2019 legrosszabb dalai

Eljött egy újabb év végi összesítés, de még mielőtt a legjobbakról ejtenék szót, hadd szenteljek egy bejegyzést 2019 legrosszabb alkotásairól. A tavalyi lista itt megtalálható.

20. Iggy Azalea: Spend It (In My Defense)

19. Ariana Grande, Miley Cyrus, Lana Del Rey: Don't Call Me Angel (Charlie's Angels OST)

18. Madonna: Bitch I'm Loca (feat. Maluma) (Madame X)

17. Nick Cannon: The Invitation Canceled

16. The Black Eyed Peas, J Balvin: Ritmo (Bad Boys for Life)

15. Conchita Wurst: Hit Me  (Truth Over Magnitude)

14. Iggy Azalea: Hoemita (feat. Lil Yachty) (In My Defense)

13. Emma Bunton: 2 Become 1 (feat. Robbie Williams) (My Happy Place)

12. Charlie Puth: Mother

11. Ariana Grande: 7 rings Remix (feat. 2 Chainz)

10. Weezer: Piece of Cake (Black Album)

Vártam ezt az albumot nagyon, mert az első két kislemezét szerettem. Aztán kiderült, hogy csak azok a jók rajta. Nem kicsit átverve érzem magamat. A Piece of Cake legalja a Weezertől. Ha idegesíteni akarnám a szomszédaimat, akkor egész nap ezt bömböltetném, miközben nem vagyok otthon, mert nyilván a közelében megmaradni lehetetlenség.

9. Taylor Swift: You Need to Calm Down (Lover)

Imázsépítésnek jó volt a You Need to Calm Down. Az internetes közönség megrágalmazta Swiftet, hogy republikánus (értsd nem állt ki nyíltan Hillary Clinton mellett, így valószínűleg Trump-párti), ő pedig három évet késett a válasszal. Ha egyszer Swift kijelentette, hogy nem akar a politikáról beszélni, mert azzal másokat befolyásolna, akkor most miért? A Look What You Made Me Dóban (illetve az egész reputation témája az volt, hogy) nem érdekelte, mások mit mondanak róla, akkor most miért? Nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg szívből jövő-e vagy pusztán cinikusság az utálók felé.

8. Avril Lavigne: Dumb Blonde (feat. Nicki Minaj) (Head Above Water)

Valahol sajnálom Avril Lavigne-t, mert ő nagyon akarna egy slágert, de ebben az évtizedben egyáltalán nem jött össze neki. Egyébként tényleg azt hittem, hogy a Dumb Blonde-dal a Billboard Hot 100 hátsó ötjében ellesz pár hétig, de a kiadó piros lámpát adott neki, és még videoklip se készült hozzá. Hálásak lehetünk ezért a döntésért. Egyrészt a Girlfriend Lavigne egyik legpozőrebb dala, tizenkét év után nem kell belőle újabb felvonás, másrészt komolyan egy ilyen ócskasággal akarna kitűnni? A címadó ötvenszer jobb ennél; Nicki Minaj gázsija helyett inkább annak a promóciójába rakhattak volna pénzt...

7. Taylor Swift: ME! (feat. Brandon Urie) (Lover)

Erről a megjelenésekor már írtam, és a véleményem nem igazán változott azóta se. (Bár az albumverzión kicenzúrázták a betűzéses részt, szóval egy kicsi plusz pont jár neki, ami itt abban mérhető, hogy a legrosszabb ötből kicsúszott.) Azért még mindig kínos, hogy Swift 29 (most már 30) évesen úgy és olyan dolgokról énekel, mint a kisiskolások, és valahol megrémít, hogy az Egyesült Államokban majdnem listavezető lett (köszi, Old Town Road, hogy megállítottad a katasztrófát).

6. Liam Payne: Hips Don't Lie (LP1)

Simon Cowell azért teremtette a One Directiont, hogy öt átlagos hangú és kevésbé karizmatikus fiúból valami hasznosat hozzon létre. Ami végülis bevált, de öt év után külön mentek szólókarrierek reményében. Érdekes, hogy mindannyian más irányba fordultak; Zayn Malik és Liam Payne az R&B-felé, utóbbi viszont Justin Bieber és Justin Timberlake lombikbébijének képzeli magát. Nem mondom azt, hogy Payne nem tud énekelni, mert egyébként kellemes hangja van, de rémesen semmilyen stílusú a srác. A Hips Don't Lie ezt tökéletesen bizonyítja.

5. Blake Shelton: Hell Right (feat. Trace Adkins) (Fully Loaded: God's Country)

Blake Sheltont mi csak a Gwen Stefanival való magas profilú kapcsolatáról ismerhetjük, pedig a tengerentúlon van más szakmája (countryénekes), amit a decemberben megjelent válogatáslemezével próbált összefogni. Erről a Hell Right című új szerzemény viszont annyira botrányos, hogy már szégyen. Úgy értem, hogy a többi, közönség által felfuttatott és sikeresnek tartott dal mellé egy ilyet berakni kész karrieröngyilkosság. Mivel is állunk szemben: monológnak szánt verzék, amikben Shelton (és Adkins, de ő tényleg a kisebb rossz a dologban) rappelve tesz említést az Old Town Road című nótára, mintha képesek lennének ugyanazt a minőséget nyújtani.

4. Nick Cannon: Pray for Him (feat. The Black Squad)

Nick Cannonnál tutira bekattant valami. Tudniillik Eminem régen Cannon exnejével, Mariah Carey-vel randevúzott, és kosarat kapott, azóta pedig a rapper gyakran felemlegeti őt dalaiban. Cannon a mai napig jócskán kap az oltogatásokból, legutóbb a Lord Above-ban, ezért újra fegyvert rántott, bár ne tette volna. Három diss trekket is szentelt Eminemnek, melyek közül a Pray for Him talán a leggyalázatosabb: Istentől azt kéri, hogy bárcsak Eminemet vette volna magához Juice WRLD helyett...

3. Coldplay: Orphans (Everyday Life)

A Coldplay azt mondta, hogy az előző LP-jük lesz az utolsó, aztán feloszlanak, de talán rájöttek, hogy még mindig megéri nekik anyagilag borzasztani a közönséget. Hát idén kijöttek még eggyel, rajta egy csomó új dallal, amik közül az Orphans jutott el a hallójáratomig. Nem nagy meglepetésre ez is ugyanolyan borzalmas, mint bármelyik korábbi kislemezük ebből az évtizedből (oké, az Adventure of a Lifetime-ot megközelíteni azért eléggé nehéz). Bizonyára a gyerekeket szerették volna megcélozni ezzel az elefánt(???)hang-utánzással, de nem hiszem, hogy ezt a ripacskodást ők elviselik...

2. Lost Frequencies: Sun Is Shining

Van olyan, amikor két különböző műfaj találkozik, és szuper dalokat szül (csak párat példaként: Nelly: Ride wit Me, B.o.B.: Airplanes [feat. Hayley Williams], Linkin Park & JAY-Z: Numb/Encore), de úgy tűnik, hogy a gospel és az elektronikus keresztmetszete nem ez a kategória, sőt. Lost Frequencies szerencsére nem nyomva közvetlenül a képünkbe a kreténséget – vagyis elhiszem, hogy nem volt szándékos ez a keveredés. Elektropop terén a tartalomba felesleges belemenni, mert a műfaj soha nem erről szólt, viszont a gospel lételeme az ideológia, és igen, a glory meg a Hallelujah végtelen/véletlenszerű ismételgetésén kívül mást is fel kéne hozni.

1. Jonas Brothers: Sucker (Happiness Begins)

Miután Joe Jonas szólókarrierje nem bírta egy albumnál tovább, illetve a DNCE-től is csak egy slágerre futotta, ugyanúgy Nick Jonas egyedüli produkálása a nullához közelített, és Kevin Jonas a valóságshow-sztárságból nem tudott megélni, mindhármuknak vissza kellett térnie oda, ahonnét lóvét lehet gyűjteni: a Jonas Brothershez. Persze a nosztalgiahullám hátán jól meg lehet élni, elég csak rápillantani a (rivális?) Backstreet Boysra, még ha nem is egy generáció a kettő. Szóval a szóbanforgó Sucker lehetne akár egy sokadik Maroon 5-nóta is nyivákolós refrénnel, semmitmondó verzékkel, kiherélt poprockkal. Azért kár Joe Jonasért...

2019 legrosszabb albumai

1. Iggy Azalea: In My Defense
2. Liam Payne: LP1
3. Natasha Bedingfield: Roll with Me
4. Weezer: The Black Album
5. Lewis Capaldi: Divinely Uninspired to a Hellish Extent
6. Avril Lavigne: Head Above Water
7. Conchita Wurst: Truth Over Magnitude
8. P!nk: Hurts 2B Human
9. Ashley Tisdale: Symptoms
10. Madonna: Madame X

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Conchita Wurst: Truth Over Magnitude (2019)

Ha valaki 2019-ben még mindig azon rugózna, hogy az osztrákok szupersztárja nő-e vagy férfi, akkor a Truth Over Magnitude-ön (a szavak összevonása [TOM] Wurst eredeti nevét adja) talán megtalálja a magyarázatot: Wurst kevésbé feminin, mint egykoron.

A szakáll még megvan, de a hosszú haj már a múlté, ezzel együtt Wurst az első albumon hallható barokkpopot is lecserélte elektronikára (a kettő között volt egy szimfonikus válogatáslemez, az most nem számít). A műfajváltás viszont nem volt kedvező, ahogy az sem, hogy Wurst a svéd produceri gárda helyett helyi szakemberekre bízta magát; a Conchita is némileg ódivatú volt, de legalább stílusos (a You Are Stoppable maníros ívei csak azért voltak jók, mert beleillet az imázsba). A nyitó Trash All the Gem bizarr, gagyi, de valahol zseniális is, a To the Beat pedig a Firestorm óta a legjobb dala, ám ezek után aligha kapunk élvezhetőt: a Can't Come Back nyersesége nem jön át, a Resignból hiányzik valami plusz, a legalja viszont a Hit Me, az Under the Gun és a Kuku; ezekben a túlfolyó, rózsaszín önünneplés unalmas, bóvli, amatőr alapokkal találkozik. Legalább az utolsó tétel, a címadó egy erőteljes refrént szállít, már ha valaki eljut odáig a számlistán, és nem adja föl hallgatás közben. A Truth Over the Magnitude egy közel kiváló debütáló anyag után nagyon sajnálatos.

Értékelés: 5/2

Cím: Truth Over Magnitude
Előadó: Conchita Wurst
Kiadó: Sony Music
Megjelenés: 2019. október 25.
12 dal, 45 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Tinashe: Songs for You (2019)

Tinashe Jorgensen Kachingwe, avagy röviden Tinashe 2014-ben jelentette meg debütáló albumát, az Aquariust az RCA gondozásában. Az azt dicsőítő kritikák és a felvezető kislemez (2 On) sikerének ellenére kiadója a folytatást évekig a fiókban tartotta, miközben konfliktusok sokasága kísérte a munkakapcsolatot. Idén az énekesnő felbontotta a szerződést, és most szabadon próbál érvényesülni – újból.

Tinashe legjobb szerzeményei abból az időkből valók, amikor nem állt mögötte egy cég, ami megmondta volna neki, hogy mit csináljon (vagy mit ne). (Oké, azért a nagykiadós színekben megjelent All Hands on Deck a top öt dala között van.) Számos önálló mixtape, EP, maxi után a Songs for You a legelső LP-je otthoni stúdiójából, ami a tavalyi Joyride után pezsdítő: ugyan ez se lett teljesen koheziv, de sokkal felszabadultabb; Tinashe a kötöttségek figyelembevétele nélkül szánja nekünk a dalait. És bizony nem kell keresni a megkapó pillanatokat, mert azok maguktól jönnek: a Save Room for Us fülbemászó refrénje, a Touch & Go hegedűkísérete, a So Much Better pattogós üteme, a Hopscotch urbánus hangulata, a Perfect Crime funkossága és a Remember When romantikája elegendő lenne ahhoz, hogy telitalálatnak tituláljuk az anyagot. Azonban ott van a Nashe nevezetű rapalteregó a Feelingsben és a Link Upban, ami változatlanul erőltetett tűnik, akárcsak a korábbi Throw a Fitben. Remélhetőleg nem ez lesz az iránya egy következő projektnek, hanem marad az R&B, mert ez a lány még mindig szupersztár-potenciállal bír.

Értékelés: 5/4

Cím: Songs for You
Előadó: Tinashe
Kiadó: Tinashe Music Inc.
Megjelenés: 2019. november 21.
15 dal, 51 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Tove Lo: Sunshine Kitty (2019)

Tove Lónál már két albummal ezelőtt bekattant valami, de a legutóbbi, 2017-es Blue Lipsnél már tényleg elvesztettük őt, amikor a sokat sejtető című Disco Titsben egy rongybábuval közösült. Ezek után nem is nagyon lepődünk meg, hogy az új lemezborítón egy betépett(nek látszó) nyúllal pózol.

Na, de foglalkozzunk a belsővel is. A dallista ránézésre nagyon ígéretesnek tűnik, ugyanis tele van jobbnál jobb közreműködőkkel: a jelenlegi legklasszabb brit lemezlovas, Jax Jones, a finnek reménysége, ALMA, nem utolsósorban pedig a dance-pop királynője, Kylie Minogue. Arról nem is beszélve, hogy Lo a Glad He's Gone-nal videográfiai csúcsot ugrott meg, így aztán már láthatatlanban is az év egyik legjobb poplemezének mondhatnánk a Sunshine Kittyt. Ami egyébként Lo katalógusát nézve igaz is: a mostani LP veri az eddigieket, még úgyis, hogy az elsőként kikerült, már említett kislemez, a Glad He's Gone nem éppen megnyerő, ahogyan a promocionális célra kiadott kylie-s Really don't like u is annyira antiklimatikusan hat, hogy a titulus akár a minőséget is takarhatná... Az első fogós tétel a harmadik sorban köszön ránk: a Bad as the Boys tropikus lüktetése és keserédes hangulata az énekesnő és a közreműködő alternatívabb popos jellemével egy egészen furcsa, ugyanakkor könnyen befogadható egyveleget ad vissza. Az utána lévő Sweettalk my Heart, a Stay Over, az Are U gonna tell her? és a Jacques együttese a legjobb pillanatok, de aztán sajnos megcsappan a színvonal: ahogy haladunk a napsütéstől az eső felé, a végére már csak sár marad.

Értékelés: 5/3,5

Cím: Sunshine Kitty
Előadó: Tove Lo
Kiadó: Universal Music AB
Megjelenés: 2019. szeptember 30.
14 dal, 40 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Melanie Martinez: K-12 (2019)

Az amerikai The Voice alig tud sztárokat kitermelni. Talán a harmadik szériagyőztesére, Cassadee Pope-ra még valamelyest emlékezhetnek a country-műfaj kedvelői, illetve a tragikusan elhunyt YouTube-sztár Christina Grimmie is közepesen ismert lett, de a műsor eddigi legizgalmasabb felfedezettje egyértelműen Melanie Martinez volt, aki az egykori versenyzők közül a legsikeresebb pályautat tudhatja magáénak.

Martinez tizenhét évesen, 2012-ben tűnt fel, de debütáló albuma csak három évvel később jelent meg. Az énekesnő kreatív szemlélete és bizarr stílusa a Cry Baby nevű alteregót ötölte ki magából (ez volt az első lemez címe is), aki ismét kulcsfiguraként jelenik meg. Martinez a K-12 témáját az iskola, vagyis a serdülőkor köré helyezte – továbbra is gyermeki naivitással – még sötétebb érzelmi kontextusban: a nyitó Wheels on the Busban molesztálás szemtanújaként ignorálja a látottakat, a Nurse's Office-ban bántásoktól menekül, a Strawberry Shortcake-ben pedig testképzavarról énekel. Hasonlóképpen az Orange Juice a hányás metaforája („A narancsokat narancslévé változtatod / Lépj be itt, és kijön belőled”), és a High School Sweethearts is teljesen másról szól, mint amit a cím sejtet („Ha azt hiszed, hogy te lehetsz az egyetlen szerelmem / Meg kell ígérned, hogy szeretsz / A fenébe is, ha átbaszol / Szétverem a kibaszott arcodat”). Zeneileg a K-12 nem különbözik túlságosan a 2015-ös LP-től (a producer itt is Tim Sommers), mert szintúgy kikacsint néha az R&B felé, de az okos szövegek sokkal letisztultabb hangzást kaptak.
A zenéhez Martinez filmet írt, rendezett és forgatott Magyarországon, ami által vizuálisan közelebb kerülhetünk az üzenetéhez.

Értékelés: 5/4

Cím: K-12
Előadó: Melanie Martinez
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2019. szeptember 6.
14 dal, 46 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Beyoncé és különböző előadók: The Lion King: The Gift

A film, ami hamarosan a Disney legnagyobb kasszasikere lesz, és az album, ami egy előadó eladási sztenderdjeihez képest kész csőd. A kettő összetartozik.

Az már eleve rossz ötletnek tűnt, hogy korunk egyik legnagyobb popsztárja összerak egy Az oroszlánkirály ihlette korongot: az 1994-es Elton John-féle soundtrack minősége és az abból származó sikerek jóformán megugorhatatlanok, de azért Beyoncé megpróbálta, mert hát miért ne, ha már a filmben is viszonthallhatják őt az angol ajkú nézők. Csak arra senki sem számított, hogy seggestül ér majd vele földet.
Korábban a film producere vakmerően azt nyilatkozta, hogy a Spirit (a film főnótája a művésznő előadásában) akár még sikeresebb lehet, mint a legendás Circle of Life. Nos, az egy dolog, hogy a Spirit úgy hangzik, mintha Beyoncé napi két doboz ciginél nem állna meg, de még csak köszönőviszonyban sincs a mozgóképpel. A második kislemez, a Brown Skin Girl se különb ettől, de működne, ha például egy Destiny's Child-visszatérésnek szánták volna. A lemezen szokás szerint Jay-Z-t is belerángatja Jay-Zné egy produkció erejéig, konkrétan a legalja Mood 4 Evába, ami egy, a tavalyi Everything Is Love-ról lefelejtett szerzeménynek tűnik (félő, hogy tényleg az). Viszont a Find Your Way Backet ki lehetne adni maxiként is, csak ne Az oroszlánkirály címszóval. A Disney-telenség ellenére legalább kiemelkedik az énekesnő kreativitása; talán a 4-nál hallhattuk legutoljára azt tőle, hogy egy vízión belül csengeti össze az ütemeket, azonban most mégsem volt annyira szabad szellemű, hogy valami ragadóst termeljen ki.
Az ajándékot nem illik visszautasítani, de talán jobb lenne odaadni másnak.

Értékelés: 5/3

Cím: The Lion King: The Gift
Előadó: Beyoncé és különböző előadók
Kiadó: Parkwood Entertainment / Columbia Records
Megjelenés: 2019. július 19.
27 dal, 54 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Iggy Azalea: In My Defense (2019)

Iggy Azalea néhány év leforgása alatt az A-listáról a kispadra került, de ettől még a zenében nem kellene minőségi romlásnak bekövetkeznie. Azonban öt év utáni első albumáról egy dolgot lehet megállapítani: talán nem hiába nincs már a nagyok között.

Ami kár, mert a megvideoklipesített Started simán ott van diszkográfiájának top tízében, de ez egymagában édeskevés. Sajnos az In My Defense megörökölte tavalyi EP-jének betegségét: fülbemászó dallamok szinte egyáltalán nincsenek rajta, azonban a lemez legnagyobb ellensége az idő, ugyanis ami a Survive the Summer negyedórájába még belefért, az mostanra harmincöt percben bemutatva egyet jelent az unalommal. Még ha csak ennyi lenne a gond, akkor egy középszerű anyagról beszélnénk, de ehhez jönnek még az ékegyszerű dalszövegek, amik a legjobb esetben is borzalmasak. Nem tudom, hogy Azalea mit gondolhatott, amikor a Pussy Pop című remekműben elrappeli, hogy a vaginája annyira tiszta, hogy nem fér bele a farmerjába. De ez legalább még egy emlékezetes pillanat – ezen kívül csak a Started ilyen –, mert a lemez minden dala egy séma alapján készült el: a refrének két szó ismétléséből állnak össze, gyakran még az aláfestésben sincs változás. Például a Clap Back és a Spend It mintha egy szám lenne két cím alatt, a legalja viszont egyértelműen a Lil Yachty-s Hoemita, ami annyira igénytelen, hogy a hallgatónak nagy lelki erőre van szüksége, hogy egyáltalán végig tudja hallgatni a teljes albumot... Szóval senki se vegye a védelmébe, mert ez nem az új klasszikus.

Értékelés: 5/1,5

Cím: In My Defense
Előadó: Iggy Azalea
Kiadó: Bad Dream Records / EMPIRE
Megjelenés: 2019. július 19.
12 dal, 35 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Kelly Clarkson 10 legjobb dala

Kelly Clarkson mint az American Idol első győztese régen levetette magáról a tehetségkutatós jelzőt, hiszen ma már a legnagyobb popsztárok egyike. E lista sorra veszi tíz legjobb dalát 2003-as debütálásától napjainkig.

10. Invincible (Piece by Piece, 2016)

A Piece by Piece című lemezzel Clarkson egyáltalán nem dicsekedhet, aminek az érkezését az eggyel előtti, szintén gyenge Stronger előrejelezte. De a Sia jegyezte Invincible című szerzemény (egyben a második kislemeze a korongnak) egy ritka kivétel rajta: Clarkson a nagyívű dalt acélos hangjával két vállra fekteti, és elhisszük neki azt, amiről a szöveg szól, vagyis hogy kislányból nővé lép elő, és ezzel legyőzhetetlennek érzi magát.

9. Behind These Hazel Eyes (Breakaway, 2004)

A karriercsúcsnak tekinthető Breakaway második maxija nem csak Clarkson egyik legkeményebb műve, de az egyik legkeserűbbje is (és ehhez jön még az a sötét videoklip). Az erővel duzzadó szerzeményt az Evanescence egyik tagja írta, és vérprofin szól, pedig Clarkson ekkor még csak alig két éve volt jelen a zeneiparban. Állítólag a dal majdnem lemaradt a lemezről drámai hangulata miatt, de mivel ez volt Clarkson kedvence, muszáj volt felkerülnie.

8. Walk Away (Breakaway, 2004)

A Breakaway legfelszabadultabb darabjában (és a legutolsó maxija [ha a Breakaway kislemez újrakiadását nem vesszük figyelembe]) Clarkson kioktatja a pasiját, hogy álljon ki mellette/érte, vagy különben sétáljon el. Mindezt olyan égető önbizalommal teszi, hogy nyilván senki sem mer ellenkezni vele. Habár a Walk Away a listákon a legrosszabbul teljesítő kislemeze lett az albumnak, mégis minőségben megelőzi a rajta lévő szerzemények többségét.

7. All I Ever Wanted (All I Ever Wanted, 2009)

Miután a My December promóció hiányában kész bukás volt, Clarksont visszaterelték a régi, lágyabb poprockos hangzásához és Dr. Luke-hoz, akiről később azt mondta, hogy rémálom volt vele együtt dolgozni. Az All I Ever Wanted című album nagyon átlagos (elég csak a felvezető My Life Would Suck without You-ra rápillantani), de a címadó nem tűnik annak: az Aranda dalát Clarkson úgy dolgozta fel, hogy szinte nehéz elhinni, hogy valójában nem neki írták.

6. Breakaway (Breakaway, 2004)

Avril Lavigne szerezte a Breakawayt saját albumára, ám ő továbbadott rajta, és Clarkson énekelte fel, sőt, második albumát is ez után nevezte el. Felcsendült a Neveletlen hercegnő 2-ben, onnantól kezdve Amerika-szerte felkapott lett, de Európába csak két évvel később érkezett meg, miután a tengerentúli sikerek az újbóli kiadást eredményezték. Ez a felnőtté válással foglalkozó mű egyszerre felemelő, bátorító és megnyugtató, ballagásokra kiváló.

5. Never Again (My December, 2006)

A Breakaway folytatását, 2006-os My Decembert félre akarta söpörni a kiadó, majd amikor Clarkson kiállt az anyag mellett, ők változtatni akartak a dallistán. Az énekesnő ekkor kirúgta a menedzserét, végül kevés promóció mellett megjelenhetett a lemez. Az első kislemez, a Never Again ugyanazt a témát járja körbe, mint a Behind These Hazel Eyes, vagyis inkább még kegyetlenebbül folytatja a mondanivalót, miszerint soha nem fog visszatérni a hazug pasijához.

4. Miss Independent (Thankful, 2003)

Clarkson pályafutásának legelején többnyire olyan dalok jutottak neki, amiket más előadók a kukában vágtak. A Miss Independentet például Christina Aguilera írta a 2002-es Strippedre, de végül a kiadó Aguilera kilétét a kreditek mögött eltitkolva Clarksonnak adta oda a demót. Clarksonra a siker a powerpopban és a poprockban talált rá, de az R&B-s Miss Independent megmutatja, hogy az énekesnő igazából a legkülönbözőbb műfajokban is remekül tud teljesíteni.

3. Would You Call That Love (Meaning of Life, 2017)

Clarksonnak szinte azóta harcolnia kellett az RCA Recordsszal, hogy megnyerte az American Idolt, végül nem hosszabbította meg velük a szerződését, hanem átigazolt az Atlantic Recordshoz, majd bejelentette, hogy soulos albumot készít. A végeredmény pedig egészen bámulatos lett. A Meaning of Life legjobb felvétele, a Would You Call That Love egyből rajongói kedvenccé nőtte ki magát: az R&B és a powerpop szerelemgyerekeként a 90-es éveket hozza vissza Clarkson az énekkel, mégis lágy aláfestésben.

2. Since U Been Gone (Breakaway, 2004)

2004-ben a Max Martin és Dr. Luke által írt Since U Been Gone kézről kézre járt, amit P!nk és Hilary Duff után Clarkson kapott meg és tartott meg magának. És milyen jól tette, ugyanis a dal meghozta számára a nemzetközi áttörést. A Since U Been Gone számos listát megjárt, mint az előző évtized egyik legjelentősebb popnótája, valamint kikiáltották az egyik legjobb szakítós számnak is. És ami a legjobb, hogy tizenöt év után is olyan, mintha egy percet sem öregedett volna a felvétel.

1. Beautiful Disaster (Live) (Breakaway, 2004)

A 2003-as Thankfulon található meg a Beautiful Disaster, de a stúdióverzió közel sem annyira jó, mint az élő a Breakawayen. Konkrétan az instrumentál ledobja magáról a romantikus történetekbe illő dalszöveget, ugyanis zongorával lecsupaszítva megjelennek az értékei: az énekesnő ragaszkodik egy toxikus kapcsolathoz, pedig tudja, hogy a választottja egy sorscsapás. Állítólag a kiadója utálta, hogy Clarkson eltért az eredetitől, de a pozitív visszajelzések miatt kénytelenek voltak ezt a változatot is megőrizni.

Hallgatnád? Megtalálod a listát Spotify-on!

Tovább

Carly Rae Jepsen: Dedicated (2019)

Carly Rae Jepsen Call Me Maybe című gigaslágerét valószínűleg csak az nem hallotta, aki 2012-t egy kő alatt töltötte. Az évtized egyik legnagyobb kislemeze a tinédzserkori csacskaszerelemről azonnal a sztárságig repítette Jepsent, akinek utána már nehezére esett listás eredményt elérnie (a Tonight I'm Getting Over You az amerikai Billboard Hot 100 alját súrolta csak, és a remix Nicki Minajzsal se ért célba). 2015-ben jött az I Really Like You, amely egy kacsintás volt a Call Me Maybe felé. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a hozzátartozó lemez komoly kincseket fog rejteni, mert eleinte alig vették az E•MO•TION-t, de ahogy a kritikusok elé került, és a közösségi médiában el kezdett terjedni a híre, úgy alakult ki egy bázis indie-pop rajongókból Jepsen körül. Olyannyira felfokozódott az érdeklődés, hogy Jepsen később kiadott egy remixválogatást és egy B-oldalas gyűjteményt is rajta az eredeti megjelenésről lemaradt számokkal.

Az énekesnő azt mondta, hogy mostanában olyan előadók vannak rá hatással, mint a Bee Gees és Donna Summer, ezért új lemeze diszkós lesz. Az eredmény kísérletezgetős is meg nem is: a Dedicated hangszerelésileg természetesebb lett az elődjénél (például a Run Away with Me mesterséges szafoxonbetétjéhez hasonlót nem hallunk), de még mindig a szintipop a főirány, ha párszor a gitár is előkerül. Ami más, az Jepsen stílusa: a naiv, gyakran harsány, öröknek vélt fiatalságát feladva az érettség szakaszába érkezett, ezáltal minden letisztultan, egyenletesebben szól. Ez már a novemberi beharangozón, a Party for One-on is meglátszott, ami mintha a Robyn-féle szomorúdiszkóból nőtt volna ki, valamint az albumindító Julien is ilyen. Nagyon hamar rá kell jönnünk, hogy a Dedicated nem az E•MO•TION folytatása: itt ritka kiugrások kivételével minden szinte ugyanúgy szól. Tizenöt dalból négyszer kifejezetten izgalmasat mutat fel: az I'll Be Your Girl elektropopos lüktetése elragadó, a Julien alatt cikázó effektek legalább bevésődnek az emlékezetbe, a Party for One-t kiszorítani a sztenderd kiadásról nagy hiba volt, a legjobb azonban a poptökéletességhez közeli Too Much. Ugyanakkor a Feels Rightot az Electric Blue-val hallva erősen visszasírjuk a Good Time-ot Owl Cityvel...

Értékelés: 5/4

Cím: Dedicated
Előadó: Carly Rae Jepsen
Kiadó: Schoolboy/Interscope Records
Megjelenés: 2019. május 17.
15 dal, 48 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Aly & AJ: Sanctuary (2019)

Aly & AJ továbbmenetel az indie-pop mezsgyéjén, de még mindig nem kaptunk egy komplett lemezt, csak egy újabb EP-t.

Tavaly az idei évre lett ígérve a Michalka testvérek negyedik LP-je, ám ahelyett egy ötdalos szösszenettel rukkoltak elő megint. (A rajongók szerint kiadót keresnek, de addig is független színekben népszerűsítik magukat.) A novemberi Ten Years deluxe verziója után a duó nemcsak képileg lett provokatívabb, hanem szövegeik is mélyebb értelmet nyertek. Az indító Church-ben arról énekelnek, hogy sok bűnt elkövettek, amit nem bánnak, de megváltásra van szükségük. A Star Maps szó szerint izzik, amint a vágyat az égéshez hasonlítják, a Not Ready to Wake Upban és a Sanctuaryban szintén túllódulnak az érzelmek.
Akárcsak korábban, itt se tudnak félremenni a dolgok, sőt, minden még egységesebb lett: ha azt hittük, hogy a közöttük lévő összhang már nem lehet szorosabb, akkor ez az EP rácáfol az eddigi feltételezésekre.
A Sanctuary mintául szolgálhat a múlt héten lemezzel jelentkezett Ashley Tisdale számára, hogy disney-s háttérrel és nagy cég támogatása nélkül is lehet előrelépni, mert ez a minialbum úgy tökéletes, ahogy van.

Értékelés: 5/5

Cím: Sanctuary
Előadó: Aly & AJ
Kiadó: saját kiadású
Megjelenés: 2019. május 10.
5 dal, 16 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Ciara: Beauty Marks (2019)

Ciara Princess Harris (asszonynevén Wilson) akkor debütált, amikor mellette az R&B-sztárok sorra születtek: 2004-ben a Crunk&B-s Goodies uralta a tengerentúli listákat. Míg később társait elnyelte a süllyesztő, s ugyan ő is kicsit lejjebb csúszott az elittől, mégis valamelyest sikerült tartania magát. Kiadói huzavona után 2017-ben megalapította saját kreatív ügynökségét, a Beauty Marksot a Warner Music alatt. A szintén ezt a nevet viselő lemezről (sőt, még egy dalcíme is ez) azt mondta, hogy olyan, mintha újra kezdené a szakmáját.

A tavaly nyári Level Up nekem a személyes kedvencem volt, és a többi kislemez is hellyel-közzel rendben volt. A Beauty Marks megjelenéséig már csak hat olyan dal maradt, amit előzetesen nem hallhatott a közönség, ezért félő volt, hogy a borítón szurokkal megkent énekesnő ellőtte már a legjobbakat.
Ciara visszahívta régi producereit (Darkchild, Jasper Cameron), dalszerzőit (Ester Dean) és állandó közreműködőjét (Missy Elliott, de ő nincs rajta, csak a Level Up remixben hallható, az tavaly jelent meg), akik egy olyan lemezt hoztak össze neki, aminek a tételeit szét lehetne válogatni korábbi kiadványaira. Sajnos Ciara most sem mutat mást, önmagától különbözőt, amivel az eddigi életművet magasabbra helyezhetné. Pedig az említett Level Up szó szerint szintlépésnek tűnt, de az énekesnő túl sokat (tíz hónapot) várt a hetedik korongig, ezért önkényesen távolította el magát a visszatérés lendületétől. Az album egyébként a közepesnél jobb, csak ötlethiányos: a Kelly Rowlanddel közös Girl Gang Beyoncé Formationjére emlékeztet (érdekes, hogy pont az a két előadó énekli, akik valamilyen oknál fogva Beyoncé árnyékába lettek szorítva), vagy sajátját lenyúlva a Jackie-n lévő I Got You megkapta párját a címadó személyében, de Carly Rae Jepsen utóbbi lemeze is inspirációul szolgálhatott a Thinking Bout You elkészítésénél. Ami meg működőképes, az nem kap elegendő teret: az I Love Myself nyomatékos refrénje az öt és fél percben elveszik, ritmusbeli hiányosság miatt a Set keleties motívumai nem túl áthatók, valamint a Greatest Love verzéi köröket vernek a refrénre.
Lehet, hogy a szépség nyomot hagy, de néhány szerzemény percekkel a meghallgatás után máris elfelejtődik.

Értékelés: 5/3,5

Cím: Beauty Marks
Előadó: Ciara
Kiadó: Beauty Marks Entertainment
Megjelenés: 2019. május 10.
11 dal, 40 perc

Spotify Apple Music

Fotó: Cosmopolitan

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Kedvenc dalaim 1999-ből

1999 a popzene egyik legjobb éve volt a tekintetben, hogy más nem tudta kiszorítani a főhullámból: a latinpop, a rágógumipop és az europop a csúcsra értek; míg előbbi műfaj a későbbi évekre is hatással volt, addig a másik kettő csak erre az időszakra volt jellemző. A klubmuzsika is burjánzott: felemelkedett az undergroundból, de komolyabb eredményeket 2000-ben ért el. Az R&B a poppal keveredett, és a nagyívű énekhanggal rendelkező művésznők is ekkor élvezhettek utoljára elsőbbséget.

20. Geri Halliwell: Mi Chico Latino

19. Jennifer Lopez: Waiting for Tonight

18. S Club 7: S Club Party

17. Alice Deejay: Back in My Life

16. Ricky Martin: Livin' La Vida Loca

15. Santana: Smooth (feat. Rob Thomas)

14. Tin Tin Out: What I Am (feat. Emma Bunton)

13. Jennifer Lopez: If You Had My Love

12. S Club 7: Two in a Million

11. Sixpence None the Richer: There She Goes

10. Smash Mouth: All Star

Az új generáció számára a Shrekből lehet ismerős, de én megéltem azt, amikor eredeti lefutásában bele lehetett botlani 1999 nyarán. A Különleges hősök című komédiához készült dal (a videoklipjében a szereplők láthatók) a filmmel ellentétben elkerülte a bukás, sőt: máig ez a Smash Mouth egyik legnagyobb kommerciális sikere, és az egyetlen, ami kivételesen nem feldolgozás volt. Az azért megállapítható, hogy a frontember nem éppen a világ legjobb énekese, de a nótának van egyfajta közvetlensége, amiért húsz év után is jó rá visszatérni.

9. Backstreet Boys: I Want It That Way

Van olyan ember a világon, aki nem ismerné ezt a dalt? Ugye, nincs? Nemhogy ez a Backstreet Boys legnépszerűbb klasszikusa, de egyben a populáris műfaj egyik alappillére is volt és szerintem az is a mai napig. A fiúcsapatok 1999-ben mindenhol ott voltak; konkrétan levegőként szippantottuk be minden apró rezdüléseiket, s könnyen lehet, hogy a Backstreet Boysból túladagoltuk magunkat. De húsz évvel később jó visszaemlékezni ezekre. Már csak azért is, mert a Backstreet Boys 2019-ben újra a reneszánszát éli (oké, azért egyáltalán nem olyan népszerűek, mint egykoron), és az I Want It That Way se olyan ciki.

8. Santana: Maria Maria (feat. The Product G&B)

Azt hiszem, hogy a listán, de a legjobb tízben biztos ez az egyik dal, ami olyan, mintha nem öregedett volna húsz évet. (Köszönhetően a latinpop változatlanságának, no meg Carlos Santana zseniális gitárjátékának.) 1999 nem ettől a Santana-slágertől volt hangos, hanem a Smooth-tól (csak viszonyításként: a Smooth minden idők második legsikeresebb dala az Egyesült Államokban). Én viszont a Maria Mariát mindig is előnyben részesítettem, mert ahogyan az R&B fonódik a latinpop köré, az páratlanul egyedi; ezt a manővert a Santana többé nem tudta hozni (de az alternatív rockos itatású Smooth-ot többször reprodukálták, mint a 2007-es Into the Night Chad Kroegerrel).

7. 5ive: Keep on Movin'

Még az X Factor előtt Simon Cowell szerette volna összehozni a brit Backstreet Boyst, így lett a 5ive (vagy csak simán Five), akik mindig is háttérbe voltak szorítva a Westlife és a Boyzone által. (Emiatt érthető, ha a többség már elfeledkezett róluk, mert hát nem az érdekes karaktereikről voltak híresek.) Az Egyesült Államokban egy évvel korábban volt egy top tízes helyezésük a When the Lights Go Outtal, de az európaiak inkább az Everybody Get Uppal és a Keep on Movin'-nal találkozhattak többet. Utóbbi életigenlő üzenete miatt széleskörűen felkapott lett, és kivételesen nem csak a női rajongókhoz szóltak (persze kivéve egy-két közeli pillantást a videoklipben), hanem a generációjukhoz, vagy éppen még az idősebbekhez is.

6. Backstreet Boys: Larger than Life

Ugyan az I Want It That Way számít a Backstreet Boys védjegyének, én a Larger than Life-ot mégis előbbre helyezem: ennél klasszabb refrén alig van a világon. Az egész produkció arra sarkall, hogy mindenki a srácokkal együtt énekelje a dalszöveget. Mivel négy hónap telt el az I Want It That Way és a Larger than Life megjelenése között, illetve két hónap múlva már ki is jött a Show Me the Meaning of Being Lonely, ezért erre a dalra kevesebb figyelem jutott világszinten, kivéve a csilliómillió dollárból készült videoklipet, ami a 90-es években annyira menőnek számított, hogy sokan az ötfős Michael Jacksonnak látták a csapatot (talán még az eladási mutatókat is könnyen párhuzamba lehetett állítani [ekkor a májusi Millenium száma körülbelül tízmilliónál tartott]).

5. Will Smith: Wild Wild West (feat. Dru Hill & Kool Moe Dee)

Annak ellenére, hogy a Vadiúj vadnyugat az év egyik legnagyobb bukású filmje volt, a hozzákészült szerzemény meghozta Will Smith számára a második number one-t az Egyesült Államokban. Maga a dal egyébként Arany Málnát nyert, de szerintem ez inkább a mozgóképnek szólt, mintsem a hallottaknak. Will Smith szokás szerint Will Smith-es benne, az az a mókás srác, aki mindig a társaság középpontjában akar lenni, és ezt senki sem bánja. A countryval kacérkodó műben lényeges tartalmat kár keresni, mert megtippelni se lehet, hogy miről szól (mármint azon kívül, hogy az összes vadnyugatos kifejezés össze lett benne kupacolva).

4. Britney Spears: (You Drive Me) Crazy (The Stop! Remix)

Az 1999-es ...Baby One More Time felállította a legkelendőbb tinisztár-lemez rekordját (ekkor még a címadó felvétel is bőven a csapból folyt), ennélfogva ekkor már egy komoly üzleti vállalkozás volt csak Britney Spearsnek lenni. Hogy Spears elszakadjon a fél bolygó által tulajdonolt lemez hangzásvilágától, a (You Drive Me) Crazyt újrakeverték, ami még jobb lett, mint az eredeti: dance-esebb alapokat kapott, Spears hangját is áteffektezték, a végeredmény pedig úgyszintén levakarhatatlan lett a rádiók és a tévék rotációjából. Spears ekkor azt mondta, hogy más megvilágításba fog kerülni a dal által (ez volt az első gyors tempójú kislemeze), de inkább csak megerősítette a helyét.

3. Tal Bachman: She's So High

A 2000-es évek eleji romantikus filmek kötelező betétdala. Tal Bachmant a zeneipar úgy ismeri, mint egyslágeres előadót, akiről legutoljára talán akkor hallhattunk, amikor néhány évvel ezelőtt Taylor Swifttel énekelte el egyetlen sikernótáját. Bachman mondhatni, hogy aranykanállal a szájában született, ugyanis édesapja Randy Bachman kanadai rocksztár, így hát az ifjabbik Bachman zenei pályafutása egyből a sínen volt, csak onnan tovább nem ment. A She's So High-ban Bachman az áhított hölgyet Joan of Archoz, Kleopátrához és Aphroditéhez hasonlítja, de a legjobb része egyértelműen a cím elnyújtása, több dalszövegre nincs hozzá szükség.

2. TLC: No Scrubs

A TLC (nevük a tagok keresztneveinek kezdőbetűiből áll) '99-ben már befutott csapatnak számított odaát (a második lemez, a CrazySexyCool tizenegyszeres platinalemez), de mindennek a teteje a FanMail volt, amiről pedig a No Scrubs ment nagyot a toplistákon. Ez volt az első alkalom, amikor Chillit engedték előre a mikrofonhoz, s ez után már így is maradt, ugyanis Left Eye 2002-ben életét vesztette, és duóként folytatta az egykori trió. A No Scrubs legfőbb erénye, hogy időtálló egy olyan évből, amikor az R&B kicsit közeledett más stílusokhoz, és ezért a producerek önkénytelenül is nyúltak az akusztikus gitár felé. A pasigondokról szóló szövegben a célcsoport egyből megtalálhatta a kapcsolódási pontot, a kritikusok meg a dallamokban, tehát mindenki jól jött ki.

1. Christina Aguilera: Genie in a Bottle

1999-ben két tiniénekesnő fej-fej mellett versengett a toplisták élén: Britney Spears 1998-as debütáló dala, a ...Baby One More Time egy évvel később ért el a sikerig, míg egy másik Mickey Mouse Club-tag, Christina Aguilera is erősítette a fiatal előadók tömeges jelenlétét a Genie in a Bottle-lel. A ...Baby One More Time inkább tekinthető egyfajta mérföldkőnek, de Aguilera bemutatkozása még most is ugyanolyan üde, mint amilyen akkor volt: a nem csupán egy stílus mentén született mű egyszerre egzotikus, szexi, táncolható, mégis sejtelmes, visszafogott. A hirtelen jött, ám közel sem meglepő népszerűség Christina Aguilerát is felemelte és sokáig a pop nagyágyúi között tartotta.

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Kylie Minogue: New York City (2019)

Az apró termetű ausztrál dance-popkirálynő júniusban kiadja sokadik válogatáslemezét, de előbb bemutatta egyetlen friss szerzeményét róla.

Kylie Minogue pont annak az országnak az egyik legnagyobb városáról énekel, ami soha sem fogadta be őt igazán (a 80-as évek végén a The Loco-Motionnel sikeres volt, 2001-ben még a Can't Get You Out of My Headdel is, de utána már csak a US Dance Club Songs-lista élvonala maradt meg neki). Az eredetileg a Goldenre szánt, majd kukázott, DJ Fresh által kezelt mű a szekrénybe akasztja a tavalyi cowboy-csizmát: olyan, mintha a 2010-es Aphroditén található Put Your Hands Up kapott volna új dalszöveget. A verzék alatti autotune-kezelés hozzáad egyfajta funkosságot a produkcióhoz, az effekttelen énekhang a refrénben meg úgy illik a zenéhez, mint a borsó meg a héja. Ettől még nem ez Minogue pályafutásának legjobb darabja, de minden olyat tartalmaz, amiért kedvelni lehet őt.

Értékelés: 5/4

Cím: New York City
Előadó: Kylie Minogue
Kiadó: BMG
Megjelenés: 2019. május 3.
3 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Ashley Tisdale: Symptoms (2019)

Ashley Tisdale egyike volt azon kevés Disney-sztárnak, aki giccs nélkül tudta felépíteni diszkográfiáját (ennek elsősorban az volt az oka, hogy a Hollywood Records [a báziskiadó] helyett a Warner Bros.-hoz igazolt, és változatosabb ízlésű emberekkel vehette körbe magát). A jelenlegi hangzáskép sokkal másabb, mint az eddigiek.

A másik egykori disney-s, Hilary Duff hosszú szünet utáni visszatérése meghozta a kedvét a szintén mély álomba burkolózó Ashley Tisdale-nek, hogy ő is előrukkoljon valamivel, amit a zenekedvelők hasznosítani tudnának. Az azóta énekes-színésznőből influenszerré avanzsálódott híresség elvileg 2013-tól készítette a Symptomst, ami nehezen akart összejönni: következő évben azt mondta, hogy keresi még az irányát, nem sokkal később viszont felhagyott a zenével, és a divatipar felé fordult. Aztán elkezdett a YouTube-csatornájára feldolgozásokat gyártani többek között a szintén a High School Musicalből ismert Vanessa Hudgens és a Glee-szereplő Lea Michele közreműködéseivel. Tavaly év végén jött a hír, hogy Tisdale idén kiad egy gyűjteményt a szorongásról.
Az önvizsgálat, -értékelés gyakran közkedvelt topikja a popzenének (lásd Lena áprilisi albuma), s ez általában átélt előadásban, meggyőző teljesítményben látszik meg. Tisdale esetében meg pont az van, hogy minden túlságosan is bátortalan. (Pedig ha valaki, akkor ő ki tudja ereszteni a dögöt, mint az It's Alright It's OK-ben.) Például a Voices in My Headben a hangja elveszett, holott a nem túl cifra aláfestés átbillentené őt a napos oldalra. Mivel mindössze huszonöt perces a lemez játékideje, és a legtöbb dal hosszúsága még három perc sincs, nagyon mást nem is tud felmutatni. Ami viszont hiányzik, azt pótolja a dalszöveg: a címadó refrénje a lemez legjobb pillanata, ahogyan tagolja a symptoms szót, a Looking Glass üldözési mániás kontextusa szépen helyezkedik el a hangjegyek fölött, valamint a Love Me & Let Me Go egy kis kakaóval akár slágergyanús is lehetne. A többi tétel elsőre inkább tűnik elviselhetőnek, mintsem emlékezetesnek. A záró Feeling So Goodban elvileg meggyógyul, tehát egy negyedik lemez már csak jobb lehet.

Értékelés: 5/3

Cím: Symptoms
Előadó: Ashley Tisdale
Kiadó: Big Noise
Megjelenés: 2019. május 3.
9 dal, 25 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

P!nk: Hurts 2B Human (2019)

Úgy tűnik, most már hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy gyakran egymásból nyílnak meg az érák: még javában tart P!nk előző albuma után elnevezett turnéja, ám ő máris piacra dobta soron következő korongját.

Miután P!nk a 2017-es Beautiful Traumával kissé visszavett a bazdmegolós stílusából (azért még mindig elhangzik pár fuck és shit itt-ott, de korántsem ugyanolyan körítésben), nagyon nem is akar kijjebb mozdulni: a Hurts 2B Humanen valamiért a balladisztikus vonulatok meghaladják az ajánlott mennyiséget, és a gyors tempójú tételek sem feltétlenül ellensúlyozzák mindezt a minőség javára. Például az első Hustle-ből rögtön az derül ki, hogy az énekesnőnek fogalma sincs arról, mi az, ami már ciki (mert ez a dal az). Vagy éppen egy korábbi trendet szeretne előrehozni: a Cash Cash által kevert Can We Pretend egy David Guetta-klónnak hangzik 2010-ből, illetve a Khaliddal közös címadó a Just Give Me a Reasonre hajaz.
Szóval a lázadást hátrahagyva P!nk immáron az élet nagy dolgain filozofál, minthogy hogyan fogja lányát megtanítani a problémák megoldására (Circle Game), hogyan kérjen bocsánatot a párjától (Love Me Anyway), vagy hogy lesz-e mersze változtatni a dolgokon (Courage). Ugyan némely mondanivalóval azonosulni lehet, de végérvényesen ezek végtelenül unalmasak. Kivétel rajta a Nate Ruess által jegyzett Walk Me Home és az egyetlen Max Martin-szerzemény, a (Hey Why) Miss You Sometimes: előbbi tábortűz melletti, dúdolható hangzásával lehengerel, míg utóbbi egy akkora ébresztőpofont ad a teljes lemeznek, mint amekkorát a M!ssuntaztood-os (értsd: érdekes, pimasz, kreatív) P!nk adna a jelenkorinak.

Értékelés: 5/2,5

Cím: Hurts 2B Human
Előadó: P!nk
Kiadó: RCA Records
Megjelenés: 2019. április 26.
13 dal, 47 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Taylor Swift: ME! (feat. Brendon Urie) (2019)

30 felé közeledve az egyszeri popsztár, aki karrierjének csúcsát a 20-as, esetleg a 10-es éveiben élte meg, el szokott merengeni azon, hogy hogyan ugorjon fejest az érettség szakaszába. Nem olyan régen ez többeknek sikerült is: Lady Gaga 32 évesen a Shallow-val átlépett a felnőtt kortárszenébe, de akár megemlíthetném a 30 éves Keshát a Prayinggel. Taylor Swift mindössze 16 évesen csöppent bele a showbizniszbe, és idén tölti be a harmadik ikszet, de új dalával tök olyan, mintha még mindig a tinédzserek bűbájos világát élné.

A 2017-es reputation, illetve annak első kiadott nótája, dallamát a Right Said Fred I'm Too Sexyjétől nyúló Look What You Made Me Do szimultán volt óriási siker és botrány, amit Swift az előnyére tudott fordítani a tekintetben, hogy a lemezt úgy elkapkodták az amerikai Target polcairól, mintha ingyen adták volna. A lefutása viszont már keveseket érdekelt: meglepetésre az End Game című hármas duett Ed Sheerannel és Future-rel durván elhasalt a slágerlistákon, valamint a többi öt kislemez is holmi kevés ráhatással bírt a mindennapok népszerű muzsikájára. Így hát most Swift próbálja visszaintegrálni magát a rádiókba egy olyan hangzással, ami bejött Pharrell Williamsnek a Happyvel és Justin Timberlake-nek a Can't Stop the Feeling!-gel. Csakhogy azok a szerzemények rajzfilmekhez, az az a legfiatalabb korosztály számára készültek, míg Swift visszatérése korántsem egy mozgókép részét képezi, hanem hetedik korongjának felvezetőjét.
A csillámpónis színű videoklippel megtoldott zenében a Panic! at the Discó-s Brendon Urie egyébként totálisan jól illik Swift mellé a menő stílusával – és ennyit a bókról –, ám az egész az első másodpercektől az énekesnő egy korábbi művére, a We Are Never Ever Getting Back Togetherre emlékeztet (a 22 sincs tőle messze). Üzenetében Swift és Urie az önszeretetre próbálja szó szerint megtanítani a hallgatót: „Ígérem, hogy soha nem fogsz olyat találni, mint én.” A már idegesítően fülbemászó és megjegyezhető refrén a ritkás szövegbeli tartalom miatt ilyen („Hee-hee-hee, hoo-hoo-hoo”), de a bridge még ezt is alulmúlja: „Hé gyerekek! A betűzés klassz.” Ez most kiknek szól? Kezdem azt hinni, hogy Taylor Swift az amerikai Halász Judit kíván lenni.

Értékelés: 5/1,5

Cím: ME!
Előadó: Taylor Swift featuring Brendon Urie
Kiadó: Republic Records
Megjelenés: 2019. április 26.
4 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Dinah Jane: Dinah Jane 1 (2019)

Dinah Jane debütáló EP-jétől nem fogunk hasra esni, de a rajta található három dal jobb mindennél, mint amit eddig kiadott.

Miután a Bottled Up a legrosszabb dalok listájának a legtetején landolt tavaly, nem fektettem túl nagy reményeket az egykori Fifth Harmony-tag önálló próbálkozásába. Ugyanakkor Dinah Jane-t nem lett volna szabad egyből leírni, mert a jelenlévő, alig tízperces anyag arról ad tanúbizonyságot, hogy mégiscsak van keresnivalója a mai populáris zenei téren. A videoklipet kapó Heard It All Before-t a mostanság újra keresett J. R. Rotem (Ciara: Level Up, Avril Lavigne: Birdie) kotyvasztotta össze neki: a 2000-es eleji R&B-s dallamok és a bőr alá mászós refrén a csúcsra futtatják a 21 éves leányzó csekély diszkográfiáját. A maradék két dal (Pass Me By, Fix It) azért már nem ennyire jó, de legalább a nyitó nóta kivívott magának egy helyet az év végi összesített kedvencek között.

Értékelés: 5/3

Cím: Dinah Jane 1
Előadó: Dinah Jane
Kiadó: Hitco
Megjelenés: 2019. április 19.
3 dal, 10 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Minden 2019-es eurovíziós dal rangsorolva

Körülbelül egy hónap van hátra a hatvannegyedik Eurovíziós Dalversenyig, de már az összes ország kiadta hivatalosan a dalát, így hát sorra végigmegyek rajtuk a legrosszabbtól a legjobbig. (A lista összeállításának tárgyát a stúdióverziók adták, amik a hivatalos kiadáson találhatók meg, tehát az esetleges élő fellépéseket nem vettem figyelembe.)

41–31

41. Ausztrália (Kate Miller-Heidke: Zero Gravity)

Az ausztrálok nemigen tudtak hibázni a versenyben, hiszen eddig mindig döntősök voltak. Most ismét bekerülhetnek, viszont az közel sem azért lesz, mert jó a dal, hanem mert bizonyára a plafon le fog szakadni ezektől a magas hangoktól (mindamellett dobhártya-sérülésekre is számítani lehet)... Kegyetlen.

40. San Marino (Serhat: Say Na Na)

39. Montenegró (Dmol: Heaven)

38. Spanyolország (Miki: La Venda)

37. Németország (S!sters: Sister)

36. Csehország (Lake Malawi: Friend of a Friend)

35. Oroszország (Sergey Lazarev: Scream)

34. Franciaország (Bilal Hassani: Roi)

33. Horvátország (Roko: The Dream)

32. Moldova (Anna Odobescu: Stay)

31. Albánia (Jonida Maliqi: Ktheju tokës)

Kissé keserves az Eurovízió-albumot ezzel a dallal indítani, de mivel ábécé-sorrendben pörög, ezért Albánia az első. Három percig tűrhető, de inkább a következő Örményországra ugranék.

30–21

30. Norvégia (KEiiNO: Spirit in the Sky)

Az északi országok általában népszerűek a versenyen, nos, idén a norvégok jócskán lemaradnak a finn–dán–svéd-hármastól. Szerencsétlenül egyszerre több műfajt gyúrtak össze.

29. Ausztria (PÆNDA: Limits)

28. Görögország (Katerine Duska: Better Love)

27. Magyarország (Pápai Joci: Az én apám)

26. Észak-Macedónia (Tamara Todevska: Proud)

25. Szerbia (Nevena Božović: Kruna)

24. Románia (Ester Peony: On a Sunday)

23. Észtország (Victor Crone: Storm)

22. Grúzia (Oto Nemsadze: Keep on Going)

21. Belgium (Eliot: Wake Up)

Tény, hogy volt a belgáknak jobb daluknak a közelmúltban, ez a középmezőnybe fér bele. Nem túl egyedi, a refrénje elhúzottabb a kelleténél, de viszonylag divatos.

20–11

20. Izrael (Kobi Marimi: Home)

A házigazdák amennyire pörögtek tavaly, most annyira lelassultak. Az izraeli nóta nagyon mélyről jövő, amivel megosztott lehet, de ha valaki szereti ezt a stílust, akkor annak be fog jönni. Egynek elmegy.

19. Lettország (Carousel: That Night)

18. Örményország (Srbuk: Walking Out)

17. Finnország (Darude: Look Away [feat. Sebastian Rejman])

16. Fehéroroszország (ZENA: Like It)

15. Szlovénia (Zala Kralj & Gašper Šantl: Sebi)

14. Svédország (John Lundvik: Too Late for Love)

13. Litvánia (Jurij Veklenko: Run with the Lions)

12. Azerbajdzsán (Chingiz: Truth)

11. Hollandia (Duncan Laurence: Arcade)

Duncan Laurence-et mondják esélyesnek a győzelemre 2019-ben. Az Arcade nem rossz, és ha végül nyerne, akkor nem lenne kár, de vannak erősebb szerzemények is itt. Engem speciel a 2017-es bolgár nevezésre emlékeztet, ami végül a második helyet szerezte meg, szóval talán a jóslatok nem alaptalanok.

10–1

10. Nagy-Britannia (Michael Rice: Bigger than Us)

Az idei felhozatalból valahogyan hiányoznak a grandiózus refrénnel rendelkező balladák, de itt van Nagy-Britannia dala, ami működik, mert megtalálja az aranyközéputat a giccs és a dráma között. Nem is emlékszek arra, hogy a briteket mikor soroltam utoljára a top tízbe. Azért remélem, hogy Európa a mindennapos politikai hírektől el tud majd vonatkoztatni, és megbecsülik a Bigger than Ust, már csak azért is, mert jó lenne nekik egy bukásmentes végkimenetellel zárni...

9. Izland (Hatari: Hatrið mun sigra)

Ausztrália után Izland előadása az idei Eurovízió legbizarrabb pillanatai között lesz... (Ráadásul az elődöntőben egymásután fognak fellépni, ajaj.) Míg előbbi ország szerzeményéből semmi jót nem lehet kihozni, addig utóbbi annyira ótvar, hogy muszáj előkelő eredményt produkálnia. Ahogy az a címéből sejthető, izlandiul szól a nóta, és aki nem is beszéli a nyelvet, az a technós aláfestésben és az énekes hörgésében találhatja meg az élvezetet.

8. Olaszország (Mahmood: Soldi)

Szegény spanyolok rendületlenül próbálkoznak mindig a saját nyelvükön énekelni, de nem hogy az olaszok, de még a portugálok közelébe se érnek... Szóval az olasz nyelvet zabálja a közönség, bár azt hozzá kell tenni, hogy általában a dallamok is a helyükön vannak náluk (nem úgy, mint a nyugati országénak, ami már most úgy megromlott, mint a tej a napon). Mint a Soldi esetében, ami nem éppen délies temperamentumú, de a refrénje viszi az egészet.

7. Dánia (Leonora: Love Is Forever)

A Love Is Forever egy cuki nóta egy cuki lány előadásában, de hasonlók már hasaltak el az Eurovízió színpadán (lásd Svájc 2011-ben), és a politikai szövegeket se szeretik a nézők (a „Ne légy túl politikai”sor kissé szájbarágós). De a dánok legutóbb egy folkdallal nyertek, szóval nekik ez a stílus nagyon megy. Kellemes elhallgatni csak úgy, mert nem vált ki ellenszenvet, azonban esélyt a sikerre nem igazán látok Dánia számára.

6. Lengyelország (Tulia: Fire of Love (Pali się))

Amikor a lengyelek a saját zenéjüket hozták, akkor abból mindig valami érdekes sül ki. Most nem arra gondolok, hogy lengyelül énekelnek, hanem átitatják saját hagyományaikkal a produkcióikat. (A My Słowianie-re szerintem egy legendás pillanata az évtizednek.) A kérdés, hogy a Fire of Love-ot hogyan fogja majd előadni a négy tagból álló Tulia színpadképpel meg minden ilyenekkel, mert a legegyedibb darabja lehet a versenynek.

5. Írország (Sarah McTernan: 22)

Az írek nyertek eddig a legtöbbször, viszont nem hiszem, hogy a 22-val a rekordot továbbgyarapítanák egy újabb győzelemmel, mert ez nem éppen egy Eurovízió-kompatibilis szám és egy kicsit limonádé is, de van egyfajta bája és könnyedsége, amiatt nem lehet utálni. Sarah McTernan nem 22 éves, hanem 24, csak annyi derül ki, hogy a fiúja a huszonkettes szám alatt lakik, és ettől déjà vút érez. A refrénben lévő visszafogott 90-es évekbeli eurodance-es ütemek egyébként sokat dobnak rajta.

4. Ciprus (Tamta: Replay)

Miután tavaly Ciprus a második helyet hozta el a versenyről, az eurovíziós rajongók tűkön ülve várták, hogy az Eleni Foureira-féle kvalitásokkal rendelkező Tamla és a változatlan produceri csapat vajon elő tud-e rukkolni a Fuegóhoz hasonló mesterművel. Hát nem sikerült, mert kissé túltolták a szerzeményt a kemény ütemekkel, hogy biztosabban átjusson a tévéképernyőkön keresztül: egyedüli, de annál nagyobb baja, hogy nincs refrénje, emiatt elesik a dobogótól. De azért néhányszor érdemes replayelni.

3. Portugália (Conan Osíris: Telemóveis)

Minden idők legjobb portugál nevezése, ezt simán ki lehet jelenteni. (Bocsi az Amar pelos dois-rajongóktól.) A hangszerelés egyszerűen szenzációs, aminek a magasságát Osíris hangszíne egyébként nem igazán ugorja meg, de azért teret enged a muzsikának, és pont ez a lényeg. Dalszöveg nélkül is naphosszat elhallgatnám. (Egyébként a mobiltelefonról szól!) Amúgy nem lennék meglepve, ha a versenyen elhasalna, mert elsőre nem könnyű befogadni.

2. Svájc (Luca Hänni: She Got Me)

Svájc eurovíziós történelmébe nagyon kellett egy ilyen dal, mert öt éve nem jutottak a döntőbe, de szerintem nem kérdés, hogy a She Got Me-nek ott a helye! (A fogadóirodák szerint is, mert jelenleg a harmadik pozícióra sorolják.) Luca Hänni svájci nemzetiségűként Németországban nyert tehetségkutatót pár évvel ezelőtt, s egészen idáig nem került az Eurovízió közelébe. A győzelemre szerintem esélyes a dal (bár ez sok mindennek a függvénye [elsősorban a rajtszámnak]), mert fülbemászó, megkoreografálható, hangulatos.

1. Málta (Michela: Chameleon)

Ha Ukrajna idén itt lett volna, akkor azonnal az első helyen landoltak volna. (Mert ugye kiválasztották az előadót és a dalt, utána hozták meg a döntést a kilépésről.) Málta még egyszer se nyert, idén talán sikerülni fog nekik? Nos, azt majd meglátjuk, de a Chameleonnal megérdemelnék. A ciprusi nevezéshez hasonlóan ebben a dalban is van egy drop, ami nem megy a refrén rovására. Fiatalos, friss, színes és minőségi, megállná a helyét a nemzetközi rádiókban.

Fotó: RTÉ 2019/Lili Forberg, Paul Bellaart, TV2, NDR/Hendrik Lüders, Fifou

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább