevével fémjelzett Lonely Togetherrel. A korong az Anywhere-rel indít, amellyel Alesso nagyon ráérzett az énekesnő kvalitásaira, de a DJ-producer csak egyszer van jelen a kiadványon, tehát a következőkben ne számítsunk ehhez hasonlóra. További néhány darab még szintén megfelelő: Ora az Only Want You-t keresztülragyogja hangjával (ez potenciális kislemezmatéria), előtte még kisebb kilengéseket leszámítva a Let You Love Me is kellemes, később a Julia Michaels-es Keep Talking a legjobbat hozza kollaborációk tekintetében, a Hell of a Life vonósokkal megtámogatott utolsó fél perce minőségi munka, a kibővített változaton meg a Cashmere-t találhatjuk kedvencnek. Ed Sheeran a Your Songot cipelte ide, ami valójában jobban mutatott volna a saját katalógusában, mivel Ora látszólag kényelmetlenül érzi magát benne. A hobbibiszexuális, három kolléganővel (Charlie XCX-szel, Bebe Rexhával és Cardi B-vel) együttműködött Girls a nagy áttörés lehetősége lett volna odaát, ám a felháborodott reakciók után mindenki el akarta felejteni eme törekvéseket. Talán ha a demóban vendégszerepelt MØ-val és Starrah-val hozták volna ki, akkor kevésbé tűnt volna hatásvadásznak. A sokak által várt rudimentalos Summer Love csalódáskeltő lehet, mivel mérnöki oldalról hiányzik belőle a húzóerő. A többi szám jobb esetben középmezőny – kivéve a partikelléknek szánt, ütős Lonely Togethert, amely amúgy nem is Ora dala, emiatt érthetetlen, mit keres itt –, szóval a Rihanna-i (f)elsőrendűség csak egy következő korongon jöhet el.
Értékelés:
Cím: Phoenix Előadó: Rita Ora Kiadó: Atlantic Records Megjelenés: 2018. november 23. 12 dal, 40 perc / 16 dal, 55 perc
Mielőtt 2018 véget érne, úgy néz ki, minden Fifth Harmony-tag bemutatkozik szólóban is. Camila Cabello, Dinah Jane és Lauren Jauregui után elérkezett Normani ideje. (Ugyanekkor Ally Brooke kijött a Last Christmas ezredik feldolgozásával, arról hadd ne értekezzek.)
Normaninak már volt egy korábbi dala Khaliddal, a Love Lies (meg egy másik Calvin Harrisszel, akivel egy kétdalos EP-t is megjelentetett) – de ez az első önálló projektje –, melyet bírtak a kritikusok, ezért aztán Cabello után körülötte alakult ki a legnagyobb felhajtás. Egyesek azt emlegették, hogy ő lesz az új Beyoncé, mi több, túl is fogja őt szárnyalni! A Wavest hallva erre ne számítsunk, mert egyelőre csak a szárnyait próbálgatja. De jó hír Normani számára, hogy két csapattárs debütálását, a Bottled Upot és az Expectationst lemosta a pályáról (bár nem volt túl nehéz).
A 22 éves dalos pacsirta a fekete zenében képzeli el a jövőjét, tehát a Wavest színtiszta R&B-ben fürdette, miközben 6LACK rappel színesíti a műt. A szeretlek is meg nem is tematikát boncolgatva az énekesnő hálát ad a hétvégéért, majd bevallja, hogy ha mással van, úgy érzi, mintha megcsalná a párját, pedig szakítani akar vele, de „ha elmész, akkor akarlak téged igazán”. Meglehet, hogy ez a műfaj látott már szebb napokat is, de Normani könnyűszerrel visszaszivárogtathatja azt a slágerlistákra, főleg, hogy a fent megnevezett nagy példakép idén a hiphopnak lódult neki.
Értékelés:
Cím: Waves Előadó: Normani featuring 6LACK Kiadó: RCA Records Megjelenés: 2018. november 14. 3 perc
Lena Meyer-Landrut azóta a német popzene jelentős alakja, hogy 2010-ben hazavitte az Eurovízió győzelmi trófeáját az egyesített Németországnak. Eddigi négy albuma nem adta alább a top kettőnél az ottani listán, az ötödik Only Love, L pedig áprilisban ölt hallgatható formát. Erről a Thank You mint első kislemez már megjelent.
Úgy tűnik, hogy a hangban megtévesztésig Ellie Gouldingra hasonlító énekesnőt utólag éri el az aktuális trend szele, ugyanis a 2011-es Good News soulos beütése stílusilag öt évet késett, a 2015-ös Crystal Sky meg az elektropoppal volt lemaradásban. Most a tropikus house korszakát éli, aminek a zenében már abszolút nincs létjogosultsága, de korábban a Traffic Lightsszal bebizonyította, hogy ha régi műfajt vesz elő, akkor azt magasabb szinte tudja emelni. (A tavalyi Lost in You vészjóslóan jelezte, hogy lesznek itt gondok, de az utána lévő If I Wasn't Your Daughter egyensúlyba billentette a kilógó hiányosságokat.) Lena a Thank You-ban már sokat hallott beateken keresztül énekli, hogy ő erős, amiért a nehéz időkben is önmaga tudott maradni, majd a fokozott refrénben sokszor köszönetet mond egy általunk ismeretlen személynek. Sajnos, a dal frissessége ellenére (mármint úgy értve, hogy alig néhány órája jött ki) is elcsépelt, és ez nem feltétlenül a műfajtól van így, hanem mert szövegben szimplán közhelyes. Ezzel nem biztos, hogy megnyerne még egy versenyt.
Értékelés: 5/3
Cím: Thank You Előadó: Lena Kiadó: Universal Music Megjelenés: 2018. november 16. 3 perc
