Kedvenc dalaim 2000-ből

Az új évezred az R&B kivirágzását hozta, és ekkor tűnt úgy, hogy a világon csak tizenévesek léteznek (Britney Spears, NSYNC, Destiny's Child). A rock és a rap ugyan egy kicsit háttérbe szorult az utóbbi időkhöz képest, de azért mégis így is szép számban voltak toplistás dalok ezekből a műfajokból (U2, Creed, Coldplay / OutKast, Eminem). Sok korábbi lány- és fiúcsapatból szabadult előadó fejében fordult meg a szólókarrier lehetősége (Ronan Keating, Mel B, Melanie C), és tértek vissza nagyágyúk (Bon Jovi, Madonna, Tom Jones). Most ebből az évből a húsz legjobb dalt mutatom be szigorúan sorrendben.

20. Sugababes: Overload (One Touch)

Az All Saints fiatalabb, háromtagú változata úgy mutatkozott be, hogy lesz itt még keresnivalójuk.

19. All Saints: Black Coffee (Saints & Sinners)

*A Spice Girls elhagyta a chatszobát.*

18. Blink-182: All the Small Things (Enema of the State)

Ha ők lennének a Backstreet Boys ellentettjei, ám legyen.

17. Madonna: Don't Tell Me (Music)

Visszatekintve furcsa, hogy senki nem ugrott a pop nagyasszonya torkának a country miatt, na de a minőség magáért beszél.

16. Eminem: Stan (feat. Dido) (The Marshall Mathers LP)

A videoklippel a leghatásosabb.

15. Destiny's Child: Independent Woman, Pt. 1 (Charlie's Angels OST)

Emellett az Ariana Grande-féle Don't Call Me Angel röhejnek tűnik.

14. Aaliyah: Try Again (Romeo Must Die OST)

A női R&B-muzsika teteje.

13. Crazy Town: Butterfly (The Gift of Game)

Ennél a riffnél ismertebb kevés van. Még akkor is, ha a megfoghatatlan raprock műfaj termése.

12. Britney Spears: Born to Make You Happy (...Baby One More Time)

Az első éra méltó lezárása.

11. Mary Mary: Shackles (Praise You) (Thankful)

Lauryn Hill óta tudjuk, hogy az Apácashow 2. igazi tehetségeket hozott össze.

10. Craig David: Walking Away (Born to Do It)

Craig David 2000-es debütálásával be tudta tölteni a brit zeneipar hiányzó lyukát egy férfi R&B-előadó iránt. Persze, a dalai hallatán kevesen mondanák meg az interneten való utánakeresés nélkül, hogy David nem amerikai. Erre született – így az első lemez címének fordítása, pedig Davidet szemüveg nélkül simán Ushernek nézhetné az ember. A kislemezek, a Fill Me In és a 7 Days még a tengerentúlon is sikeresek voltak a slágerlistákon, amire akkoriban brittől nem igazán volt példa, de a Walking Away az a dal, amire érdemes figyelni: a gyengéd, gitáros zenei háttér tökéletesen illeszkedik David lágy hangjához. Szerintem nem lennénk megsértődve, ha ezzel a dallal szakítanának velünk.

9. Bon Jovi: It's My Life (Crush)

Az 1986-ban, Livin' on a Prayerrel csúcson lévő Bon Jovi felett 2000-re simán eljárhatott volna az idő, de ők úgy döntöttek, hogy megreformálják magukat, és erre az új évezred tűnt a legjobb pillanatnak. Az It's My Life-fal az Y-generációnak akartak imponálni, akik négy és húsz éves kor között mozogtak ekkor. A dal univerzális üzenetét („Ez az én életem / Most vagy soha / Nem fogok örökké élni”) egyébként fiatalok és idősek egyaránt a magukénak érezték. Noha az alacsony számú rádiós lejátszások miatt az Egyesült Államokban nem lett akkora áttörés, mint a világ többi részén, de az együttes több ezer új rajongóval lett gazdagabb legalább. (Azért nem semmi a közel 1 milliárdos nézettség YouTube-on.)

