Calvin Harris sikere óta Nagy-Britanniában megnövekedett az egy DJ-re jutó slágerek száma. Jax Jones 2017-től hányja magából a dalokat különböző előadókkal összeállva, ezek kerültek most lemezre.
A 2016-os, kegyetlenül dallamos You Don't Know Me amolyan sleeper hitként indította be mind Jones, mind a közreműködő RAYE pályafutását egy évvel később. A már szolidabban feltunningolt Breathe Ina Wroldsennel szintén ismerős lehet a rádióból (nálunk momentán vezette a hivatalos lejátszási listát), ami viszont a felhozatalból kevésbé ismert, az a House Work. Ez volt Jones első toplistás szerzeménye a szigetországban, de mégse sikerült berobbanni vele, feltételezhetően az éjszakai kluboknak szánt stílusa miatt. Ebből származik a What you gon' do? kifejezés, amit a DJ minden egyes szerzeményébe belefűz. Az EP-vel egyszerre jelent meg a Years & Years-es Play kislemezes formában, amely nyilvánvalóan újabb siker lesz Jones számára. A Demi Lovatóval és Stefflon Donnal elkészített Instruction annyira felpörgeti a hangulatot, hogy a meghallgatása után még többet akarunk, de sajnos ez az utolsó tétel rajta, viszont a Snackset sokszor előszedhetjük nassolás céljából, mert egyszerűen kiváló.
Értékelés:
Cím: Snacks Előadó: Jax Jones Kiadó: Universal Music Megjelenés: 2018. november 28. 6 dal, 19 perc
A testvérpár, Aly & AJ úgy gondolták, hogy 2017-es középlemezük megért egy ráadást, amire (szerencsére) nem kellett további tíz évet várnunk.
Alyson és Amanda Michalka amolyan szegény ember Olsen ikreiként kezdték az ipart tizenévesként a Mickey egér-gyárban. (Nem ikrek, Aly két évvel idősebb.) Beinduló zenei karrierjük filmes szerepléseik fölé kerekedett, miután a 2007-es Potencial Breakup Song kiadójuk, a Hollywood Records akkori legnagyobb sikerévé vált. A gond csak az volt, hogy korosodtak (16 és 18 évesek voltak ekkortájt [igen, ez a Disney-nél öreget jelent]), és nem tudtak mondanivalóban többel szolgálni a célcsoport számára. Tavaly tértek vissza a kritikai elismerésű Ten Yearsszel, később teltházas koncerteket adtak Észak-Amerika-szerte.
Egy EP-t általában egy teljes hosszúságú stúdióalbum szokott követni, de a legmegrögzöttebbek unszolására a nővérek voltak olyan jófejek, hogy most két korábbi dal élő verziójával és még két új szerzeménnyel (vagyis csak eggyel, mert a Good Love már nyáron megjelent kislemezként) bővítették azt. Talán nem kell mondani, hogy egy EP kiterjesztése még ugyanúgy EP marad, ezáltal szükségessége is vitatható. A rajongó persze örülhet, hiszen gyűjteménye egy kiadvánnyal nagyobb, míg más fanyaloghat a dallista láttán. A duó a nyitó Take Me-vel fejest ugrik a szintipop végtelenjébe, de a prémiumkategóriába már az I Know és a Promises áramlanak át (utóbbi egyébként óriási közönségkedvenccé nőtte ki magát egy év alatt). Az újdonságrész első tétele az enyhén pszichedelikus Good Love, ezt követi az eddig még nem hallott With You, amelynek utolsó harmada tiszta instrumentál, tehát az érdemi blokk körülbelül háromperces hosszúságú, azonban tökéletesen felvezeti az érkező koncertváltozatokat. Aly és AJ a chicagói Thalia Hallban rögzített Take Me-t monológgal kezdi őrjöngő publikummal a háttérben, miszerint 2019-ben visszatérnek. Remélhetőleg nem egy deluxe-nak a deluxe-ával.
Értékelés: 5/4
Cím: Ten Years (Deluxe) Előadó: Aly & AJ Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2018. november 30. 8 dal, 33 perc
A londoni bázisú Chlöe Howlt tizennyolc évesen már a következő Lily Allenként emlegették, pedig hangban ő inkább Joss Stone mása (de akár Adele is szóba jöhet). Új EP-jét, a Worköt hallva kiadói háttér nélkül is remekül boldogul.
Ráadásul úgy, hogy a színvonal folyamatosan emelkedik, még ha a tavalyi Do It Again után kérhettük volna tőle, hogy azt ne csinálja újra. A középlemezt felvezető Work nyers és kevésbé szájbarágós, mint sok más sláger e cím alatt, majd a 23-ben levetkőzi fitymálós stílusát, és huszonhárom évesen azon kesereg, hogy régen minden jobb volt. Howl öt év alatt olyannyira meggyúrta az elektropopot, hogy mostanra már egy érettebb szakaszba ért a munkássága. Noha a Losing Sleep és az Out of Luck kissé túl lettek effektezve a szintetizátorral, elődöt nem a brit, hanem inkább a skandináv oldalról kellene keresni (konkrétan Robynt).
Értékelés:
Cím: Work Előadó: Chlöe Howl Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2018. november 29. 4 dal, 15 perc
Ha R&B-sztárokra gondolunk, akkor elsőre Beyoncé neve ugorhat be, pedig van még egy énekesnő, aki ugyanott és -akkor kezdte, mint ő: a Destiny's Childban örökös második Kelly Rowland, aki öt év utáni első dalát magáról nevezte el.
Rowland tevékenységét 2014-ben terhessége szakította meg, és ezidáig viszonylag inaktív maradt (kivéve néhány kikerülhetetlen kollaborációt, mint a másik DC-tag, Michelle Williams vallási Say Yes című opuszát). Az énekesnő úgy hagyta itt a zenét, hogy előző albuma, a Talk a Good Game is még tocsogott az elektronikában (erről a Kisses Down Low diszkográfiai mélypont), szóval szükséges volt a csere egy népszerűbb műfajra, és ezúttal a hiphopra esett a választás. A Kellyben (a borítón csak Kely) Rowland önimádatról énekel egyesszám harmadik személyben: „Kellynek van tudása, Kellynek van feneke [...] Kellynek van háza, egy nagy háza a dombon”. Hangzásban gyanúsan hasonlít Beyoncé és JAY-Z APESHIT című idei dalára, de Rowland jobban rappel, mint Carterné, azonban ez a hierarchiában mit sem változtat. Go Kelly go!
