Snow Patrol: Wildness (2018)

A Snow Patrolról mindig is a 2012-es VOLT Fesztivál fog eszembe jutni. A zenekar előtt a most már tragikus sorsú Lostprophets lépett fel, akiket a tömeg bal széle elöl figyeltem, amikor Lovasi András (A Lovasi András) állt be az előttem lévő sorba. Nem vagyok a magyar zene rajongója, mindenesetre érdekes volt azt látni, ahogy a hazai könnyűzene egyik istene leszáll a földi halandók közé. De térjünk vissza a Snow Patrolra.

Hét évet kellett várni a Snow Patrol új albumára a 2011-es Fallen Empires óta, amely a legkommerszebb anyaguk volt. Azért helyet kaptak rajta olyan mélyreható szerzemények is, mint a Lifening, az In the End vagy a This Isn't Everything You Are.
A késés oka elsősorban a frontember, Gary Lightbody alkohol- és drogfüggősége volt. Lightbody elmondása szerint alkotói válságban is szenvedett, az évek alatt felhalmozódott szerzemények mind a vágószoba padlóján végezték, majd terápiaként új zenét kezdett el írni. A szöveggel egyébként minden oké: kendőzetlenül mesél apja és saját betegségéről, és mint mindig, most is keresi a helyét a világban. Mondanivalóban nagyon hasonlít a tavalyi Linkin Park-lemezre, a One More Lightra, viszont Lightbody Chester Benningtonnal ellentétben nem harcol a démonjaival, inkább önmagát találná meg. Hangszerelésileg a Snow Patrol szerette volna megújítani magát, ami nem baj, mert hát hét év alatt az alternatív rockzene kivonta magát a mainstreamből, tehát nem lehet ugyanazt nyújtani, mint eddig. Az is világos, hogy manapság az elektronikázott dolgok a menők, vajon ezek összeférnek a Snow Patrol eddigi képviseletével? A válasz igen is meg nem is. Az A Dark Switchben nagyon jól hozzák ezt a stílust: az elektronikus ritmusok mellett erős dobot, gitárt és hegedűt kapott, mégis tökéletesen működik. Az A Youth Written in Fire-ben és a Wild Horsesban viszont ezzel a vonallal Lightbody nem tud mit kezdeni. Kőkeményen próbálkozik a Don't Give Inben is, szépen építkezik a verzékben, de a refrénben magas éneke elront mindent. Hiába énekli azt, hogy ne adjuk fel, hiszen az élet csodaszép, mintha nem is gondolná komolyan. A Life on Earth egy ízig-vérig Snow Patrol-nóta, öröm hallgatni, az pedig csak pont az i-re, hogy majdnem öt és fél perc hosszúságú. Több ilyen kellett volna.

Értékelés:

Tovább

James Bay: Electric Light (2018)

James Bay 2015-ben vállig érő hajjal, fekete kalappal és bluesos szerzeményeivel egyfajta antisztárimázst testesített meg. Ahogy lecsengett első albuma, a Chaos and the Calm körüli felhajtás, talán Bay (vagy a menedzsmentje) úgy érezhette, hogy egy sokkal radikálisabb és meghatározóbb stílusra lesz szüksége a további sikerek érdekében. Tehát az énekes megvált minden olyantól, ami eddig jellemezte őt: nincs többé vállig érő haj, fekete kalap és bluesos szerzemények. Helyette van egy Pink Lemonade című nóta, amely első ránézésre elárul mindent.

Az Electric Light nem egy rossz album, csak azt nem értem, hogy miért akar mindenki az elektronikus irányok felé váltani. Bay nem az első, és nem is az utolsó, aki a rockot tömegcikkre cserélte, a probléma sokkal inkább a folyamattal van. Az a száznyolcvan fokos fordulat, amit Bay tett egyik albumról a másikra, teljesen szükségtelen volt, mellesleg hiteltelen is. Hallva a felvezető kislemezt, a Wild Love-ot, nehéz elhinni, hogy ez nem Ed Sheeran, azt még nehezebb, hogy ez James Bay. Az intró utáni Wasted on Each Other dögös gitárral kezd, de ahogyan magas énekhangjával kiöli a rockot az R&B javára, azt még The Weeknd is megirigyelné tőle. Talán az Us áll a legközelebb régi énjéhez, azonban ez sem annyira jó, hogy az erősebb tételek között legyen számontartva, a közepén lévő robbanás se viszi előbbre. Ezt a semmit folytatja a teátrális, gospeles, beszélős In My Head, amely a kellemetlenség, mintsem a katarzis kiváltására képes. Emiatt aztán az album hátralévő részébe eléggé nehéz belemerülni. Olyan mintha Bay ugyanazt ismételgetné számról számra, főleg úgy, hogy a legélvezhetőbb Pink Lemonade-et már harmadikként elhagyjuk. Ahogy fentebb írtam, a címe nagyon jól összefoglalja az album milyenségét, bárcsak ez minőségben is így lenne. Mert egyébként a lemez egy eredetileg savanyú, valójában rózsaszín cukormáz, nem igazán találja a saját ízét, viszont a Pink Lemonade egy nagyon jól megírt, fülbemászó dal. Sajnos nem sikerült több ehhez hasonlót rögzíteni.

Értékelés:

Tovább

Alexandra Stan: Mami (2018)

Tíz évvel ezelőtt, meglovagolva az akkori dance-pop hullámot a román pop nemzetközi szintekre került. Az évtized elején Alexandra Stan Inna nyomába eredt, második kislemeze, a Mr. Saxobeat húsz ország listáján érte el a top tíz pozíció valamelyikét. Népszerűsége ellenére a dalt nem lehetett túlságosan komolyan venni, ami Stan popsztári törekvését is némileg keresztbe törte. A Mr. Saxobeatet kisebb slágerek (Get Back (ASAP), Lemonade) követték, ám az énekesnő a kezdeti sikerek után nem igazán tudott közismert maradni, pedig azóta két albumot is kiadott, a legújabb Mami már a negyedik.

Nem lehet azt mondani, hogy Stan nem próbálkozik, mert a Mamin Kanadától Nyugat-Európán át Romániáig dolgoztak producerek, végül Japánban jelent meg újonnan alapított kiadóján keresztül. Stílusilag minden szerzemény más, van itt latin pop, reggae, szintipop, dancehall, balkán pop... a nagyon elektronikázott dallamok most kimaradtak. A címadó Mami afféle Despacito-utóhatásként potenciális nyári sláger lehet, mert megvan benne minden, hogy három hónapon keresztül maximális hangerőn hallgassuk. (Nyilván más tényezők is kellenek ahhoz, hogy ez megvalósuljon.) Stan továbbra is a változatosságtól mentes dalszövegek híve, ami a Mamiban még nem zavaró, mert az egy jól összerakott produkció egyébként, viszont az első kislemeznek választott Boy Oh Boy unalomba fullad. Ennek ellenére az egész album meglehetősen élvezhető. Elsőre Stan hangja tűnik fel, hogy mennyire erőteljes lett az évek során. Legyen az a Bollywood inspirálta India, a 80-as időket megidéző, diszkós Thinking About You vagy a román nyelvű Noi 2, ő formalitás nélkül brillírozik. Bizony rengeteg műfajba belemerült, ráadásul egytől egyig hozza is mindegyiket, csak a hallgatón múlik, hogy mennyire felelteti meg ezeket a saját ízlésének. A középszerű számokban nem is ő az, aki hibázik, sokkal inkább – a párszavas refrének ismétlésén kívül – a produceri munka képtelen felemelkedni hozzá. Merthogy Stan tisztességesen elénekli a Favorite Game-et és a Rablatont, azonban előbbi hangszerelése ódivatú, utóbbié meg olcsónak hat.
Alexandra Stan nem tett le az asztalra egy egetrengető alkotást, csak megmutatta, hogy oktalanul lett egyslágeres előadó.

FRISSÍTÉS (2018. 08. 25.): A lemez egy rövidebb változata világszerte elérhető!

Értékelés:

A bejegyzés szerzője elhatárolódik az illegális letöltéstől, az eredeti japán kiadású lemezt hallotta.

Cím: Mami
Előadó: Alexandra Stan
Kiadó: saját kiadású
Megjelenés: 2018. április 25. / 2018. augusztus 15.
11 dal, 35 perc / 8 dal, 25 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!

Tovább

The Veronicas: Untouched (2018)

2018 eddigi legrejtélyesebb megjelenése a The Veronicas Untouched című albuma, amely bármiféle bejelentés nélkül, régi kiadójuk által került fel digitálisan. A kérdés, hogy miért most és miért ilyen formában, mert csak az a huszonöt dal kapott helyet rajta, amiket még a Warnernél, a 2014-es The Veronicas előtt rögzítettek, ugyanakkor a borítón lévő kép a 2016-os In My Blood körüli időkből származik.
Az ikerpár évek óta húzza a negyedik lemez munkálatait, feloszlásról is keringtek hírek, két év alatt három új dalt kaptunk tőlük, ígéretük szerint a folytatás 2018-ban érkezik. Nyilván a rajongók se gondolták, hogy egy ilyen kiadvánnyal fogják megörvendeztetni őket, mert valljuk be, ennek tényleg semmi értelme.

Vagyis annyiban van, hogy a Lolita hat év után erre a válogatásalbumra került fel hivatalosan, illetve az is örömre adhat okot, hogy például a Hook Me Up b-oldalán lévő Insomnia is először képezi egy teljes anyag részét. Aki nem igazán tudja, esetleg nem emlékszik, hogy miből áll a The Veronicas korai munkássága, annak ez az összeállítás tökéletes lehet. A címadó Untouched máig az egyetlen nemzetközi sikerük, amely bizarrul ötvözi a lassút a gyorssal, a hozzá hasonló Hook Me Up akár még most is megállná a helyét a piacon. A duó balladákat is nagyon jól tudja hozni, ilyen a remekül felépített I Can't Stay Away, az érzelmekkel teli In Another Life és az éneklésért kiáltó Teardrop, hallhatóan ezek fölött nem járt el az idő. A fentebb említett örök rajongói kedvenc Lolita a legfrissebb a listán, nagyon érződik rajta a 10-es évek eleji dance-pop hatása, nem különbözik túlságosan a mostani stílusuktól. A váltás nagyon is kedvező volt számukra, mert a tinipoprockos szerzeményeik, mint a Hollywood, a 4ever, a Revolution és a Mother Mother azért már nem hangzanak aktuálisnak. Nem feltétlenül rosszak, csak nem igényelnek újbóli lejátszást.

Értékelés:

Tovább