8. Britney Spears: Stronger (Oops!... I Did It Again)

Ha az 1999-es ...Baby One More Time nem emelte elég magasra Britney Spearst, akkor az Oops!... I Did It Again biztosította őt abban, hogy a neve kőbe legyen vésve. Az ekkor még csak 18 éves hölgyemény több lemezt adott el egy héten belül, mint azelőtt bármelyik másik női előadó, és még csak alig két éve volt a szakmában. Spears már azért érezhette a ránehezedő nyomást, legalábbis a Strongerben arról énekel, hogy mostantól mindent egyedül fog csinálni. Állítólag nem egy szakításról énekel, hanem kiadójának szól be, amiért korlátozni akarták őt. A dal tényleg baromira átütő, ezek után szerintem nem sokan akarnak Spearsszel kötözködni.

7. Melanie C: Never Be the Same Again (feat. Lisa "Left Eye" Lopes) (Northern Star)

2000-re a Spice Girls minden tagja más utakon járt: a többségük ekkortájt vágott bele a szólókarrier építésébe, ahogyan Sporty Spice, avagy Melanie Chisholm alias Melanie C is tette 1999-ben. De a siker csak egy évvel később érkezett meg, méghozzá a TLC-s Left Eye közreműködésével elkészült Never Be the Same Againnel. Melanie C bizonyára nem érezhette magát ugyanolyannak, mint azelőtt, mert popsztárrá vált. Maga a dal még mindig a legjobb az énekesnő diszkográfiájában. Nem is értem, hogyan juthatott eszébe a rockra váltani ezek után... (Szerencsére, idén visszatért régi énjéhez.)

6. OutKast: Ms. Jackson (Stankonia)

Az OutKast 2000-ig szó szerint kitaszítottnak érezhette magát a mainstream zeneiparban, mert ugyan akkorra két albumuk is előkelő helyen végzett az amerikai albumeladási listán, de a kislemezek nem igazán akarták hozni a vártakat. Feltörekvő formációnak tartották André 3000-et and Big Boi-t, ami a Ms. Jacksonnal fordult: a feltörekvő helyett az áttört szóval jellemezhették magukat. A déli rap megérkezett – ez amúgy nagyon sok vitát szőtt a keleti és a nyugati part között –, és eredetiséget hoztak magukkal: azóta sincs még egy olyan dal, ami a nászinduló gitáros változatát zongorakísérettel vegyítené bele a rapbe.

5. LeAnn Rimes: Can't Fight the Moonlight (Coyote Ugly OST)

A 2000-es Sakáltanyát a kritikusok nem szerették, de a közönség körében népszerű lett, már ami a bevételi mutatókat illeti. A filmes szakértők kifogásolták, hogy az akkor 17 éves, tehát még kiskorú LeAnn Rimes a film utolsó képkockáiban feltűnik, és pulton táncolva adja elő a Can't Fight the Moonlightot (egyébként a teljes soundtracket is ő énekli). Hát, kevesebb bajuk legyen ennél. Mármint a ballada Rimes korábbi slágerét, a (valljuk be: kissé öreges) How Do I Live-et is felülmúlja, és ez nem feltétlenül az énekesnőnek, hanem az írójának, Diane Warrennek az érdeme. Nem csoda, hogy egy évtizeddel később Rimes megint kopogtatott Warren ajtaján egy újabb popgyöngyszem reményében.

4. Kylie Minogue: On a Night Like This (Light Years)

Azt már a Kylie Minogue legjobb ötven dala listánál leírtam, hogy a művésznőnek ez a kedvence saját katalógusából. Az eurodance-es On a Night Like This tökéletesen eltalálta a 2000-ben uralkodó táncparkettes ütemeket, de belevarázsolt egy kis latint is, amit addig nem igazán hallhattunk tőle. Ahogyan a meztelenkedős, gengszteres klip is újdonságként szolgált. A dal egyébként ma már nem működne úgy, mint ahogyan a megjelenés idejében, de a visszatérő ausztrál díva új oldalát mutathatta meg a nagyközönségnek ezzel. Ő nem csak a bulikon tud nagyot villantani (pl. Spinning Around), hanem az ágyban is.

3. NSYNC: Bye Bye Bye (No Strings Attached)

1999 egyértelműen a Backstreet Boysról szólt, így aztán 2000 elejére már egy kicsit lelassítottak, ezzel utat engedtek a konkurens, ám ugyanazokkal a háttéremberekkel irányított csapatnak, az NSYNC-nek, akiknek márciusi albumuk a tengerentúlon tarolt: 15 évig tartották a legtöbb heti eladás rekordját (Adele érte be őket 2015-ben). Még a No Strings Attached előtt kijött egy dal, a Bye Bye Bye, amit korábbi menedzserüknek címeztek a sorok mögött. Az 1997-es Tearin' Up My Heart óta nem volt ennyire fülbemászó nótájuk, erre pedig a videoklipben látható koreográfia rátett egy lapáttal – az itt látható jelenetek inspirálták a lemez borítóját is egyébként. (Jó, hogy Justin Timberlake spagettihaja már a múlté.)

2. Shaggy: It Wasn't Me (feat. RikRok) (Hot Shot)

Michael Jackson 2001-ben ünnepelte karrierjének harmincadik évfordulóját, amire egy puccos tévéműsort is rittyentettek neki. Az egyik vendég Shaggy volt, aki azért kapott meghívót, mert MJ imádta az It Wasn't Me-t. Érdekessége a dolognak, hogy a dalt R. Kelly gyerekpornográfia-ügye ihlette, amivel később ugye Jacksont is megvádolták. RikRok egyébként kiköpött R. Kellynek hangzik, de a listán hátrébb lévő Craig Davidre is ki lehetne őt cserélni, nem vennénk észre változást. Shaggy viszont Shaggy, vagyis jellegzetes hangja nagyban hozzájárult a dal népszerűségéhez, meg a pikáns szövege is, ami az it wasn't me kifejezés tömeges skandálásához vezetett.

1. All Saints: Pure Shores (Saints & Sinners)

Az All Saints mindig a Spice Girls árnyékában volt egészen 2000-ig, amikor is a Spice Girls széthullani látszott (ebben az évben jöttek ki legutolsó albumukkal), az All Saints pedig erősebb volt, mint valaha. Nem bízták a véletlenre második albumukat, ugyanis megkeresték Madonna Ray of Lightjáért felelős producerét, William Orbitet, akivel négy dalt is összehoztak. Egyik a Pure Shores című ambient, álomszerű popmestermű, ami a Leonardo DiCaprio-féle A partban is felcsendül pár másodperc erejéig. Gyönyörű, megkapó és hipnotikus. Ezzel a dallal nemcsak köröket vertek a fűszerlányokra, de húsz év után is ugyanolyan frissnek hangzik, mint amikor kijött a stúdióból.

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

#Popast: Christina Milian: It's About Time (2004) – Albumkritika

Itt az ideje – áll Christina Milian első amerikai megjelenésű albumának borítóján, pedig az akkor 22 éves énekesnő nem is sejtette, hogy ez az idő a zeneiparban gyorsan el fog telni. (A megjelenés után nem sokkal később átmasírozott a színészetre.) Egymásra épülő sablonnóták, de a gyorsabbakkal lehet valamit kezdeni.