Értékelés:
Cím: Kelly Előadó: Kelly Rowland Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2018. november 23. 3 perc
Hangolódnál a karácsonyra? Egy hónap van hátra az év legcsodálatosabb időszakáig, ünnepi albumokból pedig akad bőven, ezért készítettem egy lejátszási listát rajta húsz előadó húsz számával a 2000-es és a 10-es évekből egyaránt! (Alább megtalálod beágyazva, vagy ide kattintva is elérheted.)
Számlista:
Jessica Simpson: It's Christmas Time Again (2004, ReJoyce: The Christmas Album)
Destiny's Child: 8 Days of Christmas (2001, 8 Days of Christmas)
Carly Rae Jepsen: Last Christmas (2015)
Kylie Minogue: Stay Another Day (2016, Kylie Christmas: Snow Queen Edition)
LeAnn Rimes & Aloe Blacc: That Spirit of Christmas (2015, Today Is Christmas)
Mariah Carey: Oh Santa! (2010, Merry Christmas II You)
Gwen Stefani: Jingle Bells (2017, You Make It Feel Like Christmas)
Jessie J: Man with the Bag (2018, This Christmas Day)
NSYNC: Merry Christmas, Happy Holidays (2002, The Meaning of Christmas)
Christina Aguilera: Christmas Time (2000, My Kind of Christmas)
Ariana Grande: Santa Baby (feat. Liz Gilles) (2013, Christmas Kisses)
Colbie Caillat: Happy Christmas (2012, Christmas in the Sand)
Hilary Duff & Christina Milian: I Heard Santa on the Radio (2002, Santa Claus Lane)
Sarah Connor: A Ride in the Snow (2006, Christmas in Heart)
Josh Groban: Thankful (2017, Noel)
Sia: Snowman (2017, Everyday Is Christmas)
Train: Shake Up Christmas (2017, Christmas in Tahoe)
John Legend: What Christmas Means to Me (feat. Stevie Wonder) (2018, A Legendary Christmas)
Kelly Clarkson: Underneath the Tree (2013, Wrapped in Red)
Meghan Trainor: I'll Be Home (2014, I'll Be Home for Christmas)
Miután a Weezer kijött az ez évtizedi legjobb lemezével (White Album, 2016), azt egyből követte a legrosszabb (Pacific Daydream, 2017). A statisztika szerint most megint valami élvezetes következik. A 2019-es cím nélküli, de színezett Black Albumot a dupla Can't Knock the Hustle (ez külön már októberben megjelent, most viszont össze lett kötve) és Zombie Bastards vezetik fel.
Hogy mi az a Weezeresség, azaz mit hordoz magában a River Cuomo vezette négyes, talán azt úgy lehetne megközelíteni, hogy ők az ötventől karnyújtásnyira még mindig szerencsétlen tinédzsereknek érzik magukat, akiken átnéz a suli legmenőbb csaja, vagy akikkel simán lerészegedne az ember. A Pacific Daydream ott hasalt el, hogy ők nem kitagadott geekek, hanem jól fésült férfiak voltak rajta. De új nap virradt, a Weezerből megint kocka lett. A Zombie Bastardsban az együttes vicces kedvében van, de bemerülve valami olyasmit jelenthet, hogy a dzsungel metaforájú világban valakinek az életét a zene menti meg. A dal mintha a fehér albumról maradt volna le, ahogyan a másik szerzemény, a JAY-Z-t (neki 2003-ban szintén volt egy fekete albuma [poénból a webboltjukban elkezdték azt árulni a sajátjuk meg más előadók fekete kiadványai mellett]) idéző Can't Knock the Hustle (klipjében a Fall Out Boy-os Pete Wentz!) is okosan bugyuta. Szövegében spanyolos kifejezések mellett az őket kritizálóknak szól be Cuomo (talán csak nem a Pacific Daydream közel sem meleg fogadtatására gondol?): „Hagyj egy ötcsillagos kritikát, és én is hagyni foglak téged” – azt azért nem, mert ha már fekete, akkor valami borúsabbra számítanánk. (De ha a lemez több sötétséget fog tartalmazni, akkor jöhet a maximális értékelés.)
Értékelés:
Cím: Can't Knock the Hustle / Zombie Bastards Előadó: Weezer Kiadó: Atlantic Records Megjelenés: 2018. november 21. 5 perc
A koszovói-brit Rita Ora hat évet ült második (Amerikában a debütáló!) lemezén, ám még mindig nem keltek ki a kiforrottságra utaló tulajdonságok. A Phoenixet csak Rita Ora karaktere húzza ki az érdektelenségből.
A túl sok stílust egybegyúró bemutatkozás, az ORA egy furcsa hibridje volt Rihanna akkori albumainak. Egykori mentora, JAY-Z soha nem rejtette véka alá, hogy a barbadosi csillag utánpótlásának szánta Orát (pont akkor indította őt útjára, amikor Ririvel nézeteltérése támadt), holott az Egyesült Államokban még azzal az R.I.P.-vel sem tudott betörni, amit eredetileg Drake Rihannának írt. Ezután Ora megelégelte a másodszerepet, megszabadította magát a Roc Nationtől, átigazolt az Atlantic Recordshoz, és próbált kirepülni a rávetődött árnyék alól.
Eleinte sokan azt remélték, hogy egyből meg fogja találni a saját hangzását, de a reklámra többet költöttek, mint a tényleges munkálatokra: egyszerre akarták őt laza R&B-s csajként, elektropop-dívaként és rockszenzációként eladni. A folytatásnál gondolhatnánk, hogy a maga köré gyűjtött embereivel már sikerült megalkotnia az imázsát, azonban Ora megint esszencia nélkül akar bizonyítani, habár mostanra eldöntötte, hogy az elektronikus irányzat az ő terepe. A számokat egymásután végighallgatni olyan, mintha ez a kiadó se tudna mit kezdeni vele, inkább a producerekre bízzák a sorsát, hátha ők össze tudnak hozni neki valami jövőbeli sikert. Pedig Ora személyisége vibrál, csak képtelen kibontakozni a muzsikai kötöttségektől.
A Phoenix két verzióban kapható, s ezúttal is a deluxe-szal járunk jobban (egyébként érdemes megvenni, mert dobozos csomagolásban adják), mert az előzetesen megjelent kislemezes dalok kivételével csak öt új szerzeményt kapunk a sztenderd kiadáson, rajta többek között A szabadság ötven árnyalata soundtrackről áthozott For You-val Liam Payne-nel, valamint az Avicii nevével fémjelzett Lonely Togetherrel. A korong az Anywhere-rel indít, amellyel Alesso nagyon ráérzett az énekesnő kvalitásaira, de a DJ-producer csak egyszer van jelen a kiadványon, tehát a következőkben ne számítsunk ehhez hasonlóra. További néhány darab még szintén megfelelő: Ora az Only Want You-t keresztülragyogja hangjával (ez potenciális kislemezmatéria), előtte még kisebb kilengéseket leszámítva a Let You Love Me is kellemes, később a Julia Michaels-es Keep Talking a legjobbat hozza kollaborációk tekintetében, a Hell of a Life vonósokkal megtámogatott utolsó fél perce minőségi munka, a kibővített változaton meg a Cashmere-t találhatjuk kedvencnek. Ed Sheeran a Your Songot cipelte ide, ami valójában jobban mutatott volna a saját katalógusában, mivel Ora látszólag kényelmetlenül érzi magát benne. A hobbibiszexuális, három kolléganővel (Charlie XCX-szel, Bebe Rexhával és Cardi B-vel) együttműködött Girls a nagy áttörés lehetősége lett volna odaát, ám a felháborodott reakciók után mindenki el akarta felejteni eme törekvéseket. Talán ha a demóban vendégszerepelt MØ-val és Starrah-val hozták volna ki, akkor kevésbé tűnt volna hatásvadásznak. A sokak által várt rudimentalos Summer Love csalódáskeltő lehet, mivel mérnöki oldalról hiányzik belőle a húzóerő. A többi szám jobb esetben középmezőny – kivéve a partikelléknek szánt, ütős Lonely Togethert, amely amúgy nem is Ora dala, emiatt érthetetlen, mit keres itt –, szóval a Rihanna-i (f)elsőrendűség csak egy következő korongon jöhet el.
Értékelés:
Cím: Phoenix Előadó: Rita Ora Kiadó: Atlantic Records Megjelenés: 2018. november 23. 12 dal, 40 perc / 16 dal, 55 perc
Mielőtt 2018 véget érne, úgy néz ki, minden Fifth Harmony-tag bemutatkozik szólóban is. Camila Cabello, Dinah Jane és Lauren Jauregui után elérkezett Normani ideje. (Ugyanekkor Ally Brooke kijött a Last Christmas ezredik feldolgozásával, arról hadd ne értekezzek.)
Normaninak már volt egy korábbi dala Khaliddal, a Love Lies (meg egy másik Calvin Harrisszel, akivel egy kétdalos EP-t is megjelentetett) – de ez az első önálló projektje –, melyet bírtak a kritikusok, ezért aztán Cabello után körülötte alakult ki a legnagyobb felhajtás. Egyesek azt emlegették, hogy ő lesz az új Beyoncé, mi több, túl is fogja őt szárnyalni! A Wavest hallva erre ne számítsunk, mert egyelőre csak a szárnyait próbálgatja. De jó hír Normani számára, hogy két csapattárs debütálását, a Bottled Upot és az Expectationst lemosta a pályáról (bár nem volt túl nehéz).
A 22 éves dalos pacsirta a fekete zenében képzeli el a jövőjét, tehát a Wavest színtiszta R&B-ben fürdette, miközben 6LACK rappel színesíti a műt. A szeretlek is meg nem is tematikát boncolgatva az énekesnő hálát ad a hétvégéért, majd bevallja, hogy ha mással van, úgy érzi, mintha megcsalná a párját, pedig szakítani akar vele, de „ha elmész, akkor akarlak téged igazán”. Meglehet, hogy ez a műfaj látott már szebb napokat is, de Normani könnyűszerrel visszaszivárogtathatja azt a slágerlistákra, főleg, hogy a fent megnevezett nagy példakép idén a hiphopnak lódult neki.
Értékelés:
Cím: Waves Előadó: Normani featuring 6LACK Kiadó: RCA Records Megjelenés: 2018. november 14. 3 perc
Lena Meyer-Landrut azóta a német popzene jelentős alakja, hogy 2010-ben hazavitte az Eurovízió győzelmi trófeáját az egyesített Németországnak. Eddigi négy albuma nem adta alább a top kettőnél az ottani listán, az ötödik Only Love, L pedig áprilisban ölt hallgatható formát. Erről a Thank You mint első kislemez már megjelent.
Úgy tűnik, hogy a hangban megtévesztésig Ellie Gouldingra hasonlító énekesnőt utólag éri el az aktuális trend szele, ugyanis a 2011-es Good News soulos beütése stílusilag öt évet késett, a 2015-ös Crystal Sky meg az elektropoppal volt lemaradásban. Most a tropikus house korszakát éli, aminek a zenében már abszolút nincs létjogosultsága, de korábban a Traffic Lightsszal bebizonyította, hogy ha régi műfajt vesz elő, akkor azt magasabb szinte tudja emelni. (A tavalyi Lost in You vészjóslóan jelezte, hogy lesznek itt gondok, de az utána lévő If I Wasn't Your Daughter egyensúlyba billentette a kilógó hiányosságokat.) Lena a Thank You-ban már sokat hallott beateken keresztül énekli, hogy ő erős, amiért a nehéz időkben is önmaga tudott maradni, majd a fokozott refrénben sokszor köszönetet mond egy általunk ismeretlen személynek. Sajnos, a dal frissessége ellenére (mármint úgy értve, hogy alig néhány órája jött ki) is elcsépelt, és ez nem feltétlenül a műfajtól van így, hanem mert szövegben szimplán közhelyes. Ezzel nem biztos, hogy megnyerne még egy versenyt.
Értékelés: 5/3
Cím: Thank You Előadó: Lena Kiadó: Universal Music Megjelenés: 2018. november 16. 3 perc
A Little Mix nevű brit csajbanda az X Factor-győzelmük óta egy év kihagyást leszámítva minden novemberben adott ki lemezt. Az LM5 már az ötödik a sorban. És az első az RCA gondozásában.
Nem lőttem félre, amikor a Woman Like Me-nél azt írtam, hogy a Little Mix lányai továbbállnának Simon Cowell cégétől, a Sycótól. Állítólag ez nem volt tudatos döntés, mivel menedzsmentjük az RCA Recordsszal jutott megállapodásra, ezért kénytelenek voltak váltani. De az LM5-ot még a Syco felügyelte.
A csapat ezek után valószínűleg nem fogja olyan szédületes ütemben szállítani az új dalokat, mint eddig, mert az esztendőkénti (és kizárólag karácsony közeli) megjelentetések csak a Syco sajátossága (lásd még One Direction vagy Fifth Harmony). Ilyenkor az egyszerű zenei fogyasztó felteheti a kérdést: egy év alatt mit lehet összehozni? Elsősorban olyat, ami kézről kézre vándorolt, és végül náluk kötött ki. Ilyen a már említett, Jess Glynne és Ed Sheeran által szerzett Woman Like Me, amely nem több egy mezei slágernél. (Rosszízű pletykák szerint nem is akarták azt rögzíteni, plusz a kiadó Cardi B-t rakta volna be melléjük Nicki Minaj helyett.)
A lemez a legkülönbözőbb stílusokat teríti ki, és csak kapkodjuk a fejünket, miként lépnek egyikről a másikra: a Ricky Martint idéző, füstös latin (Love a Girl Right) után egy akusztikus gitárt megszólaltató siratót (Told You So) hallhatunk, de van olyan is, amikor egy dalon belül a spanyolos ritmusokat Girls Aloudra (vagyis a Sound of the Undergroundra) hajazó betétre cserélik le (Wasabi). A tagokat a latin pop egyébként a korábbiakhoz képest még inkább a hatalmába kerítette (talán ez a tavalyi, CNCO-val közös Reggaetón Lento után nem meglepetés).
Továbbra is hangot adnak a női erőnek (egyenjogúságnak, önelfogadásnak, testvériségnek, stb.), azonban a téma köré gyűjtött mondanivalót most némileg hiányos. Mint például a Joan of Arc vagy a Strip, melyek mind szövegben, mind hangzásban szarkasztikusak, ám tanácsot kérhettek volna Christina Aguilerától, hogyan kellene ezt jól csinálni. Mindenesetre dicséretes, hogy habár az LM5 egységesnek egyáltalán nem, viszont annál változatosabbnak mondható, mégis a szerzemények a maguk módján többé-kevésbé működnek. Ettől még nem fogja megváltani a popvilágot – a deluxe verzió számai amúgy is rontanak az összképen –, de fényévekkel jobb, mint az amerikai oldalon rivális, éppen szünetet tartó Fifth Harmony bármelyik műve.
Értékelés: 5/3
Cím: LM5 Előadó: Little Mix Kiadó: Syco Records Megjelenés: 2018. november 16. 14 dal, 44 perc / 18 dal, 56 perc
Mariah Carey diszkográfiája olyan, mint egy hullámvasút gigászi mélységekkel és kiugró magasságokkal, mert sohasem tudhatjuk előre, hogy a jelen állapottól van-e feljebb, vagy hogy be kell-e magunkat kötni egy előre nem látható lejtőhöz. Mostani, tizenötödik stúdióalbuma, a Caution szólhat egyfajta figyelmeztetésként, hogy az aranytorkú művésznő nem találja helyét a 10-es évek végi R&B-rengetegben.
Körülbelül a 2009-es Memoirs of an Imperfect Angel óta Mariah Carey két lépéssel hátrébb próbálja követni a világ történéseit, ezért műfaji úttörőként immáron csak múlt időben beszélhetünk róla. A Cautionről elsőként kikerült GTFO szintén azt mutatta, hogy az énekesnő a modernitás hatására inkább lágyabb énekhanggal kíván érvényesülni, minthogy a padlást a nyakunkba zúdítsa, és ez elnézhető lett volna (mert egyébként maga a dal jó, csak Carey-től nem megszokott). Az már viszont nem, hogy az egész lemez tele van tűzdelve minden személyiséget nélkülöző számokkal: eseménytelen balladaként a With You nem ér fel régi klasszikusaihoz, az A No No valóban nemet jelent (egyénfüggő, hogy ezt szükséges-e fokozni a duplájára), a The Distance-t pedig távol kellett volna tartani bármilyen kézzelfogható formátumtól. Aztán ott van még a címadó Caution, amely egyáltalán nem ad ki vörös riasztást, sőt, még attól sem kell tartanunk, hogy bármi bajunk lesz tőle, legfeljebb jobb szerzemény reményében várhatunk a következő trackre való ugrásig.
Carey-nek két alkalommal azért sikerül életet lehelnie magába. A puhány rapbetét ellenére a Giving Me Life a legjobb refrént szállítja, ahogyan ő különböző hangtónusokban énekel, a Portrait meg elegánsan visszatekint munkássága elejére. De közel három évtizedes zenei tevékenység után nem nagyítóval kellene keresni ezeket a megkapó pillanatokat (és csak harmincnyolc percről beszélünk)...
Értékelés:
Cím: Caution Előadó: Mariah Carey Kiadó: Epic Records Megjelenés: 2018. november 16. 10 dal, 38 perc
Dido néha felébred téli álmából, hogy új zenével lepje meg a nagyérdeműt. Hat év utáni első albuma, a Still on My Mind márciusban kerül digitálisan és fizikálisan is elérhetővé, az első felvezető a Hurricanes formájában pedig már meghallgatható.
Az anyai ágról francia, apai ágról ír, egyébként meg angol nemzetiségű énekesnő a 2000-es éveket tősgyökeres európai lévén az Egyesült Államokban is kimaxolta, ahol első két albuma a top ötbe került, ám utána egy Adele nevű importelőadó átvette megüresedett helyét a listákon. Ennek ellenére Dido nem akarja visszaszerezni régi státuszát mindenféle kicicomázott szerzeménnyel, hanem önmagához hűen a melankóliát vette célba. És elsőre beletalál a közepébe.
A Hurricanes akusztikus gitárral kezd, ami mezzoszopránjának enged teret, majd – ahogy az a címből is kikövetkeztethető – két perc környékén elektronikus alapokkal megtarkítva lecsap a nyugalomra a hurrikán. Amint a természeti csapás továbbáll, vihar utáni csendként eleinte Dido hangszeres háttér nélkül énekel, később bekúszik egy lágy beat, végül pedig ugyanúgy gitárral záródik. A nóta elegánsan zűrzavaros, amolyan művészi és grandiózus; kiismeri a hallgató lelkét és leköti a figyelmét. Emiatt a Hurricanes az év egyik legjobb felvétele.
Értékelés:
Cím: Hurricanes Előadó: Dido Kiadó: BMG Megjelenés: 2018. november 12. 5 perc
Nincs még egy olyan lánycsapat, ahol annyi tagváltás ment volna végbe, mint a brit Sugababesben. A formáció hét éve nem aktív, miközben az eredeti tagok (Keisha, Mutya és Siobhan) próbálják visszaszerezni a jogokat a mostaniaktól (Amelle-től, Heiditől és Jade-től), hogy helyettük vigyék tovább a csapat hagyatékát. Nos, erre a visszatérésre úgy tűnik, még várnunk kell, viszont itt az ideje feleleveníteni egy évtizedes karrierjüket a 2000-es One Touch-tól a 2010-es Sweet 7-ig. Mint más listáknál, itt sem számított a greatest hits, tehát az Overloaded: The Singles Collection nem került rangsorolásra, de minden más igen!
Sok kritika érte a Sugababest, amiért egyetlen eredeti tag nélkül is folytatták. Fekete csaj-poszton az eurovíziós Jade Ewen váltotta Keisha Buchanant, aki az első kislemez után hagyta ott a csapatot nézeteltérésekre hivatkozva, ennélfogva Ewennek volt ideje Buchanan részeit felénekelni. Buchanan jókor pattant le, mivel legutolsó albumuk egyben a leggyengébb is. A Sweet 7-ben semmi egyéniség nincs, a dalok többsége vicckategória. Például a Get Sexy a 90-es évek legnevetségesebb szerzeményét, az I'm Too Sexyt dolgozza fel, aztán ott van a Miss Everything Sean Kingstonnal is... ez most komoly?! Amiket érdemes lepörgetni... About a Girl, No More You, She's a Mess Hanyagolhatók... Get Sexy, Wear My Kiss, Thank You for the Heartbreak, Miss Everything
6. Catfights and Spotlights (2008)
Catfights and Spotlights
Alig, hogy lefutott a Change, a Sugababes máris piacra dobta ötödik lemezüket, ami az erőt fitogtatós cím ellenére nem okozott hajtépést előadói oldalról – viszont a közönség foghatta a fejét miatta. Akkoriban a szigetországban a soul nagyon menőnek számított, ezért hát a Sugababes is belevetette magát a stílusba. Csak nem tudni, miért. Az egész album bűzlik az izzadságszagtól, mert a tagok szenvedtek a gospelben gyökerező műfajjal: a No Can Do nem volt egy rossz rádiós sláger, csak aránylag unalmas, viszont a Sunday Rain már felettébb átesett a palánkon, ahogy a lemez hátsó feléről könnyen megállapítható, hogy tudnak ők ennél jobbat is. Amiket érdemes lepörgetni... No Can Do, Side Chick, Can We Call a Truce Hanyagolhatók... Sunday Rain, Beware
5. Three (2003)
Three
A 2002-es Angels with Dirty Faces egyenesen a slágerlistákra csúcsára repítette a triót, emiatt minél hamarabb ki kellett jönniük egy friss lemezzel. De persze a gyorsaság – mint ahogy az többször, másoknál is előfordult már – a minőség rovására ment. A single-ök tudatosan ki lettek választva, mert az összes baromira jó (a Caught in the a Momentben Heidi Range kapta meg a refrént, erre azóta se volt nagyon példa, a Too Lost in You pedig pályafutásuk egyik fénypontja [a sok közül]), csakhogy a lemez egésze már nem ér fel az élbolyba: a We Could Have It All és a Conversation's Over úgy hangzanak, mintha az Angels with Dirty Faces b-oldalának részei lennének, de ezek még nem annyira elviselhetetlenek, mint a Nasty Ghetto. Amiket érdemes lepörgetni... Hole in the Head, Caught in a Moment, Too Lost in You Hanyagolhatók... Situation's Heavy, Nasty Ghetto
4. Change (2007)
Change
A változást hirdette a 2007-es LP, azonban az elmaradt rajta, ugyanis az addigi dalszerzőikkel készítették el következő, popba burkolózó anyagukat. A Change volt az első teljes lemez az új lánnyal, Amelle Berrabah-val, aki itt nagyobb teret kapott, mint a Taller in More Ways újrakiadásán. Például a My Love is Pink tőle a legerősebb, ezzel szemben az összes ballada elhasal a korongon: a Back When és a Mended by You legszívesebben lelöknék magukat a tizenkét számos dallistáról. Amiket érdemes lepörgetni... My Love is Pink, About You Now, Denial Hanyagolhatók... Back When, Surprise, Mended by You
3. Taller in More Ways (2005)
Taller in More Ways
2005-ben a Push the Buttont nem lehetett elkerülni, hiszen Európa-szerte is a csapból folyt, így aztán a Taller in More Waysért is kapkodtak az emberek. Miután Mutya Buena kivált, rekordidőn belül pótolták őt Amelle Berrabah-val, akinek a hangját kicserélték Buenáéval, és az átdolgozott anyag négy hónappal később az eredeti megjelenése után máris a boltok polcain volt (Spotify-on csak ez a verzió érhető el). De azért az eredeti az igazi, mert ez volt a Sugababes a legsikeresebb felállásukkor. A Taller in More Ways igazi lánycsapatos popmuzsika lüktető betétekkel és valami megmagyarázhatatlan nyersséggel – azóta se adtak ki ehhez hasonlót. Amiket érdemes lepörgetni... Push the Button, Follow Me Home, 2 Hearts Hanyagolhatók... Ugly, Obsession
2. One Touch (2000)
One Touch
Ki mondhatja el magáról, hogy egy tizennyolc éves bemutatkozás katalógusának egyik legjobbja? Az első felállás csak egy albumot élt meg, de legalább időtállót alkottak együtt. A zenei szakértők imádták, és sejthető volt, hogy a cukorbabák hamarosan Nagy-Britannia elitcsapatai közé fognak tartozni – még ha a One Touch nem teljesített kiugróan, emiatt a London Records is megvált tőlük –, ugyanis eklektikusan az undergroundból húzták fel a stílusukat, és fiatalkoruk ellenére (13 évesek voltak, amikor leszerződtek) ők írták a számaikat. A One Touch nem feltétlenül popos, de nem is alternatív; megtalálja a középutat a két véglet között.
Amiket érdemes lepörgetni... Overload, Just Let It Go, One Foot In Hanyagolhatók... Same Old Story, Real Thing
1. Angels with Dirty Faces (2002)
Angels with Dirty Faces
A One Touch után kiadó nélkül maradt az akkori duó (Buchanan és Buena), viszont nem sokkal később az Island Records lecsapott rájuk, és az Atomic Kittenből áthozta az akkor 19 éves Heidi Range-et Siobhán Donaghy kihűlt helyére. Aztán elindultak az emelkedőn, sikerük nemcsak kereskedelmileg mutatkozott meg, hanem a második album arculatán is: az Angels in Dirty Faces már a pop irányába mozdult el, de legbelül megmaradt ugyanaz a kísérletezős hangzás: például a Round Roundért crossover producerek feleltek, de a szövegét az akkori legnépszerűbb producer, Brian Higgins írta, szóval minden oldalról csordogált bele valami. Amiket érdemes lepörgetni... Round Round, Shape, Stronger Hanyagolhatók... Virgin Sexy
Létezik egy rappernő, akit bizonyára sohasem fogunk a rádióban hallani. A 21 éves CupcakKe (született Elizabeth Eden Harris) 2015-ben vált internetes szenzációvá szabatos dalaival; hatalmasra duzzadt rajongói táborral rendelkezik, amellett az egyik legnagyobb zenei szaklap, a Pitchfork a kedvencei között listázta őt. (Tavaly például Charli XCX mindkét EP-jén hallhattuk a hölgyeményt.) Idei második (összességében a negyedik) albumán – aminek turnéposzterén fekete műbrokival pózol – is folytatja a testrés(z)ek közötti interakciókról való kinyilatkoztatást.
Arcpirítóan megfogalmazott szövegek, csak más meg ne tudja, mit hallgatunk éppen! CupcakKe a tömött hiphop-réteg egy sajátos jelleme, aki újfent simán a képünkbe tolja, hogy úgy szop, mint ahogy Jennifer Lopez táncol, vagy hogy a csúnyája egy dagadt macska, vagyis Garfield. Aki először hallgatná őt, az akár ezzel a lemezzel is kezdheti, hiszen minden olyan elhangzik rajta, ami az előzőeken is. Ám az Edenre már csak az utójáték maradt: az Ephorize-nál kevésbé izgalmas, viszont még mocskosabb (mindössze két dal nem kapta meg az explicit jelzőt). Az első két nóta, a PetSmart és a Cereal and Water különösen alulkevertek, de az utánuk következő Quiz és Garfield keményen odalöknek a falhoz. A káromkodásban viszonylag diszkrét (mármint kevésbé trágár, mint a legtöbb dala) Dangled lassít a túláradó szexualitásból, bár ebben és a Starbucksban hangja kissé elnyomja a chilles aláfestést. Egy kis vérpezsdítésként a Prenupba egzotikumot rakott, a Don't Post Me-t pedig futurizmussal tarkította. Szerelmes üzenettel zár az A.U.T.I.S.M., de ne gondoljuk azt, hogy CupcakKe olyan édes lenne, mint amilyen a neve, ugyanis valószínűleg a későbbiekben nem kíván megválni szexéhes és férfiszapuló stílusától.
Értékelés:
Cím: Eden Előadó: CupcakKe Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2018. november 9. 12 dal, 33 perc
A High School Musicallel híressé vált Ashley Tisdale nem csak a filmvásznon fakadt dalra: eddig két stúdiólemezt adott ki, a legutóbbit 2009-ben. Most kilenc év elteltével újra kezébe veszi a mikrofont; a harmadik Symptoms első kislemeze, a Voices in My Head megérkezett.
Tisdale diszkográfiája kevés hibával rendelkezik, mert mind a Headstrong, mind a Guilty Pleasure erős matériák voltak: előbbi a dance-et kitűnően egyesítette a poppal, míg utóbbi rockos beütésétől volt jó. Pech, hogy ezek a műfajok már alig felkapottak, így a színész-énekesnő az aktualitásokra hegyezte ki a fülét. Emiatt nehéz arra várni, hogy bármi egyediséget elénk rakjon; a Voices in My Head nem is hangzik többnek egy fantáziátlan alkotásnál. Szövegében Tisdale a fejében lévő hangokkal küzd, de megfogadja, hogy nem hallgat rájuk. Éneke alkalmazkodóan lehangolt, ezzel ellentétes a felüdült instrumentál, viszont végeredményében nem tartogatja azt a reményteliséget, amit üzenni akarna vele: hiányzik belőle a bátorság, bizonyításra nem adódik lehetősége benne.
Értékelés:
Cím: Voices in My Head Előadó: Ashley Tisdale Kiadó: Big Noise Music Group Megjelenés: 2018. november 8. 3 perc
Cheryl Tweedy, Cole vagy Fernandez-Versini most már csak simán Cheryl a Girls Aloudból kiválva mentorkodott az X Factorban, majd azzal párhuzamosan szólókarrierbe kezdett. Az elmúlt négy évet a színpadtól távol töltötte, ugyanis világra hozta első gyermekét, majd kiadta fia apjának, Liam Payne-nek az útját. Új dalát a szakítás ihlette.
Az énekesnő régi tagtársával, Nicola Robertsszel dolgozott, majd leszerződött a független 3 Beat Recordshoz. Tehát elvileg mostantól csekély felügyelet mellett, vagyis kiadói elvárások nélkül tevékenykedhet. Igen ám, de ő addig volt popsztár, ameddig a fejesek úgy akarták: a Love Made Me Do Itból hiányzik az a plusz, ami az átlagosnál feljebb lökné őt. Vagy amivel kevésbé tűnne elveszettnek.
A dal egyébként nem rossz, de felvezetői szerepben gyenge. A The Invisible Men producertrió ebben az évtizedben jócskán alulteljesít minőség tekintetében, és Cherylt se a legjobb dallamokkal halmozták el. A hiányos produkció a személyes szövegnek enged utat, amiben a sztár suckernek nevezi magát, amiért bedől minden fuckernek. A szerzők között Cheryl és Roberts mellett ott van Natasha Bedingfield is, valamint további(, irdatlanul sok) öt ember, akik talán egy slágert raktak le az asztalra (jelenleg első az iTuneson), de a tűz már alig pislákol Cheryl körül.
Értékelés:
Cím: Love Made Me Do It Előadó: Cheryl Kiadó: 3 Beat Records Megjelenés: 2018. november 9. 3 perc
2000-ben a Spice Girls már csak négy tagból állt, és harmadik stúdióalbumukat tervezték piacra dobni. Ez idő tájt mindegyikük a saját karrierjét is építgette (volt, aki már egyedül is megmutatkozott), emiatt a végén szétszéledtek. A bejegyzés egészen napjainkig követi a Spice Girls történetét. Ha lemaradtál volna az eddigi részekről, alább megtalálod a linkre kattintva.
1998 végén Melanie Brown és Victoria Beckham (Adams) bejelentették, hogy áldott állapotban vannak. 1999 februárjában Brown egy kislánynak, egy hónappal később Beckham egy kisfiúnak adott életet. Eközben Melanie Chisholm felvette első szólóalbumát, a Northern Start, valamint Emma Bunton közreműködött a Tin Tin Out What I Am című dalában.
1999 nyarán kezdték el felvenni harmadik, egyben utolsó lemezüket, a Forevert korábbi szerzőtársaikkal, Richard Stannarddel és Matt Rowe-val. Érettebb hangzást szerettek volna a tető alá hozni, ezért olyan amerikai producerekkel is együtt dolgoztak, mint Terry Lewis, Jimmy Jam, Rodney (Darkchild) és Fred Jenkins. „Mindig is jobban szerettünk Minneapolisban dolgozni – mesélte Jam. – De a körülmények úgy adták, hogy azt gondoltuk,»Dolgozzunk ott, ahol az előadó kényelmesen érzi magát.«. Ürügyre volt szükségünk, hogy Londonba látogassunk, mert oda azelőtt még nem jutottunk el. Öt dalt vittünk magunkkal, amikről azt gondoltuk, hogy jó lesz, és amelyek közül a Girls kettőt választott ki. Megvoltak a dallamok. Leültünk a szobába egy CD-lejátszóval, újra és újra hallgattuk a felvételt, a tagok pedig időnként előjöttek egy sorral, énekkel vagy valamivel. Nagyon együttműködők voltak. [...] Mindenkinek volt egy darab papírja, és mindenki mondott egy sort, valahogy így oldottuk meg.” Akárcsak Jimmy Jam és Terry Lewis, úgy Darkchild is a brit fővárosba érkezett testvérével, Fred Jenkinsszel és LaShawn Danielsszel. „Emlékszem, hogy szuperizgatottak voltunk. Mi mindig is szerettünk olyan emberekkel dolgozni, akik a siker csúcsán voltak, és le voltunk nyűgözve a Spice Girls történetétől” – mondta Fred Jenkins. 1999 szeptemberében egyéb elfoglaltságok miatt megállt a projekt, de decemberre egy visszatérő turné volt betervezve, a nyolc koncertből álló Christmas in Spiceworld, ahol a Spice Girls három új szerzeményt is előadott, méghozzá a W.O.M.A.N.-t, a Right Ya Backet és a Hollert: a W.O.M.A.N. hivatalosan sohasem jelent meg, mert tinipopos műfajú, és a turné után az R&B felé terelték a lemez milyenségét, a Right Ya Backet végül átdolgozták Darkchilddal, viszont a Holler ekkor már kész volt, és később kislemezként is elérhetővé vált.
2000: Forever
2000-ben mindegyik spice girl önállóan is szeretett volna érvényesülni, emiatt a Foreverre nem jutott elég idő, így egy évbe telt mire elkészült. Miután Stannardnek és Rowe-nak búcsút intettek, Darkchilddal fejezték be a dalokat júliusban.
A Spice Girlsnek még ekkor se volt menedzsere, és a kiadó A&R-munkatársa is távol tartotta magát a munkálatoktól. Később a Virgin Records elégedetlen volt a kész anyaggal: „Sajnos, egész idő alatt a karakterek és a Spice Girls íze elveszett a csúcsszuper amerikai producerek által. Ahelyett, hogy még nagyobbá, jobbá és fontosabbá tették volna őket, valahogy úgy éreztem, hogy az életerő eltűnt belőlük” – mesélte Ashley Newton, az A&R-es.
Az első kislemez a dupla oldalú Holler / Let Love Lead the Way volt 2000. október 23-án. A brit lista csúcsán debütált hat nappal később, ezzel a Spice Girls a kilencedik number one-ját tudhatta magáénak.
A Forever 2000. november 1-én jelent meg Japánban, november 6-án az Egyesült Királyságban, 7-én pedig az Egyesült Államokban.
A Forever borítója
Az eladási számok bukást mutattak: a szigetországban a második helyen debütált és csupán tíz hétig maradt a listán, míg az USA-ban még rosszabbul teljesített, mivel csak a harminckilencedik helyig jutott. Világszerte 4 millió darabot adtak el belőle, ami nem rossz, de az eddigi korongok mind 20-20 millió fölött találtak gazdára, ennélfogva nem lehetett azt sikerként értékelni, arról nem is beszélve, hogy hazájukban Chisholm szólóalbumából háromszor annyi kelt el, mint a Foreverből.
2000 decemberében bejelentették, hogy a Spice Girls szünetet fúj, hogy mindenki szólózhasson. Hivatalos különválásról nem volt szó soha, de a Spice Girls hét évig inaktív maradt, azóta pedig új albumot nem készítettek.
2007: Greatest Hits
Többévnyi pletykálkodás után a Spice Girls 2007. június 28-án hírül adta, hogy decemberben világ körüli turnéra indulnak. Geri Halliwell is visszatért a csapatba. A jegyek a londoni dátumokra harmincnyolc másodperc alatt elfogytak, így további hat koncertet ütemeztek be. 2007. november 5-én jelent meg eddigi utolsó kislemezük, a Headlines (Friendship Never Ends), amelyet régi slágergyárosaik, Stannard és Rowe írtak velük együtt, és a Wannabe szövegét is felhasználták hozzá. A dal első válogatásalbumukra, a Greatest Hitsre került fel egy másik új szerzemény, a Voodoo kíséretében.
A The Return of Spice Girls elnevezésű turné 2008. február 26-án ért véget Torontóban. Ázsiai, dél-amerikai, afrikai és ausztráliai dátumok is be voltak tervezve, de ezek először törölve, majd angliai dátumokkal lettek helyettesítve.
2012: Viva Forever! és az Olimpia
2010-ben hozzáláttak a Spice Girls-musical, a Viva Forever! előkészületeihez. A darabban a Spice Girls slágerei csendültek fel, ezenkívül Geri Halliwell és Melanie Chisholm egy-egy szólódala is helyet kapott benne. 2012. június 16-án mind az öt tag részt vett a sajtótájékoztatón, amit a St. Pancras Renaissance London Hotel rendeztek meg. A szálloda tizenhat évvel azelőtt a Wannabe videoklipjének helyszínéül szolgált. 2012. december 12-én tűzték műsorra az előadást, ám mindössze hat hónapig lehetett megnézni, mivel az negatív visszajelzéseket kapott és az érdeklődés is csekély volt iránta. Az utolsó show-n a csapatból csak Melanie Chisholm és Emma Bunton tűnt fel a közönségsoraiban.
2012. augusztus 12-én a Spice Girls újra színpadra lépett egy medley (a Wannabe és a Spice Up Your Life) erejéig az Olimpia záróceremóniáján, ami a legnézettebb pillanata volt az egész sporteseménynek.
A Spice Girls az Olimpián (BT)
2016–2018: GEM és második visszatérés
A Wannabe huszadik évfordulójára Geri Halliwell, Emma Bunton és Melanie Brown bejelentették, hogy hárman folytatják tovább a Spice Girlst GEM név alatt. A trióból nem lett végül semmi, mivel Halliwell terhes lett, s nem sokkal később szárnyra kaptak olyan híresztelések, hogy mind az öt tag csatlakozna egy újabb koncertsorozathoz.
2018 februárjában Victoria Beckham megosztotta Instagramon, hogy a Spice Girls harmadjára is összeállt, és hogy Simon Fuller ismét a menedzserük. Részletek csak 2018. november 5-én kerültek napvilágra, miszerint a Spice Girls Beckham nélkül hat show-t fog adni 2019-ben Nagy-Britanniában. A turnéjuk címe Spice World - 2019 UK Tour.
A Spice World - 2019 UK Tour posztere
Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a zenei történetekről!
Ariana Grande negyedik albumának megjelenése óta alig három hónap telt el, ő máris új lemezt készül piacra dobni, aminek a címe thank u, next lesz, és aminek az első kiadott dala is ugyanezt a titulust viseli.
Amikor azt írtam a Sweetenert elemző kritikában, hogy évek múlva ciki lehet, hogy Ariana Grande egyik szerzeményét vőlegénye után nevezte el, akkor túloztam: valójában hetek kellettek ahhoz, hogy Grande és Pete Davidson útjai különváljanak egymástól. Az új dalban az énekesnő búcsút int eddigi pasijainak, akiket a nevükön nevez az első verzében: „Azt hittem, hogy Seannal fogom végezni / De nem passzoltunk / Írtam néhány dalt Rickyről / Amiket most hallgatok és nevetek / Majdnem férjhez mentem / Pete-hez, annyira hálás vagyok / Bárcsak köszönetet mondhatnék Malcolmnak / Mert ő egy angyal volt”. Elmondja, hogy általuk a sok szeretet mellett fájdalmat is kapott, majd a nem túl ékes refrénben várja a következő hódolót. A bridge-ben reméli, hogy egyszer megházasodik, és bármi is történjen, „ez a dal legalább sikeres”. Nos, meglehet, hogy az lesz, mert hangzásilag a kortárs R&B-vel és a szintipoppal ott van, de a szövegírás sohasem volt Grande erőssége, ahogy most az egyszer sem a legjobb kontextussal töltötte meg a rímeknek kiszabott helyeket.
Értékelés:
Cím: thank u, next Előadó: Ariana Grande Kiadó: Republic Records Megjelenés: 2018. november 3. 3 perc
