Carly Rae Jepsen Call Me Maybe című gigaslágerét valószínűleg csak az nem hallotta, aki 2012-t egy kő alatt töltötte. Az évtized egyik legnagyobb kislemeze a tinédzserkori csacskaszerelemről azonnal a sztárságig repítette Jepsent, akinek utána már nehezére esett listás eredményt elérnie (a Tonight I'm Getting Over You az amerikai Billboard Hot 100 alját súrolta csak, és a remix Nicki Minajzsal se ért célba). 2015-ben jött az I Really Like You, amely egy kacsintás volt a Call Me Maybe felé. Ekkor még senki sem sejtette, hogy a hozzátartozó lemez komoly kincseket fog rejteni, mert eleinte alig vették az E•MO•TION-t, de ahogy a kritikusok elé került, és a közösségi médiában el kezdett terjedni a híre, úgy alakult ki egy bázis indie-pop rajongókból Jepsen körül. Olyannyira felfokozódott az érdeklődés, hogy Jepsen később kiadott egy remixválogatást és egy B-oldalas gyűjteményt is rajta az eredeti megjelenésről lemaradt számokkal.
Az énekesnő azt mondta, hogy mostanában olyan előadók vannak rá hatással, mint a Bee Gees és Donna Summer, ezért új lemeze diszkós lesz. Az eredmény kísérletezgetős is meg nem is: a Dedicated hangszerelésileg természetesebb lett az elődjénél (például a Run Away with Me mesterséges szafoxonbetétjéhez hasonlót nem hallunk), de még mindig a szintipop a főirány, ha párszor a gitár is előkerül. Ami más, az Jepsen stílusa: a naiv, gyakran harsány, öröknek vélt fiatalságát feladva az érettség szakaszába érkezett, ezáltal minden letisztultan, egyenletesebben szól. Ez már a novemberi beharangozón, a Party for One-on is meglátszott, ami mintha a Robyn-féle szomorúdiszkóból nőtt volna ki, valamint az albumindító Julien is ilyen. Nagyon hamar rá kell jönnünk, hogy a Dedicated nem az E•MO•TION folytatása: itt ritka kiugrások kivételével minden szinte ugyanúgy szól. Tizenöt dalból négyszer kifejezetten izgalmasat mutat fel: az I'll Be Your Girl elektropopos lüktetése elragadó, a Julien alatt cikázó effektek legalább bevésődnek az emlékezetbe, a Party for One-t kiszorítani a sztenderd kiadásról nagy hiba volt, a legjobb azonban a poptökéletességhez közeli Too Much. Ugyanakkor a Feels Rightot az Electric Blue-val hallva erősen visszasírjuk a Good Time-ot Owl Cityvel...
Értékelés: 5/4
Cím: Dedicated Előadó: Carly Rae Jepsen Kiadó: Schoolboy/Interscope Records Megjelenés: 2019. május 17. 15 dal, 48 perc
Aly & AJ továbbmenetel az indie-pop mezsgyéjén, de még mindig nem kaptunk egy komplett lemezt, csak egy újabb EP-t.
Tavaly az idei évre lett ígérve a Michalka testvérek negyedik LP-je, ám ahelyett egy ötdalos szösszenettel rukkoltak elő megint. (A rajongók szerint kiadót keresnek, de addig is független színekben népszerűsítik magukat.) A novemberi Ten Years deluxe verziója után a duó nemcsak képileg lett provokatívabb, hanem szövegeik is mélyebb értelmet nyertek. Az indító Church-ben arról énekelnek, hogy sok bűnt elkövettek, amit nem bánnak, de megváltásra van szükségük. A Star Maps szó szerint izzik, amint a vágyat az égéshez hasonlítják, a Not Ready to Wake Upban és a Sanctuaryban szintén túllódulnak az érzelmek.
Akárcsak korábban, itt se tudnak félremenni a dolgok, sőt, minden még egységesebb lett: ha azt hittük, hogy a közöttük lévő összhang már nem lehet szorosabb, akkor ez az EP rácáfol az eddigi feltételezésekre.
A Sanctuary mintául szolgálhat a múlt héten lemezzel jelentkezett Ashley Tisdale számára, hogy disney-s háttérrel és nagy cég támogatása nélkül is lehet előrelépni, mert ez a minialbum úgy tökéletes, ahogy van.
Értékelés: 5/5
Cím: Sanctuary Előadó: Aly & AJ Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2019. május 10. 5 dal, 16 perc
Ciara Princess Harris (asszonynevén Wilson) akkor debütált, amikor mellette az R&B-sztárok sorra születtek: 2004-ben a Crunk&B-s Goodies uralta a tengerentúli listákat. Míg később társait elnyelte a süllyesztő, s ugyan ő is kicsit lejjebb csúszott az elittől, mégis valamelyest sikerült tartania magát. Kiadói huzavona után 2017-ben megalapította saját kreatív ügynökségét, a Beauty Marksot a Warner Music alatt. A szintén ezt a nevet viselő lemezről (sőt, még egy dalcíme is ez) azt mondta, hogy olyan, mintha újra kezdené a szakmáját.
A tavaly nyári Level Up nekem a személyes kedvencem volt, és a többi kislemez is hellyel-közzel rendben volt. A Beauty Marks megjelenéséig már csak hat olyan dal maradt, amit előzetesen nem hallhatott a közönség, ezért félő volt, hogy a borítón szurokkal megkent énekesnő ellőtte már a legjobbakat.
Ciara visszahívta régi producereit (Darkchild, Jasper Cameron), dalszerzőit (Ester Dean) és állandó közreműködőjét (Missy Elliott, de ő nincs rajta, csak a Level Up remixben hallható, az tavaly jelent meg), akik egy olyan lemezt hoztak össze neki, aminek a tételeit szét lehetne válogatni korábbi kiadványaira. Sajnos Ciara most sem mutat mást, önmagától különbözőt, amivel az eddigi életművet magasabbra helyezhetné. Pedig az említett Level Up szó szerint szintlépésnek tűnt, de az énekesnő túl sokat (tíz hónapot) várt a hetedik korongig, ezért önkényesen távolította el magát a visszatérés lendületétől. Az album egyébként a közepesnél jobb, csak ötlethiányos: a Kelly Rowlanddel közös Girl Gang Beyoncé Formationjére emlékeztet (érdekes, hogy pont az a két előadó énekli, akik valamilyen oknál fogva Beyoncé árnyékába lettek szorítva), vagy sajátját lenyúlva a Jackie-n lévő I Got You megkapta párját a címadó személyében, de Carly Rae Jepsen utóbbi lemeze is inspirációul szolgálhatott a Thinking Bout You elkészítésénél. Ami meg működőképes, az nem kap elegendő teret: az I Love Myself nyomatékos refrénje az öt és fél percben elveszik, ritmusbeli hiányosság miatt a Set keleties motívumai nem túl áthatók, valamint a Greatest Love verzéi köröket vernek a refrénre.
Lehet, hogy a szépség nyomot hagy, de néhány szerzemény percekkel a meghallgatás után máris elfelejtődik.
Értékelés: 5/3,5
Cím: Beauty Marks Előadó: Ciara Kiadó: Beauty Marks Entertainment Megjelenés: 2019. május 10. 11 dal, 40 perc
1999 a popzene egyik legjobb éve volt a tekintetben, hogy más nem tudta kiszorítani a főhullámból: a latinpop, a rágógumipop és az europop a csúcsra értek; míg előbbi műfaj a későbbi évekre is hatással volt, addig a másik kettő csak erre az időszakra volt jellemző. A klubmuzsika is burjánzott: felemelkedett az undergroundból, de komolyabb eredményeket 2000-ben ért el. Az R&B a poppal keveredett, és a nagyívű énekhanggal rendelkező művésznők is ekkor élvezhettek utoljára elsőbbséget.
20. Geri Halliwell: Mi Chico Latino
19. Jennifer Lopez: Waiting for Tonight
18. S Club 7: S Club Party
17. Alice Deejay: Back in My Life
16. Ricky Martin: Livin' La Vida Loca
15. Santana: Smooth (feat. Rob Thomas)
14. Tin Tin Out: What I Am (feat. Emma Bunton)
13. Jennifer Lopez: If You Had My Love
12. S Club 7: Two in a Million
11. Sixpence None the Richer: There She Goes
10. Smash Mouth: All Star
Az új generáció számára a Shrekből lehet ismerős, de én megéltem azt, amikor eredeti lefutásában bele lehetett botlani 1999 nyarán. A Különleges hősök című komédiához készült dal (a videoklipjében a szereplők láthatók) a filmmel ellentétben elkerülte a bukás, sőt: máig ez a Smash Mouth egyik legnagyobb kommerciális sikere, és az egyetlen, ami kivételesen nem feldolgozás volt. Az azért megállapítható, hogy a frontember nem éppen a világ legjobb énekese, de a nótának van egyfajta közvetlensége, amiért húsz év után is jó rá visszatérni.
9. Backstreet Boys: I Want It That Way
Van olyan ember a világon, aki nem ismerné ezt a dalt? Ugye, nincs? Nemhogy ez a Backstreet Boys legnépszerűbb klasszikusa, de egyben a populáris műfaj egyik alappillére is volt és szerintem az is a mai napig. A fiúcsapatok 1999-ben mindenhol ott voltak; konkrétan levegőként szippantottuk be minden apró rezdüléseiket, s könnyen lehet, hogy a Backstreet Boysból túladagoltuk magunkat. De húsz évvel később jó visszaemlékezni ezekre. Már csak azért is, mert a Backstreet Boys 2019-ben újra a reneszánszát éli (oké, azért egyáltalán nem olyan népszerűek, mint egykoron), és az I Want It That Way se olyan ciki.
8. Santana: Maria Maria (feat. The Product G&B)
Azt hiszem, hogy a listán, de a legjobb tízben biztos ez az egyik dal, ami olyan, mintha nem öregedett volna húsz évet. (Köszönhetően a latinpop változatlanságának, no meg Carlos Santana zseniális gitárjátékának.) 1999 nem ettől a Santana-slágertől volt hangos, hanem a Smooth-tól (csak viszonyításként: a Smooth minden idők második legsikeresebb dala az Egyesült Államokban). Én viszont a Maria Mariát mindig is előnyben részesítettem, mert ahogyan az R&B fonódik a latinpop köré, az páratlanul egyedi; ezt a manővert a Santana többé nem tudta hozni (de az alternatív rockos itatású Smooth-ot többször reprodukálták, mint a 2007-es Into the Night Chad Kroegerrel).
7. 5ive: Keep on Movin'
Még az X Factor előtt Simon Cowell szerette volna összehozni a brit Backstreet Boyst, így lett a 5ive (vagy csak simán Five), akik mindig is háttérbe voltak szorítva a Westlife és a Boyzone által. (Emiatt érthető, ha a többség már elfeledkezett róluk, mert hát nem az érdekes karaktereikről voltak híresek.) Az Egyesült Államokban egy évvel korábban volt egy top tízes helyezésük a When the Lights Go Outtal, de az európaiak inkább az Everybody Get Uppal és a Keep on Movin'-nal találkozhattak többet. Utóbbi életigenlő üzenete miatt széleskörűen felkapott lett, és kivételesen nem csak a női rajongókhoz szóltak (persze kivéve egy-két közeli pillantást a videoklipben), hanem a generációjukhoz, vagy éppen még az idősebbekhez is.
6. Backstreet Boys: Larger than Life
Ugyan az I Want It That Way számít a Backstreet Boys védjegyének, én a Larger than Life-ot mégis előbbre helyezem: ennél klasszabb refrén alig van a világon. Az egész produkció arra sarkall, hogy mindenki a srácokkal együtt énekelje a dalszöveget. Mivel négy hónap telt el az I Want It That Way és a Larger than Life megjelenése között, illetve két hónap múlva már ki is jött a Show Me the Meaning of Being Lonely, ezért erre a dalra kevesebb figyelem jutott világszinten, kivéve a csilliómillió dollárból készült videoklipet, ami a 90-es években annyira menőnek számított, hogy sokan az ötfős Michael Jacksonnak látták a csapatot (talán még az eladási mutatókat is könnyen párhuzamba lehetett állítani [ekkor a májusi Millenium száma körülbelül tízmilliónál tartott]).
5. Will Smith: Wild Wild West (feat. Dru Hill & Kool Moe Dee)
Annak ellenére, hogy a Vadiúj vadnyugat az év egyik legnagyobb bukású filmje volt, a hozzákészült szerzemény meghozta Will Smith számára a második number one-t az Egyesült Államokban. Maga a dal egyébként Arany Málnát nyert, de szerintem ez inkább a mozgóképnek szólt, mintsem a hallottaknak. Will Smith szokás szerint Will Smith-es benne, az az a mókás srác, aki mindig a társaság középpontjában akar lenni, és ezt senki sem bánja. A countryval kacérkodó műben lényeges tartalmat kár keresni, mert megtippelni se lehet, hogy miről szól (mármint azon kívül, hogy az összes vadnyugatos kifejezés össze lett benne kupacolva).
4. Britney Spears: (You Drive Me) Crazy (The Stop! Remix)
Az 1999-es ...Baby One More Time felállította a legkelendőbb tinisztár-lemez rekordját (ekkor még a címadó felvétel is bőven a csapból folyt), ennélfogva ekkor már egy komoly üzleti vállalkozás volt csak Britney Spearsnek lenni. Hogy Spears elszakadjon a fél bolygó által tulajdonolt lemez hangzásvilágától, a (You Drive Me) Crazyt újrakeverték, ami még jobb lett, mint az eredeti: dance-esebb alapokat kapott, Spears hangját is áteffektezték, a végeredmény pedig úgyszintén levakarhatatlan lett a rádiók és a tévék rotációjából. Spears ekkor azt mondta, hogy más megvilágításba fog kerülni a dal által (ez volt az első gyors tempójú kislemeze), de inkább csak megerősítette a helyét.
3. Tal Bachman: She's So High
A 2000-es évek eleji romantikus filmek kötelező betétdala. Tal Bachmant a zeneipar úgy ismeri, mint egyslágeres előadót, akiről legutoljára talán akkor hallhattunk, amikor néhány évvel ezelőtt Taylor Swifttel énekelte el egyetlen sikernótáját. Bachman mondhatni, hogy aranykanállal a szájában született, ugyanis édesapja Randy Bachman kanadai rocksztár, így hát az ifjabbik Bachman zenei pályafutása egyből a sínen volt, csak onnan tovább nem ment. A She's So High-ban Bachman az áhított hölgyet Joan of Archoz, Kleopátrához és Aphroditéhez hasonlítja, de a legjobb része egyértelműen a cím elnyújtása, több dalszövegre nincs hozzá szükség.
2. TLC: No Scrubs
A TLC (nevük a tagok keresztneveinek kezdőbetűiből áll) '99-ben már befutott csapatnak számított odaát (a második lemez, a CrazySexyCool tizenegyszeres platinalemez), de mindennek a teteje a FanMail volt, amiről pedig a No Scrubs ment nagyot a toplistákon. Ez volt az első alkalom, amikor Chillit engedték előre a mikrofonhoz, s ez után már így is maradt, ugyanis Left Eye 2002-ben életét vesztette, és duóként folytatta az egykori trió. A No Scrubs legfőbb erénye, hogy időtálló egy olyan évből, amikor az R&B kicsit közeledett más stílusokhoz, és ezért a producerek önkénytelenül is nyúltak az akusztikus gitár felé. A pasigondokról szóló szövegben a célcsoport egyből megtalálhatta a kapcsolódási pontot, a kritikusok meg a dallamokban, tehát mindenki jól jött ki.
1. Christina Aguilera: Genie in a Bottle
1999-ben két tiniénekesnő fej-fej mellett versengett a toplisták élén: Britney Spears 1998-as debütáló dala, a ...Baby One More Time egy évvel később ért el a sikerig, míg egy másik Mickey Mouse Club-tag, Christina Aguilera is erősítette a fiatal előadók tömeges jelenlétét a Genie in a Bottle-lel. A ...Baby One More Time inkább tekinthető egyfajta mérföldkőnek, de Aguilera bemutatkozása még most is ugyanolyan üde, mint amilyen akkor volt: a nem csupán egy stílus mentén született mű egyszerre egzotikus, szexi, táncolható, mégis sejtelmes, visszafogott. A hirtelen jött, ám közel sem meglepő népszerűség Christina Aguilerát is felemelte és sokáig a pop nagyágyúi között tartotta.
Az apró termetű ausztrál dance-popkirálynő júniusban kiadja sokadik válogatáslemezét, de előbb bemutatta egyetlen friss szerzeményét róla.
Kylie Minogue pont annak az országnak az egyik legnagyobb városáról énekel, ami soha sem fogadta be őt igazán (a 80-as évek végén a The Loco-Motionnel sikeres volt, 2001-ben még a Can't Get You Out of My Headdel is, de utána már csak a US Dance Club Songs-lista élvonala maradt meg neki). Az eredetileg a Goldenre szánt, majd kukázott, DJ Fresh által kezelt mű a szekrénybe akasztja a tavalyi cowboy-csizmát: olyan, mintha a 2010-es Aphroditén található Put Your Hands Up kapott volna új dalszöveget. A verzék alatti autotune-kezelés hozzáad egyfajta funkosságot a produkcióhoz, az effekttelen énekhang a refrénben meg úgy illik a zenéhez, mint a borsó meg a héja. Ettől még nem ez Minogue pályafutásának legjobb darabja, de minden olyat tartalmaz, amiért kedvelni lehet őt.
Értékelés: 5/4
Cím: New York City Előadó: Kylie Minogue Kiadó: BMG Megjelenés: 2019. május 3. 3 perc
Ashley Tisdale egyike volt azon kevés Disney-sztárnak, aki giccs nélkül tudta felépíteni diszkográfiáját (ennek elsősorban az volt az oka, hogy a Hollywood Records [a báziskiadó] helyett a Warner Bros.-hoz igazolt, és változatosabb ízlésű emberekkel vehette körbe magát). A jelenlegi hangzáskép sokkal másabb, mint az eddigiek.
A másik egykori disney-s, Hilary Duff hosszú szünet utáni visszatérése meghozta a kedvét a szintén mély álomba burkolózó Ashley Tisdale-nek, hogy ő is előrukkoljon valamivel, amit a zenekedvelők hasznosítani tudnának. Az azóta énekes-színésznőből influenszerré avanzsálódott híresség elvileg 2013-tól készítette a Symptomst, ami nehezen akart összejönni: következő évben azt mondta, hogy keresi még az irányát, nem sokkal később viszont felhagyott a zenével, és a divatipar felé fordult. Aztán elkezdett a YouTube-csatornájára feldolgozásokat gyártani többek között a szintén a High School Musicalből ismert Vanessa Hudgens és a Glee-szereplő Lea Michele közreműködéseivel. Tavaly év végén jött a hír, hogy Tisdale idén kiad egy gyűjteményt a szorongásról.
Az önvizsgálat, -értékelés gyakran közkedvelt topikja a popzenének (lásd Lena áprilisi albuma), s ez általában átélt előadásban, meggyőző teljesítményben látszik meg. Tisdale esetében meg pont az van, hogy minden túlságosan is bátortalan. (Pedig ha valaki, akkor ő ki tudja ereszteni a dögöt, mint az It's Alright It's OK-ben.) Például a Voices in My Headben a hangja elveszett, holott a nem túl cifra aláfestés átbillentené őt a napos oldalra. Mivel mindössze huszonöt perces a lemez játékideje, és a legtöbb dal hosszúsága még három perc sincs, nagyon mást nem is tud felmutatni. Ami viszont hiányzik, azt pótolja a dalszöveg: a címadó refrénje a lemez legjobb pillanata, ahogyan tagolja a symptoms szót, a Looking Glass üldözési mániás kontextusa szépen helyezkedik el a hangjegyek fölött, valamint a Love Me & Let Me Go egy kis kakaóval akár slágergyanús is lehetne. A többi tétel elsőre inkább tűnik elviselhetőnek, mintsem emlékezetesnek. A záró Feeling So Goodban elvileg meggyógyul, tehát egy negyedik lemez már csak jobb lehet.
Értékelés: 5/3
Cím: Symptoms Előadó: Ashley Tisdale Kiadó: Big Noise Megjelenés: 2019. május 3. 9 dal, 25 perc