Cím: It's About Time
Előadó: Christina Milian
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2004. június 15.
14 dal, 50 perc

Spotify Apple Music

Christina Milian debütáló albumának tengerentúli megjelenését a 2001-es terrortámadás törölte, így aztán három évet késett az ottani bemutatkozással. A lemez első maxijának, a Dip It Low-nak a sikere megalapozhatta volna Milian karrierjét, de az It's About Time-ot hallva sejthetjük, hogy miért nem tudott Beyoncé, esetleg Ashanti ligájába ugrani: az urbánus hatások (ami egyébként két évvel későbbi, máig utolsó stúdióalbumán még erősebben köszön vissza) csak egy bizonyos szintig állnak jól neki, de a balladákkal szenved a leginkább. Például az Oh Daddy című ömlengés eminemes alapokon kínos, Joe Budden jelenléte csak a Whatever U Wantban volt indokolt, mert a szintén az ő közreműködésével készült L.O.V.E. teljesen felejtős, az I'm Sorry pedig valóban bocsánatkérésnek hangozhat a sok erőlködés hallatán. Milian akkor a legjobb, amikor a tempósabb ütemek diktálják énekét: a nemzetközi kiadásra felrakott, Kylie Minogue-os I Can Be That Womanből több hasonló kellett volna, ahogyan a Whatever U Want sem a minőség hiányától lett teljes bukás a slágerlistákon, továbbá az I Need More Dip It Low-szerű keleties hangzása is kiváló a táncparkettre, az énekesnő latinos származása pedig a Peanut Butter & Jellyben tud megmutatkozni.
Az It's About Time nem feltétlenül gyengébb az elődjénél, csak nem annyira szórakoztató.

Értékelés: 5/3,5

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

beabadoobee: Fake It Flowers (2020) – Albumkritika

2019-ben az NME Billie Eilish mellett a legjobb új előadónak nevezte a filippínó-brit Beatrice Laust, avagy beabadoobee-t (nem, ez nem egy MSN-es felhasználónév), aki számos EP-t követően, kolléganője után egy évvel később jött ki élete első stúdióalbumával. Pályaútjaik szinte megegyeznek: beabadoobee zenéit is a saját szobájában szerezte, az interneten lett híres, idén pedig egy toplistás slágert is elért a Billboard Hot 100-en.

Cím: Fake It Flowers
Előadó: beabadoobee
Kiadó: Dirty Hit
Megjelenés: 2020. október 16.
12 dal, 41 perc

Spotify Apple Music

Ami egyébként nem található meg a debütáló Fake It Flowersen (Powfu a Death Bed [Coffee for Your Head]-ben felhasználta az énekesnő korábbi dalát, a Coffee-t, de állítólag ő nem volt elragadtatva attól, hogy a hangját a felismerhetetlenségig eltorzították benne), helyette viszont kapunk tizenkét tételt (tizenhármat a japán kiadáson): az alternatív rockba burkolt lemez mintha a 90-es évekbe repítene vissza, pedig a 2000-ben született beabadoobee még csak nem is élt akkor! A nyitó és első kislemeznek választott Care egy tinifilm, mondjuk a 10 dolog, amit utálok benned betétdalának hangzik; itt egyből kiderül, hogy az énekesnő gitárral a kezében a legmagabiztosabb. A következő Worth It egy sulibulis nóta, az utánalévő Dye It Redben a lázadás már tetőfokára hág, amikor egyből azzal a sorral indít, hogy „Csókold meg a seggemet”. A feldúlt Charlie Brown után az érzelmi kitörések csillapodnak a beszédes című Emo Songban és a szomorkás Sorryban (utóbbi, maxin található alternatív változata egyébként ütősebb). A későbbiekben egy harmadik oldalát is megismerhetjük a művésznőnek: noha a Further Away szövege csípős, de romantikusabb hangzást kapott, ahogyan a How Was Your Day? is már érzelgős kontextusban. A Togetherrel visszakanyarodunk az album elejéhez, a Yoshimi, Forest, Magdalene szintén erősíti ezt a vonalat, ám nem ad többet az eddigiekhez.
Szolid bemutatkozás egy tinédzserlelkű előadótól, aki imád beszólni, őszintének lenni, és kilógni a felnőttek unalmas világából.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

#Popast: Jessica Simpson: A Public Affair (2006) – Albumkritika

Egy évvel azután, hogy kimondta a boldogító nemet exének, és ezzel valóságshow-jának is búcsút intett, Jessica Simpson még mindig az amerikai bulvársajtó oszlopos tagja maradt. Egy celeb, aki alapból énekesnő, de a Tommy Mottola által megálmodott Britney Spears-i vagy Christina Aguilera-i magasságokba soha nem ért fel.

Cím: A Public Affair
Előadó: Jessica Simpson
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2006. augusztus 29. (Egyesült Államok) / 2007. február 17. (Európa)
17 dal, 1 óra 7 perc

Spotify Apple Music

2005-ben Simpson nem csak a férjétől, de a főnökétől is megvált, ugyanis az Epic Recordshoz szerződött, ötödik lemezének címét pedig az őt övező, árgus tekinteteknek szegezte. Nem láttunk még belőle eleget? A dalokat hallva bizony nem tudunk meg róla többet. Annak ellenére, hogy ezúttal újdonságként szintetizátort is a hangja alá pakoltak, személyisége továbbra is másodlagos maradt saját albumán. Köszönhetően annak, hogy a darabok össze lettek ollózva másoktól: a címadó (A Public Affair) pofátlanul nyúlja Madonna Holidayjének riffjeit (mondjuk, legalább ezt még jól is teszi), a Dead or Alive-feldolgozás, a You Spin Me Round (Like a Record) viszont rémesen kínos, a These Boots Are Made for Walkin' című, botrányt kavaró Nancy Sinatra-nótát már meg se említem. Aztán ott van a B.O.Y., amelyben mintha Britney Spearst hallanánk, a Fired Upban meg Gwen Stefanit (előbbi kislemezes megjelenést kívánt volna egyébként, mert dallamosságával felülemelkedik az unalmasabb nótákon). A Walkin' 'Round in a Circle valószínűleg az előző karácsonyi albumról maradt hátra, az I Don't Want to Care pedig a címéhez hű. Szóval a hitelesség és az igyekezet nem Simpson erősségei, de azért néha felbukkan egy-egy jó pillanat, mint a rodeópartis Push Your Tush, de az If You Were Mine is kifejezetten kellemes és a mémmé lett (mármint a videoklipje) I Belong to You se egy rossz darab a melankolikus betétjével. Összességében viszont könnyen érezhetjük feleslegesnek ezt a valamivel több mint egy órát, főleg úgy, hogy a tartalom túlnyomó többsége ürességgel teli.

Értékelés: 5/2,5

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Melanie C: Melanie C (2020) – Albumkritika

Az egyedüli Spice Girl, aki nem csak a múltbeli jogdíjakból él, hanem immáron nyolcadszor jelentetett meg saját lemezt: Melanie Chisholm, avagy Melanie C dance-poppal való kacérkodása mostanra jutott el odáig, hogy a műfajon keresztül önmagát adhatja ezzel a cím nélküli anyaggal.

Cím: Melanie C
Előadó: Melanie C
Kiadó: Red Girl Media
Megjelenés: 2020. október 2.
10 dal, 35 perc

Spotify Apple Music

Pedig az énekesnő öreg motorosnak számít, főleg, hogy szólókarrierje is már huszonegy éves az idén. Chisholm 2011 óta kereste autentikus énjét a The Sea-vel: akkor a dance-hullámba próbált belekapaszkodni ismét (az első tempósabb sláger, a 2000-es I Turn to You után átment poprockba), ám ott is végül a keményebb hangzások uralkodtak. „Nincs semmit rejtegetnem” – énekli a Who I Amben, és valóban: lehet, hogy más előadóknál ez a tartalom gyakran selejtes eredményt hoz, viszont itt a house-os lüktetések és a sérülékeny, ámbár magabiztos szövegek Chisholm karrierjében először egységes képet alkotnak harmincöt percen át. A csúcspont a másodiknak pakolt Blame It on Me-ben jön el, de az utánalévő tételek néhány kivétellel se adnak alább: a Good Enough fülbemászó refrénjét nem fogjuk lekaparni magunkról egyhamar, az Overload 80-as évekbeli diszkóját még Dua Lipa is megirigyelné magának, a végső End of Everything című lágy ballada pedig kiváló útravaló. Egyedüli tévesztés a túl drámaira sikeredett Escape, valamint a Here I Am se ér fel a hasonló című Who I Amhez.
Egy második rész is tartozik hozzá, ami fizikailag jött ki három további dallal és még három remixszel.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Diana Gordon: Wasted Youth (2020) – Albumkritika

Diana Gordon (egykoron Wynter Gordon) nagyjából tartja a minden évben legalább egy dal felállást. Most egy újabb EP-re, a Wasted Youth-ra gyűltek össze a szerzemények; a szóban forgó anyag megmarad az előző Pure témájánál: a múltbeli sérelmek és a korai felnőtté válás ismét központi szerepet játszanak.

Cím: Wasted Youth
Előadó: Diana Gordon
Kiadó: Warner Records
Megjelenés: 2020. április 3.
8 dal, 20 perc

Spotify Apple Music

Azonban a Wasted Youth még maturáltabban szól, mint a Pure: az alapjaiban R&B ugyanúgy keveredik trappel, mint countryval, rockkal és egyéb gitáros műfajokkal; Gordon énektechnikája is nagyon hasonló Alanis Morissette-éhez. Ez főleg a Rollin akusztikus verziójában hallható, de a Wasted Youth vagy a Tell Myself is jó példa erre. Viszont az egész a Pure közeli tökéletességét már nem tudja hozni: a Rollin és a Sad Boys kivételével egyik szám se kelti fel annyira a figyelmet, hogy azokhoz később is visszatérjünk. Itt nem csak a fiatalság lett elpazarolva, de Gordon igyekezete is.

Értékelés: 5/3

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Dua Lipa: Future Nostalgia (2020) – Albumkritika

A Z-generációs Madonna a mostanság divatossá vált diszkóműfajba csomagolta ellentétes című második stúdióalbumát, miközben erősen inspirálódott a pop nagyasszonyaitól. A Future Nostalgia nem egy popipart megváltó korong, inkább az énekesnő karrierjében lesz egy jelentős mérföldkő.

Cím: Future Nostalgia
Előadó: Dua Lipa
Kiadó: Warner Music UK
Megjelenés: 2020. március 27.
11 dal, 37 perc

Spotify Apple Music

Miközben más előadók kénytelenek elcsúsztatni a megjelenéseket a szórakoztatóiparra súlyosan ható koronavírus-karantén miatt, addigra Lipa (az előzetes kiszivárgások miatt is) előrehozta a sajátját egy héttel. „Szerintem a dolog, amire most a legjobban szükségünk van, az a zene, kell a vidámság, meg kell próbálnunk látni a fényt” – magyarázta döntését. És milyen igaza van: a Future Nostalgia tizenegy tétele mind megállná a helyét a táncparketten. A címadó (Future Nostalgia) Kesha-féle flegma stílusával jól felvezet, de több nincs benne, az utána lévő, rádióból/lejátszási listákról ismert Don't Start Now már egy igazi lábat beindító nóta. A Physical nem csak a címében inspirálódott Olivia Newton-Johntól, a Cool meg Carly Rae Jepsentől. A Levitating együtt éneklős refrénje simán a nyár slágere lehetne, a White Town Your Womanjét felhasználó Love Again a szomorúdiszkóba nyújt betekintést, a Break My Heart pedig Lipa előző teljes kiadására is felkerültetett volna. A csúcsot a Kylie Minogue-os Hallucinate jelenti, amely tökéletes hidat épít a 80-as évek és napjaink zenéje között. Ezzel szemben az utolsó két szám nélkül is meglettünk volna: a Good in Bednél és a Boys Will Be Boysnál Lipa kifulladni látszik a buli hevében, pedig az egész lemez alig hosszabb fél óránál. De legalább ez a harminchét perc elég arra, hogy az amúgy karakteres, százból is felismerhető hangú Lipa a legtöbb előadónál lebukkanó bemutatkozás utáni visszaesés szakadékát lazán keresztülugorja.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább