Robyn egy bátor csaj, mivel előzetesen két videokliptelen dallal vezette fel nyolc év utáni első albumát. A hype egyébként eléggé intenzív volt körülötte, ezt nem is nagyon kellett (lehetett) továbbfokozni.
A 2010-es Body Talk-széria indie-ből ünnepelt dance-pop-előadóvá tette a kilencvenes években még tinipopban nyomuló svéd szőkeséget, akinek a munkásságában mindig is ott volt a dance-műfaj, csak régen nem voltak a helyükön a dolgok. Miután megalapította saját kiadóját, a csillagok is összeálltak az égen (igaz, egy kis fáziskéséssel, mert három évet kellett várni a Robyn nemzetközi megjelenésére), majd az időben érkező Body Talk teljes kritikai sikerre lelt. Olyannyira, hogy ha szomorúdiszkó, akkor mindenki Robynra asszociál. Az itteni, elsőként kijött Missing U is hozza a melankolikus stílust, ugyanakkor az alkotás egésze nem ebbe lett felöltöztetve, hanem elektronikusabb lendületeket vett: a kezdeti levertségből feleszmélve egymásután cserélgeti a gépesített kosztümöket; hol cikázó hangfüggönyökkel, hol kimért csörömpölésekkel, hol pedig dübörgő effektekkel találkoztatja ötleteit. Az első két dal, a Missing U és a Human Being a lemez legjobbjai, azonban az utánuk következő körülbelül harminchárom percben már kezd kiszámíthatóvá válni. Mert habár a zene tényleg nagyon profi, az a baj, hogy túl profi. Minden milliméterre pontosan lett összeillesztve, különösebb csavarok nélkül, ezért aztán könnyen keresztül lehet menni rajta anélkül, hogy bármiféle nyomot hagyna bennünk. A Because It's in the Music és a Send to Robyn Immediately a 80-as évek szintipopját hozza nem túl változatosan, a Between the Lines és a Beach 2k20 a legizgalmasabb hangszereléssel bírnak itt, de mindkettő túl hosszú, míg a záró Ever Again zeneileg visszatér a kezdő Missing U-hoz, csak minőségben nem ér fel hozzá.
Nem gyenge cucc ez, csak rövid és nem túl színes.
Értékelés:
Cím: Honey Előadó: Robyn Kiadó: Konichiwa Records Megjelenés: 2018. október 26. 9 dal, 40 perc
A 2000-es években szinte minden tinilány és -fiú(!) szobájának a falán Avril Lavigne-poszter lógott. A kanadai énekesnő egyből megtalálta a közös hangot lázadó korosztállyal, mivel ő is még csak tizenhét éves volt a debütálásakor. Ezidáig öt albumot adott ki, jövőre várható a hatodik, de addig is itt van a szerintem tíz legjobb dala sorrendben. Eddigi listák:Kylie Minogue | Ciara | Ashley Tisdale
10. Bad Girl (feat. Marilyn Manson) (Avril Lavigne, 2013)
Ez a dal annyira rossz, hogy már jó! Igen, annyira, hogy a top tízbe is bekerüljön. (Ez a pálfordulás például az ugyanezen az albumon megbújó Hello Kittyben nem jön el...) Marilyn Manson egy állat, és furcsa módon Avril Lavigne-re jó hatással van. A kettejük közötti kollaboráció (mert azért harmóniának nevezni egy kicsit durva lenne) működőképesebb, mint akkori férjével közös duettje: a Bad Girl pattogós, szemtelen és metááál.
9. Head Above Water (Head Above Water, 2018)
Lavigne-nak egy olyan kaliberű visszatérésre volt szüksége, mint amilyen a Head Above Water, s amellyel úgy tűnik, hogy egy erős érát indított el. Ami egyébként meglepő – bár a dalszöveget látva annyira mégse, de az énekesnő diszkográfiájából (vagy mondjuk az előtte lévő pozíción lévő dalból) kiindulva mégis –, hogy a keresztényrádiók is felkapták, és egészen a második helyig menetelt. Reméljük, a 2019-es album is hasonló jókat tartogat.
8. Rock N Roll (Avril Lavigne, 2013)
Lavigne első kacsintása a punk felé már a munkássága legelején, a Sk8er Boiban megvolt, majd ezt emelte poposabb szintekre a 2007-es Girlfriendben, amely hát... maradjunk annyiban, hogy nem egy ilyen listára való. Ugyanez a stílus a 2013-as Rock N Rollban is visszaköszönt, és ekkor már tényleg minden a helyén volt. De sajnos ez a dal se tudta megmenteni a pusztulástól a műfajt (ellentétben a videoklippel), mivel jó hat-hét évvel később érkezett meg a kelleténél.
7. Don't Tell Me (Under My Skin, 2004)
A Let Go sikere után Avril Lavigne-t az évezred Alanis Morissette-jének kezdték el nevezni, de a poprock-hercegnő titulus minimum kijárt neki. A vészesen a huszadik életévéhez közeledő énekesnő szövegei között ekkor már a párkapcsolati témák is előkerültek, igaz, nem éppen idilli formában. A Don't Tell Me könnyedén indít, mint egy édes ballada, majd dühösen parancsra utasítja a pasit, hogy ne mondja meg neki, mit csináljon, végül ugyanolyan nyugodtan fejezi be, mint ahogyan elkezdte.
6. Falling Fast (Avril Lavigne, 2013)
A címtelen lemeze nem éppen a legjobbja (sőt), de azért sikerült összeszedni három dalt is róla, amik a listán landoltak végül. A Falling Fast rendkívül érzelmes, szinte simogatja a lelket. Egy a kevés szerelmes száma közül, melyben Lavigne azt énekli, hogy mindennap mosolyogva szeretne ébredni a kedvese mellett, és reméli, hogy a szerelem nem múlik el soha. (Most már tudjuk, hogy nem így lett, ugyanis második házassága is válással végződött...)
5. Wish You Were Here (Goodbye Lullaby, 2011)
Ha Lavigne a Goodbye Lullabyt a Wish You Were Here-rel vezette volna fel a What the Hell helyett, akkor lehet, hogy más megvilágításba helyezte volna a teljes albumot. Korábban volt már neki jó pár balladája, de ennyire személyes még nem igazán. Szövege akkori válásáról szól a Sum 41-os Deryck Whibleyvel, aki egyébként lemez felét producerként jegyezte, de ezt a szerzeményt kivételesen nem ő, hanem Max Martin és Shellback.
4. Everybody Hurts (Goodbye Lullaby, 2011)
Az Everybody Hurtsöt viszont már Whibley harácsolta össze exfeleségének, és ennek a sikere is cicomázatlanságában rejlik. (És nem abban, hogy koppintotta volna az R.E.M.-et.) A gitár vezette, egyszerű dalban Lavigne lágy hangtónussal vezeti fel a refrént (és később ugyanígy megmarad a háttérben), majd magabiztosan áténekel a húrok fölött, miszerint időnként nem gáz a magánytól félni.
3. Complicated (Let Go, 2002)
Tegye fel a kezét az, aki a videoklip megnézése után be akart menni egy plázába, és szétverni azt! Csak viccelek. Talán már a címéből is kiderül, hogy a Complicated bonyolultan született meg, ugyanis sokáig nem találták meg a megfelelő irányt Lavigne számára. Eleinte countrycsillagot faragtak volna belőle, de a Complicateddel végül minden klappolt. A dal nem csak a védjegye, de korszakalkotó is volt, ugyanis ekkor a poprock-énekesnők hiányoztak a poppiacról, és a Complicatednek masszív ráhatása volt a későbbi időkre.
2. Nobody's Home (Under My Skin, 2004)
A Nobody's Home az Under My Skin harmadik kislemeze volt, és nem teljesített túl jól a nemzetközi slágerlistákon. Pedig ez az egyik legjobb és legsötétebb dala is egyben: a szövegét Ben Moodyval az Evanescense-ből írta közösen, Lavigne elmondása szerint a középiskolás élményeit rakták bele. A mű szívszorító és érett hangzású, a videoklipje pedig visszaadja azt a kilátástalanságot és (ki)útkeresést, amiről valójában szól.
1. My Happy Ending (Under My Skin, 2004)
A lista nagyjára az volt a jellemző, hogy a poppunkernőnek jól állnak a sérülékeny dalok, de ami végül felért a csúcsra, az pont nem ilyen. A My Happy Ending hangzásilag drámai, tartalmilag kegyetlenül megmondja a tutit. A dal struktúrája nagyon szépen építkezik, akkor robban, amikor kell, amellett a féket is behúzza, amikor a szöveg szerint Lavigne meg akarja beszélni kettejük dolgait a verzékben. Ezenfelül pedig rendkívül fülbemászó az egész produktum.
Hallgatnád? Megtalálod a listát Spotify-on!
Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha szeretnél értesülni a legfrissebb zenei listákról!
A Black Eyed Peas a 2000-es évek egyik, ha nem a legmeghatározóbb hiphopformációja volt. A csapat eleinte három tagból állt (ekkor két népszerűtlen lemezt adtak ki), hozzájuk csatlakozott 2003-ban Fergie (ekkor indult be a szekér), aki végül tavaly hagyta ott őket szólókarrierre hivatkozva. Híresztelések szerint Nicole Scherzinger fogja váltani őt az élen, ám ő csak egy eléggé lagymatag dal erejéig kapott most szerepet; a Black Eyed Peas újra az eredeti felállásában és az eredeti stílusban zenél: „Kettő meg egy az három / Egy meg kettő az három / Egy meg egy meg egy az három / Klasszikus Black Eyed Peas.”
A 2010-es The Beginning azt sugallta, hogy a Black Eyed Peas életében új fejezet veszi kezdetét, noha maga az album nem különbözött túlságosan az előző The E.N.D.-től, és nyilván még nem tudhatták, hogy ez nem lesz más, mint visszatérés a gyökerekhez (később ezt a négy évvel ezelőtti Yesterdayjel már megszellőztették a közönségnek). Fergie immáron nincs (de a tavalyi, csúfosan megbukott Double Dutchess után nem lenne meglepő, ha visszatérne), ezúttal közreműködők és háttérénekesnők pótolják megüresedett helyét. Tehát a Black Eyed Peas jól megvan nélküle, az már más kérdés, hogy ez kommerciálisan hogyan fog megmutatkozni az eladási számokon...
Ötvennyolc percre tizenkét szám jut, ami azért izzasztó, mivel több szerzemény hossza is öt perc felett van. Például az utolsó előtti RING THE ALARM pt.1 pt.2 pt.3 mindhárom részét egy másodperc híján hat percbe sűrítették bele, de amilyen jól összetákolt egy produkció, bizonyára ki lehet bírni. A lemez szinte egy pillanatra se ül le, és csak nagyon ritkán csúszik félre. A BACK 2 HIPHOP Nassel és a GET READY arra tesznek ígéretet, hogy a „Black Eyed Peas a végtelenségéig fogja zúzni”. Az igen és a nem ismételgetései fejből kiverhetetlen dallamívet képesek alkotni a YES OR NO-ban (a fenti idézet ebből származik), ahol először jelennek meg a társadalomkritikai érintések, itt konkrétan a politikáról. A 4EVER-be visszahívták a hírnévtelen időkben is nekik éneklő Estherót, aki csakúgy, mint a 2000-es Weekendben, ez alkalommal is a refrénben érvényesül. A modern világról szóló CONSTANT latinos beütése a közepén átcsap zúzós EDM-be, amihez hasonlót will.i.am legutóbbi(, túl sok szép emléket nem ébresztő...) szólólemezén hallhattunk. Nos, a dél-koreai CL-lel elkészült DOPENESS-t viszont will tényleg a #willpowerre szánta (Super Dope címen), ám ő azt átmentette a BEP-albumra, és egy kicsivel több hangeffektet dobott rá, de azért nem annyit, hogy az rontson az élményen. A Nicole Scherzingerrel közös WINGS-hez hozzákeverték a Tom's Diner emlékezetes dúdolását, amibe belerondít Scherzinger egy hanggal feljebb lévő és akcentusba hajló éneke, de az ezen túljutó, autentikus RING THE ALARM azonnal a hiphop-mennyországba repít minket. Az albumot az aktuális kislemez, a pozitív üzenetet hirdető BIG LOVE zárja: „Az emberek szeretnek bámulni rád” – hát, erre az albumra nem csak ránézni jó.
Értékelés:
Cím: MASTERS OF THE SUN VOL. 1 Előadó: The Black Eyed Peas Kiadó: Interscope Records Megjelenés: 2018. október 26. 12 dal, 58 perc
Karácsonyi albumokat gyártani mindig is megtérülő befektetés volt, legalábbis lesz mit a plázáknak lejátszani a téli (őszi?) időszakban. Ezen a héten több népszerű előadó is piacra dobott bejglikészítéshez alkalmas háttérzenét: John Legend, Gwen Stefani és a Pentatonix mellett Jessie J hozza el a legmeghittebb ünnepet LP formájában.
A This Christmas Day Jessie J második idei albuma a májusban megjelent, négyrészes, közel kínos R.O.S.E. után. Azért a tizenegy dalból álló új lemez listájára ránézve se várhatunk egy egetrengető alkotást, bár ez a stílusból adódóan amúgy is csak nagyon nehezen volna lehetséges.
Egyetlen egy olyan tétel van rajta, ami saját, voltaképpen a címadó This Christmas Day, melyben túlontúl csordul a szeretet („Tudom, hogy látsz mosolyogni, visszafojtom a könnyeimet / Csak semmi sem hasonlítható ahhoz, hogy ezt nélküled osztom meg”). Majdnem a teljes anyagra jellemző, hogy a zenei aláfestés hézagos, vagyis zsúfoltabbá lehetett volna tenni több csilingeléssel annak érdekében, hogy a karácsonyi hangulat még jobban átjöjjön, mert néhányszor nem érződik többnek egy sima dzsesszalbumnál. A nyitó Santa Claus Is Comin' to Town első fél perce értelmetlenül lelassított, ha az elejét a producerek levágták volna róla, akkor egy jó kis feldolgozást kapnánk. A még jobban dzsesszesített Man with the Bag nagyon betalál, az énekesnő erőteljes hangjához nagyon jól passzolnak e műfaji ritmusok, viszont az utána lévő Rockin' Around the Christmas Tree rétegei szétcsúsznak, amit a szaggatott Rudolph the Red-Nosed Reindeer / Jingle Bells se tud helyrerakni. A zongorával megtámogatott Let It Snowból ugyan hiányzik az ünnepiesség, de azért egészében jó lett, a White Christmas hasonló nótát fúj, mint a This Christmas Day, csak elviselhetőbb a kimenete, a Silent Night második fele pedig egyszerűen mesés.
Értékelés:
Cím: This Christmas Day Előadó: Jessie J Kiadó: Republic Records Megjelenés: 2018. október 26. 11 dal, 35 perc
A 29 éves Elle King születésétől kezdve biztos volt, hogy egyszer a showbizniszben fog tevékenykedni, csak az volt a kérdés, hogy a filmvásznat vagy a kifutót választja-e majd (a papa Rob Schneider komikus, a mama London King modell). Amikor gyerekkorában nevelőapja a The Donnas egyik lemezét nyomta a kezébe, a kis Elle zenei karrierről kezdett álmodozni. 2012-ben szerződtette le őt az RCA Records, 2015-ben jelent meg debütáló albuma. Ennek első kislemeze, az alternatív rock-műfajú Ex's & Oh's egy üde színfoltja volt a dance-pop és hiphop uralta mainstream közegnek, világszerte jól teljesített a legjelentősebb slágerlistákon. A folytatás pedig most érkezett meg.
Szex, drog, rock & roll – ebből Kingnek is kijárt: a Love Stuff megjelenését követően háromhetes ismeretség után megházasodott, noha a boldog vége mégse jött el; nem sokkal később a férjére rendőrt hívtak, mert bántalmazta őt. Elmondása szerint az új lemez munkálatai traumatikus hangulatban teltek, habár a végeredmény mégse lett olyan sötét, mint ahogyan azt elképzelnénk.
A Shake the Spirit kevésbé slágeresebb, mint a Love Stuff, például az itteni beharangozó, a Shame nem olyan fülbemászó dallamszerkezettel bír, mint az Ex's & Oh's, de azért szövegben eléggé depresszív, ugyanis arról szól, hogy rossz hatással van másokra („A baj az, amire szükséged van / Ezt kapod meg velem”), azonban ez csak a kezdet, mert előrehaladva a játékidőben egyre inkább bukkannak fel a házasság nem éppen kellemes pillanatai: „És a szemei közé néztem / Megijedt / Azt hiszem, azt mondtam neked, hogy ne bébizz engem” – így a kriminális Baby Outlaw, de a Man's Man még kegyetlenebb:„Mással b*sztam az első évfordulónkon”. A maga producelte Talk of the Townban King egy skalpvadászról énekel, a Soberben nem tud elszakadni a választottjától, az It Girlben ferde tükröt állít fiatal nőkről, a Naturally Pretty Girlsben pedig testhibájáról sajnálkozik; ez utóbbiban kerül felszínre a teljes anyag hibája. Sajnos egyik szerzemény se ragadós eléggé, hogy azokat (vagy bármelyiket a tizenhárom közül) idővel majd újra elővegyük. Ugyan King másodszorra is tartja az irányt, és mélyebb (személyesebb) tartalmat kerített, ami egyébként művészi fejlődésére is jó hatással lehet, de összességében a Shake the Spirit már az első néhány szám lejátszása után unalomba süpped.
Értékelés:
Cím: Shake the Spirit Előadó: Elle King Kiadó: RCA Records Megjelenés: 2018. október 19. 13 dal, 50 perc
Amerie 2005-ben a 1 Thing című slágerével akár az R&B-királynők közé is emelkedhetett volna, ám utána már csak mérsékelten volt jelen a mainstream placcon. Következő lemeze nem jelent meg az Egyesült Államokban, majd a 2009-es In Love & Warral is elkerülte őt az újbóli siker. Kilenc év után – leszámítva 2016-os EP-jét Ameriie név alatt – először jelentkezik projekttel, a dupla 4AM Mulholland / After 4AM című albumokkal.
Ha Amerie előtt nem zárják be az ajtókat, akkor zenei fejlődését jobban nyomon lehetett volna követni. A lemez mindkét része trapes és soulos R&B, tehát a mai trendeknek megfelelő, ami viszont nem oké, az a túltolt autotune. Abszolút karakteres hangját felesleges különböző effektek mögé elrejteni, de egyébként ha ezek mértékkel (vagy csekélyen) vannak használva (sajnos kevés az ilyen), akkor kifejezetten A-osztályú produkciókat hallhatunk: a 4AM Mulhollanddről a lüktető A Heart's for Breaking, míg az After 4AM-ről a lelassított I Remember Us és a groove-os Give It All Up ilyenek. A torzítások nem fület gyönyörködtetők, de igazából a dalok többsége enélkül se lenne kifogástalan. Az énekesnő korábban előszeretettel kevert gogót R&B-vel, soult poppal, kreativitásának semmi sem szabott határt, azonban itt nem bonyolítja túl a műfajt. A 4AM Mulholland kifejezetten lapos lett, de az After 4AM változatosabb hangszerelése valamelyest emel a színvonalon.
Értékelés:
Cím: 4AM Mulholland Előadó: Amerie Kiadó: Feeniix Rising Entertainment Megjelenés: 2018. október 19. 7 dal, 22 perc
Beyoncé és Christina Aguilera után Britney Spears jubiláló karrierjének albumait teszem sorrendbe. Az énekesnő 1998 októberében mutatkozott be első dalával, a ...Baby One More Time-mal, de húszéves diszkográfiája egy kicsivel szűkebb, mivel debütáló albumát csak 1999 januárjában adta ki, a legutóbbit pedig 2016-ban. Greatest hitsek és remixalbumok továbbra sem számítanak a lista szempontjából.
9. Britney Jean (2013)
Britney Jean
Britney Spearst az éneklés már abszolút nem foglalkoztatja, elvan a saját Las Vegas-i show-jával (aminek a folytatását éppen ma fogja bejelenteni). Egyre ritkábban jön ki albumokkal (régebben egy-két, ma már három-négyévente), és ilyenkor az lenne az elfogadható, hogy minőségileg megfelelővel szolgáljon. Nos, a 2013-as Britney Jean egy vacak lemez. És nem, nem kenhető az egész a producerre, will.i.amre. Az csak ráadás, hogy internetes pletykák szerint nem is Spears énekel a dalokban, hanem az egyik háttérénekese... Amiket érdemes lepörgetni... Alien, Tik Tik Boom, Passenger Hanyagolhatók... Chillin' with You, It Should Be Easy, Brightest Morning Star, Body Ache (meg minden más)
8. ...Baby One More Time (1999)
...Baby One More Time
Maradjunk annyiban, hogy ez a lemez az évezredfordulókor jobban működött, mint most. Ahogy az egyik dalcím mondja, ez szódapop. De egyébként a (You Drive Me) Crazy ütős, főleg az újrakevert verziója, ami végül kislemezként jelent meg, és a Born to Make You Happy az egyik legjobb balladája a pályafutása során.
Amiket érdemes lepörgetni... Born to Make You Happy, (You Drive Me) Crazy Hanyagolhatók... From the Bottom of My Broken Heart, I Will Still Love You, I'll Never Stop Loving You
7. Oops!... I Did It Again (2000)
Oops!... I Did It Again
Még mielőtt bárki ráfoghatta volna Spearsre, hogy ő csak egy egyslágeres előadó, az Oops!-szal sátrat vert a popzene főterén, de a Strongerrel hagyta el végleg a szomszédkislányos jellemét. Sajnos az albumon vannak olyan dalok is, amik már a megjelenéskor sem voltak a helyén, mint a Rolling Stonestól kölcsönvett (I Can't Get No) Satisfaction. Az Oops! a legnagyobb sikere, az első héten egymillió fölött kelt el belőle az Egyesült Államokban, ezt a csúcsot csak Adele legutóbbi lemeze tudta megdönteni.
Amiket érdemes lepörgetni... Oops!...I Did It Again, Stronger, Don't Go Knockin' on My Door Hanyagolhatók... (I Can't Get No) Satisfaction, Don't Let Me Be the Last to Know, Dear Diary
6. Britney (2001)
Britney
Három év, három album, és a harmadikon már tényleg kendőzetlenül mindenről, például a táncolás rabszolgasorshoz való hasonlításáról (I'm a Slave 4 U), a felnőtté válás problémáiról (Overprotected, I'm Not a Girl, Not Yet a Woman) és fiúkról számtalanszor (Boys). Itt is van egy eléggé kellemetlen feldolgozás az I Love Rock 'N' Roll képében, illetve további túlcsorgó dalok, amiket jócskán megrágott az idő vasfoga.
Amiket érdemes lepörgetni... Cinderella, Overprotected, Boys Hanyagolhatók... Bombastic Love, Before the Goodbye, I Love Rock 'N' Roll
5. Circus (2008)
Circus
Spears szerette volna meg nem történtté nyilvánítani a 2007-es Blackoutot, hogy a Circus számítson az igazi visszatérésének. Az album néhány hónap alatt készült el, és sajnos lehet érezni rajta a kapkodást meg a tömegzene utáni nyargalást. A My Baby kivételével az összes ballada egyébként kifogástalan lett, míg a pörgősebb tételek többsége (a Womanizer is!) tucat, de még így is vállalhatók.
Amiket érdemes lepörgetni... Out from Under, Unusual You, Blur Hanyagolhatók... My Baby, Kill the Lights
4. Glory (2016)
Glory
A Britney Jeannél azt írtam, hogy az énekesnőnek most már teher albumot készíteni, de a Gloryval mégis sikerült túllendítenie magát az előtte lévő Britney Jean című rémalmon. Azért túl sok egyediség nincs benne, mert egy kicsit olyan, mint egy In the Zone-klón néhol keményen lüktető ritmussal (Do You Wanna Come Over?), néhol túlkoros szexizéssel (Make Me), néhol pedig érthetetlen franciázással (Coupure Électrique). De legalább a spanyol (Change Your Mind) jól megy neki. Amiket érdemes lepörgetni... Change Your Mind (No Seas Cortes), Liar, Do You Wanna Come Over? Hanyagolhatók... What You Need, Private Show
3. Femme Fatale (2011)
Femme Fatale
A Femme Fatale-be az énekesnőnek egyáltalán nem volt beleszólása (talán a hangján kívül köze se), ugyanis a ...Baby One More Time óta ez volt az első alkalom, amikor egyáltalán nem vette ki szerzőként részét a munkálatokban (kivéve a japán verzión található Scaryt). Ez is ugyanolyan divatos, mint a Circus, habár itt sokkal több az autotune, mégis eredményben előbbre való, főleg a deluxe verzió számai: az Up N' Down–He About to Lose Me–Don't Keep Me Waiting hármasa a sztenderd kiadás összes szerzeményét veri.
Amiket érdemes lepörgetni... Up N' Down, He About to Lose Me, Don't Keep Me Waiting, Hold It Against Me
Hanyagolhatók... How I Roll, Big Fat Bass
2. In the Zone (2003)
In the Zone
A folyamatos albumkiadások után Spears kisebb szünetre vonult, hogy negyedik stúdióalbumán dolgozzon. Az In the Zone cím a Madonnával közös Me Against the Musicból jött, amely kereskedelmileg Amerikában kisebb bukás (pedig többet érdemelt volna), viszont a következő Toxic egyértelműen karrierjének a fénypontja volt. Az album a lehető legjobbkor látott napvilágot, ugyanis a popközegben a 2000-es eleji stílust felváltotta a hiphoposabb/undergroundosabb hangzás, és ehhez ő is alkalmazkodott: a Moby felügyelte Early Mornin' technója, az Outrageous funkossága (még ha ez nem is a lemez legjobbja) és az (I Got That) Boom Boom R&B-s érintése aktuálissá teszik a műt.
Amiket érdemes lepörgetni... Me Against the Music, Toxic, Early Mornin'
Hanyagolhatók... Shadow, Outrageous
1. Blackout (2007)
Blackout
Az egyetlen albuma, amin executive producerként is van feltüntetve, és ami a Rock and Roll Hall of Fame-be is bekerült. Pedig megjelenésekor a kritikusok elmentek mellette, mivel Spears botrányos magánéletétől hangosabb volt a sajtó, mint a zenéjétől. 2004 óta őrizgette magában az ötleteket, volt egy eltörölt projektje, a The Original Doll, amely fölött tervek szerint teljes irányítást élvezett volna. 2007 a legsötétebb éve volt, mégis a dicsőséget hozta el számára. A Blackout előretekintő és korszakalkotó, egyszerűen egy mestermű.
Amiket érdemes lepörgetni... Toy Soldier, Break the Ice, Freakshow, Gimme More
Hanyagolhatók... semmi
Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei listákról!
Miután Alexandra Stan kijött az idei egyik legjobb popalbummal (nem csalás, nem ámítás, tényleg így van), kilenc év után összegzi eddigi pályafutását első válogatásával.
A best of a legnagyobb slágerrel, a Mr. Saxobeattel nyit, amelynek már most kibérelt helye van az évtizedvégi ranglistákon, pedig ha létezik kegyetlenül ócska popnóta, akkor ez az. Stan nem is tudott egyről a kettőre lépni, ez után nem nagyon hallhattunk róla (elsősorban azért, mert Japán lett a főpiaca), noha a Get Back (ASAP) és a Lemonade itt-ott néha-néha felcsendült, ahogy ezen a gyűjteményen is megtalálhatók. A The Best viszonylag tartja a kronológiai sorrendet, habár az Alesháról származó dalok megelőzik az Unlocked című nagylemezt, ami egyébként jó húzás volt, mert mind az Unlocked, mind a Mami kiforrottabb hangzást szolgáltatnak, és ezek egymásután – a korong második felében – a legélvezetesebb pillanatokat hozzák el.
Azért huszonkét szám meghallgatása egy lejátszásra nagy kihívás, de nyilván minden kislemezre kimásolt tételt fel szerettek volna rakni, viszont néhányat még így is ki lehetett volna hagyni (és újakra lecserélni [az nagy fekete pont, hogy nincs egy korábban nem hallott szerzemény se rajta]): öt (hat, ha a We Wannát is hozzávesszük) dal az Unlockedről sok, a Vanilla Chocolat és a Give Me Your Everything, valamint a 1.000.000 (a Saxobeatsről) nélkül is meglettünk volna, továbbá a Favorite Game-nek (a Mamiról) sincs keresnivalója itt, nem amiatt, mert kivételesen nem kislemez, hanem mert az egyik leggyengébb a hozzá tartozó albumról.
Befejezésként a hatperces Mr. Saxobeat-remix nagyon hosszú (ennyi szám után meg pláne), de az előtte elhelyezkedő román nyelvű Noi 2, a balladai Thanks for Leaving és a Like a Virgin elektropopos feldolgozása igazi csemegék.
Értékelés:
A bejegyzés szerzője elhatárolódik az illegális letöltéstől, az eredeti japán kiadású lemezt hallotta.
Cím: The Best Előadó: Alexandra Stan Kiadó: Victor Entertainment Megjelenés: 2018. október 10. 22 dal, 78 perc
Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!
A Little Mixnek lánycsapat-fronton nem akad vetélytársa, és hazájukban hozzák is a kötelező eladási mutatókat. 2014 kivételével szinte minden év novemberében adtak ki albumokat (legutóbb 2017-ben a Glory Days kibővített formáját), és hamarosan jön a folytatás, hiszen itt van az első hivatalos beharangozó, a Woman Like Me.
A történethez hozzátartozik, hogy Nagy-Britanniában népszerűek ugyan, de hírnevük megtorpanni látszik az Egyesült Államokban. Első két albumuk az albumeladási lista top tízében nyitott, de a Glory Days már a húszba se fért be, bár ez így is bravúros teljesítmény, ugyanis egy nagy slágerük sincs odaát. Talán kapóra jött, hogy Jess Glynne lepasszolta nekik az Ed Sheeran társszerezte Woman Like Me-t (eredetileg a saját albumára szánta), melyben Nicki Minaj is kapott egy kis részt. Biztos siker? Meglehet, viszont nem fejt ki kellő hatást. A csapat munkássága a nagyon-nagyon cukormázas (néha R&B-, de általában) popritmusokból tevődik össze, s ez gyakran túl sok, néha meg pont jó, de egyértelműen illik az általuk képviselt stílushoz. A Woman Like Me olyan, mint Ariana Grande Side to Side-jának egy leeresztett verziója (ráadásul a rappernő mindkét dalban hallható), ami csak arravaló, hogy a rádiók rákapjanak. Egyébként ez még nem is lenne baj, mert hát nyilvánvalóan az is kell a renoméhoz, azonban a slágerességen kívül nincs benne se több, se más.
Értékelés:
Cím: Woman Like Me Előadó: Little Mix featuring Nicki Minaj Kiadó: Syco Records Megjelenés: 2018. október 12. 3 perc
Ha Jess Glynne a 2015-ös debütáló I Cry When I Laugh után azt mondta volna, hogy köszöni szépen, de a jövőben inkább más előadó felkéréseinek tesz eleget, mintsem szólóban produkálja magát, már akkor elégedetten hátradőlhetett volna. Ugyanis a brit dalospacsirtának hét number one-ja van (ebből négy a társulások által) hazájában, a legtöbb, amit egy énekesnő valaha is elért. És második albuma csak most jelent meg.
A hetedik number one-t a felvezető dal, az I'll Be There szerezte meg, amely akár előrevetíthette volna, hogy az Always in Between visszafogottabb lesz, de a következő All I Am véget vetett a találgatásoknak: ő még mindig ugyanabból a receptből főz, ami ezelőtt is savanyú kimenetet adott. Nyilván a folyamatos sikerek nem szükségeltetik a zene más mederbe való terelését, de az sem megoldás, hogy két, szinte teljesen megegyező lemezt rakjon elénk. Merthogy az All I Am az itteni Hold My Hand, a Broken a Take Me Home új megfelelője, valamint az I'll Be There és a Don't Be So Hard on Yourself között is fel lehet fedezni némi hasonlóságot. Az énekesnő a dance-pop-sablonokat váltogatja dalról dalra, habár ezúttal szövegben az önelfogadástól a feminizmus felé indult el („Nem fogok sminket viselni csütörtökön / Felépítem a saját függetlenségemet / Nem kell nekem mindig férfi” – a Thursdayben), de a sorok közé látva itt is a már bevált, egyszerű szerkezettel sáfárkodik, pedig Glynne brutálisan jó hangja (az egyik legjobb a brit popban, nem hiába kérik fel őt rengeteg közreműködésre) mélyebb értelemre hivatott, minthogy mindenféle hétköznapi dumát megénekeljen a sok ooooo meg jeeeee mellett.
Az intró utáni No One az erőteljes zongorával akár egy kerek ballada lehetne, de értelmetlenül fel lett turbózva dance-szel, míg másik végletről a gitáros Thursday ugyanúgy imponál a jelenlegi trendeknek, mivel azt Ed Sheeran szerezte Glynne-nek. Amikor visszavesz a pörgésből, és a mondanivalóval együtt a hallgatót is egy kicsit magához húzza, akkor tud kiteljesedni: a deluxe verzió utolsó trackje, az Insecurities kiveri a fülünk zúgásából a korábbi zajos ütemeket, ahogy a 123 és a már említett I'll Be There szintén kellemes nóták.
Az album legnagyobb problémája az, hogy olyan, mintha egy végtelen ciklusban, soha véget nem érve folyna. Emiatt Jess Glynne-t elég a rádióban hallgatni, mert az album közel egy órája ugyanazt tartogatja, mint egy-egy kislemez három perce.
Értékelés:
Cím: Always in Between Előadó: Jess Glynne Kiadó: Atlantic Records / Magneoton Megjelenés: 2018. október 12. 12 dal, 40 perc / 16 dal, 54 perc
A zenei paletta tartogat számos férj-feleség albumot, amiknek a nagyja bizony rettenetes, de Ashlee Simpson és Evan Ross közös projektje mostantól jobb fényt vethet a családon belüli kollaborálásokra.
Ashlee Simpsonnak tíz éve, Evan Rossnak soha nem jelent meg lemeze, pedig olyan, mintha mindig is ezt csinálták volna. Az ASHLEE + EVAN hatdalos EP azért nem vehető se visszatérésnek, se debütálásnak, mivel mindkettőjükből ugyanannyi adagot kapunk stílusilag vegyesen. A soul inkább Ross terepe, míg Rossné a poprock felé hajlik, azonban az énekesnő ösztönösen idomul a tőle szokatlan dallamokhoz. A nyitó és első kislemezként megjelent I Do egy jó kis romantikus muzsika, de az utána lévő Paris a pszichedelikus hatással kiszakít minket a rózsaszín ködből, aztán a The Weeknd Earned Itjéből merített, mégis egy kicsit alája menő Safe Zone visszalök a fátyolba. „Ez vicces volt” – mondja Simpson a tracklist közepén megbújó, funkkal megtarkított és gyanúsan slágeresített Tonicban. Ezt vezetik le a gitáros I Want You és Home, amelyek keretbe foglalják ezt a műfaji keretből majdnem kifolyó, ugyanakkor egységes duett-minialbumot.
Értékelés:
Cím: ASHLEE + EVAN Előadó: ASHLEE + EVAN Kiadó: Access Records Megjelenés: 2018. október 12. 6 dal, 19 perc
Legutóbb Beyoncénál készítettem el egy ilyen listát, most az aranytorkú Christina Aguilera közel húszéves diszkográfiája van terítéken. Spanyol nyelvű és karácsonyi kiadványai nem játszanak, de a hat stúdióalbuma mind rangsorolva lett alább az 1999-es cím nélkülitől a 2018-as Liberationig.
6. Christina Aguilera (1999)
Christina Aguilera
Ó, azok a kilencvenes évek! 1999-ben tombolt a tinisztárláz, aminek Aguilera is a főzászlósa volt Britney Spears, a Backstreet Boys, az N'Sync meg még sokan mások mellett. De hogy ez lenne-e a legjobb lemeze... Hát, tuti nem. Az I Turn to You cím csak Melanie C-nek okozott szerencsét, mert Aguileránál egyet jelent a legrettenetesebb balladával, de a lemez többi része se nagy eresztés (kivéve a debütáló Genie in a Bottle).
Amiket érdemes lepörgetni... Genie in a Bottle, Come on Over (All I Want Is You) Hanyagolhatók... I Turn to You, When You Put Your Hands on Me, Blessed
5. Stripped (2002)
Stripped
A Stripped egy része duzzad az erőtől, a második fele viszont punnyadt. Aguilerának papíron két, igazából nulla album kellett, hogy egyikről a másikra élesen váltson, csakhogy az imázs többet mutatott, mint a zene. A Dirrty és a Fighter még mindig karriermérföldkövek, ellenben a balladák többsége nagyon is ajtót tévesztett a dramatizálás és/vagy a furcsa hanghatások miatt. A Linda Perryvel készített szerzeményei egytől egyig mellőzhetők.
Amiket érdemes lepörgetni... Dirrty, Fighter, The Voice Within Hanyagolhatók... Beautiful, Underappreciated, Make Over
4. Lotus (2012)
Lotus
„Emelkedj fel, lótusz, ez a kezdet” – áll a szépséges intróban, azonban a folytatás már kevésbé fület gyönyörködtető. Egymást váltogatják a jó és a kevésbé jó szerzemények – utóbbi kategóriába a túleffektezés, a túlmanírozás eredményei kerülnek. A Lotus hibája, hogy túlságosan is középszerű, nincsen rajta rossz dal, de túl sok kiemelkedő sem. Ami kifejezetten jól sikerült: a Best of Me bekúszó dallamai, a Shut Up és a Circles pimaszsága és a kislemeznek választott Your Body verzéi. Amiket érdemes lepörgetni... Lotus Intro, Best of Me, Shut Up, Circles Hanyagolhatók... Blank Page, Army of Me, Just a Fool
3. Liberation (2018)
Liberation
Aguilera idei visszatérésére nem nagyon keltett visszhangot, vélhetően a felvezetőnek választott Accelerate miatt, amely simán a leggyengébb a lemezen, de még az utána, Demi Lovatóval kijövő Fall in Line se tud érdemben bármivel is szolgálni. Ezeket leszámítva a Liberation rendben van: a címadó intrótól egészen az utolsó Unless I'm with You-ig illedelmes produkciókkal és csak minimális üresjárattal találjuk szembe magunkat. Amiket érdemes lepörgetni... Deserve, Pipe, Sick of Sittin' Hanyagolhatók... Accelerate, Fall in Line
2. Bionic (2010)
Bionic
Nem gondoltam volna, hogy a Bionicot valaha a második helyre fogom tenni, ugyanis a megjelenésekor nagyon sok negatívumot kapott, miszerint Xtina csak a dance-popos trendek miatt fordult ebbe az irányba. Ő azt nyilatkozta, hogy a lemez megelőzte a korát, ami nem feltétlenül igaz, mert ez a stílus elég hamar kikopott, de tény, hogy a Bionicot évekkel később kezdték el megbecsülni... A kislemez-választások most az egyszer is pocsékok voltak, szóval a legjobbakért bele kell ásnunk magunkat a teljes anyagba egy óra erejéig, de a Vanity szürreális önfényezése, a Bionic gépiessége és az Add már uramat az esőt újrahasznosítása a Woohoo formájában megérik az időt. Amiket érdemes lepörgetni... Vanity, Glam, Woohoo, Bionic Hanyagolhatók... Not Myself Tonight, You Lost Me
1. Back to Basics (2006)
Back to Basics
Ha a Stripped merész vállalás volt, akkor a Back to Basics egyenesen kockázatos, viszont ki is fizetődött. Aguilera az 1900-as évek eleji soul és dzsessz világába invitálta meg a hallgatóságot modern muzsikával karöltve – vagyis az első CD-n, merthogy a másodikon tombol a retró. A Back to Basics a csúcs, nem csak a szokatlan stílusa miatt (amiben egyébként pompázik a szőkeség), de magabiztossága érettséggel és érzékenységgel is párosul. Egyedül a rajongóknak szánt Thank You és a producerének beszólogatós F.U.S.S. a kihagyhatók, de utóbbi esetében talán igaza is van, hogy Scott Storchnak ellentmondva mégis elkészítette ezt a csodás albumot. Amiket érdemes lepörgetni... Back in the Day, Ain't No Other Man, Save Me from Myself, Oh Mother Hanyagolhatók... F.U.S.S., Thank You (Dedication to Fans...)
Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei listákról!
