Kedvenc dalaim 2000-ből

Az új évezred az R&B kivirágzását hozta, és ekkor tűnt úgy, hogy a világon csak tizenévesek léteznek (Britney Spears, NSYNC, Destiny's Child). A rock és a rap ugyan egy kicsit háttérbe szorult az utóbbi időkhöz képest, de azért mégis így is szép számban voltak toplistás dalok ezekből a műfajokból (U2, Creed, Coldplay / OutKast, Eminem). Sok korábbi lány- és fiúcsapatból szabadult előadó fejében fordult meg a szólókarrier lehetősége (Ronan Keating, Mel B, Melanie C), és tértek vissza nagyágyúk (Bon Jovi, Madonna, Tom Jones). Most ebből az évből a húsz legjobb dalt mutatom be szigorúan sorrendben.

20. Sugababes: Overload (One Touch)

Az All Saints fiatalabb, háromtagú változata úgy mutatkozott be, hogy lesz itt még keresnivalójuk.

19. All Saints: Black Coffee (Saints & Sinners)

*A Spice Girls elhagyta a chatszobát.*

18. Blink-182: All the Small Things (Enema of the State)

Ha ők lennének a Backstreet Boys ellentettjei, ám legyen.

17. Madonna: Don't Tell Me (Music)

Visszatekintve furcsa, hogy senki nem ugrott a pop nagyasszonya torkának a country miatt, na de a minőség magáért beszél.

16. Eminem: Stan (feat. Dido) (The Marshall Mathers LP)

A videoklippel a leghatásosabb.

15. Destiny's Child: Independent Woman, Pt. 1 (Charlie's Angels OST)

Emellett az Ariana Grande-féle Don't Call Me Angel röhejnek tűnik.

14. Aaliyah: Try Again (Romeo Must Die OST)

A női R&B-muzsika teteje.

13. Crazy Town: Butterfly (The Gift of Game)

Ennél a riffnél ismertebb kevés van. Még akkor is, ha a megfoghatatlan raprock műfaj termése.

12. Britney Spears: Born to Make You Happy (...Baby One More Time)

Az első éra méltó lezárása.

11. Mary Mary: Shackles (Praise You) (Thankful)

Lauryn Hill óta tudjuk, hogy az Apácashow 2. igazi tehetségeket hozott össze.

10. Craig David: Walking Away (Born to Do It)

Craig David 2000-es debütálásával be tudta tölteni a brit zeneipar hiányzó lyukát egy férfi R&B-előadó iránt. Persze, a dalai hallatán kevesen mondanák meg az interneten való utánakeresés nélkül, hogy David nem amerikai. Erre született – így az első lemez címének fordítása, pedig Davidet szemüveg nélkül simán Ushernek nézhetné az ember. A kislemezek, a Fill Me In és a 7 Days még a tengerentúlon is sikeresek voltak a slágerlistákon, amire akkoriban brittől nem igazán volt példa, de a Walking Away az a dal, amire érdemes figyelni: a gyengéd, gitáros zenei háttér tökéletesen illeszkedik David lágy hangjához. Szerintem nem lennénk megsértődve, ha ezzel a dallal szakítanának velünk.

9. Bon Jovi: It's My Life (Crush)

Az 1986-ban, Livin' on a Prayerrel csúcson lévő Bon Jovi felett 2000-re simán eljárhatott volna az idő, de ők úgy döntöttek, hogy megreformálják magukat, és erre az új évezred tűnt a legjobb pillanatnak. Az It's My Life-fal az Y-generációnak akartak imponálni, akik négy és húsz éves kor között mozogtak ekkor. A dal univerzális üzenetét („Ez az én életem / Most vagy soha / Nem fogok örökké élni”) egyébként fiatalok és idősek egyaránt a magukénak érezték. Noha az alacsony számú rádiós lejátszások miatt az Egyesült Államokban nem lett akkora áttörés, mint a világ többi részén, de az együttes több ezer új rajongóval lett gazdagabb legalább. (Azért nem semmi a közel 1 milliárdos nézettség YouTube-on.)

8. Britney Spears: Stronger (Oops!... I Did It Again)

Ha az 1999-es ...Baby One More Time nem emelte elég magasra Britney Spearst, akkor az Oops!... I Did It Again biztosította őt abban, hogy a neve kőbe legyen vésve. Az ekkor még csak 18 éves hölgyemény több lemezt adott el egy héten belül, mint azelőtt bármelyik másik női előadó, és még csak alig két éve volt a szakmában. Spears már azért érezhette a ránehezedő nyomást, legalábbis a Strongerben arról énekel, hogy mostantól mindent egyedül fog csinálni. Állítólag nem egy szakításról énekel, hanem kiadójának szól be, amiért korlátozni akarták őt. A dal tényleg baromira átütő, ezek után szerintem nem sokan akarnak Spearsszel kötözködni.

7. Melanie C: Never Be the Same Again (feat. Lisa "Left Eye" Lopes) (Northern Star)

2000-re a Spice Girls minden tagja más utakon járt: a többségük ekkortájt vágott bele a szólókarrier építésébe, ahogyan Sporty Spice, avagy Melanie Chisholm alias Melanie C is tette 1999-ben. De a siker csak egy évvel később érkezett meg, méghozzá a TLC-s Left Eye közreműködésével elkészült Never Be the Same Againnel. Melanie C bizonyára nem érezhette magát ugyanolyannak, mint azelőtt, mert popsztárrá vált. Maga a dal még mindig a legjobb az énekesnő diszkográfiájában. Nem is értem, hogyan juthatott eszébe a rockra váltani ezek után... (Szerencsére, idén visszatért régi énjéhez.)

6. OutKast: Ms. Jackson (Stankonia)

Az OutKast 2000-ig szó szerint kitaszítottnak érezhette magát a mainstream zeneiparban, mert ugyan akkorra két albumuk is előkelő helyen végzett az amerikai albumeladási listán, de a kislemezek nem igazán akarták hozni a vártakat. Feltörekvő formációnak tartották André 3000-et and Big Boi-t, ami a Ms. Jacksonnal fordult: a feltörekvő helyett az áttört szóval jellemezhették magukat. A déli rap megérkezett – ez amúgy nagyon sok vitát szőtt a keleti és a nyugati part között –, és eredetiséget hoztak magukkal: azóta sincs még egy olyan dal, ami a nászinduló gitáros változatát zongorakísérettel vegyítené bele a rapbe.

5. LeAnn Rimes: Can't Fight the Moonlight (Coyote Ugly OST)

A 2000-es Sakáltanyát a kritikusok nem szerették, de a közönség körében népszerű lett, már ami a bevételi mutatókat illeti. A filmes szakértők kifogásolták, hogy az akkor 17 éves, tehát még kiskorú LeAnn Rimes a film utolsó képkockáiban feltűnik, és pulton táncolva adja elő a Can't Fight the Moonlightot (egyébként a teljes soundtracket is ő énekli). Hát, kevesebb bajuk legyen ennél. Mármint a ballada Rimes korábbi slágerét, a (valljuk be: kissé öreges) How Do I Live-et is felülmúlja, és ez nem feltétlenül az énekesnőnek, hanem az írójának, Diane Warrennek az érdeme. Nem csoda, hogy egy évtizeddel később Rimes megint kopogtatott Warren ajtaján egy újabb popgyöngyszem reményében.

4. Kylie Minogue: On a Night Like This (Light Years)

Azt már a Kylie Minogue legjobb ötven dala listánál leírtam, hogy a művésznőnek ez a kedvence saját katalógusából. Az eurodance-es On a Night Like This tökéletesen eltalálta a 2000-ben uralkodó táncparkettes ütemeket, de belevarázsolt egy kis latint is, amit addig nem igazán hallhattunk tőle. Ahogyan a meztelenkedős, gengszteres klip is újdonságként szolgált. A dal egyébként ma már nem működne úgy, mint ahogyan a megjelenés idejében, de a visszatérő ausztrál díva új oldalát mutathatta meg a nagyközönségnek ezzel. Ő nem csak a bulikon tud nagyot villantani (pl. Spinning Around), hanem az ágyban is.

3. NSYNC: Bye Bye Bye (No Strings Attached)

1999 egyértelműen a Backstreet Boysról szólt, így aztán 2000 elejére már egy kicsit lelassítottak, ezzel utat engedtek a konkurens, ám ugyanazokkal a háttéremberekkel irányított csapatnak, az NSYNC-nek, akiknek márciusi albumuk a tengerentúlon tarolt: 15 évig tartották a legtöbb heti eladás rekordját (Adele érte be őket 2015-ben). Még a No Strings Attached előtt kijött egy dal, a Bye Bye Bye, amit korábbi menedzserüknek címeztek a sorok mögött. Az 1997-es Tearin' Up My Heart óta nem volt ennyire fülbemászó nótájuk, erre pedig a videoklipben látható koreográfia rátett egy lapáttal – az itt látható jelenetek inspirálták a lemez borítóját is egyébként. (Jó, hogy Justin Timberlake spagettihaja már a múlté.)

2. Shaggy: It Wasn't Me (feat. RikRok) (Hot Shot)

Michael Jackson 2001-ben ünnepelte karrierjének harmincadik évfordulóját, amire egy puccos tévéműsort is rittyentettek neki. Az egyik vendég Shaggy volt, aki azért kapott meghívót, mert MJ imádta az It Wasn't Me-t. Érdekessége a dolognak, hogy a dalt R. Kelly gyerekpornográfia-ügye ihlette, amivel később ugye Jacksont is megvádolták. RikRok egyébként kiköpött R. Kellynek hangzik, de a listán hátrébb lévő Craig Davidre is ki lehetne őt cserélni, nem vennénk észre változást. Shaggy viszont Shaggy, vagyis jellegzetes hangja nagyban hozzájárult a dal népszerűségéhez, meg a pikáns szövege is, ami az it wasn't me kifejezés tömeges skandálásához vezetett.

1. All Saints: Pure Shores (Saints & Sinners)

Az All Saints mindig a Spice Girls árnyékában volt egészen 2000-ig, amikor is a Spice Girls széthullani látszott (ebben az évben jöttek ki legutolsó albumukkal), az All Saints pedig erősebb volt, mint valaha. Nem bízták a véletlenre második albumukat, ugyanis megkeresték Madonna Ray of Lightjáért felelős producerét, William Orbitet, akivel négy dalt is összehoztak. Egyik a Pure Shores című ambient, álomszerű popmestermű, ami a Leonardo DiCaprio-féle A partban is felcsendül pár másodperc erejéig. Gyönyörű, megkapó és hipnotikus. Ezzel a dallal nemcsak köröket vertek a fűszerlányokra, de húsz év után is ugyanolyan frissnek hangzik, mint amikor kijött a stúdióból.

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

#Popast: Christina Milian: It's About Time (2004) – Albumkritika

Itt az ideje – áll Christina Milian első amerikai megjelenésű albumának borítóján, pedig az akkor 22 éves énekesnő nem is sejtette, hogy ez az idő a zeneiparban gyorsan el fog telni. (A megjelenés után nem sokkal később átmasírozott a színészetre.) Egymásra épülő sablonnóták, de a gyorsabbakkal lehet valamit kezdeni.

Cím: It's About Time
Előadó: Christina Milian
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2004. június 15.
14 dal, 50 perc

Spotify Apple Music

Christina Milian debütáló albumának tengerentúli megjelenését a 2001-es terrortámadás törölte, így aztán három évet késett az ottani bemutatkozással. A lemez első maxijának, a Dip It Low-nak a sikere megalapozhatta volna Milian karrierjét, de az It's About Time-ot hallva sejthetjük, hogy miért nem tudott Beyoncé, esetleg Ashanti ligájába ugrani: az urbánus hatások (ami egyébként két évvel későbbi, máig utolsó stúdióalbumán még erősebben köszön vissza) csak egy bizonyos szintig állnak jól neki, de a balladákkal szenved a leginkább. Például az Oh Daddy című ömlengés eminemes alapokon kínos, Joe Budden jelenléte csak a Whatever U Wantban volt indokolt, mert a szintén az ő közreműködésével készült L.O.V.E. teljesen felejtős, az I'm Sorry pedig valóban bocsánatkérésnek hangozhat a sok erőlködés hallatán. Milian akkor a legjobb, amikor a tempósabb ütemek diktálják énekét: a nemzetközi kiadásra felrakott, Kylie Minogue-os I Can Be That Womanből több hasonló kellett volna, ahogyan a Whatever U Want sem a minőség hiányától lett teljes bukás a slágerlistákon, továbbá az I Need More Dip It Low-szerű keleties hangzása is kiváló a táncparkettre, az énekesnő latinos származása pedig a Peanut Butter & Jellyben tud megmutatkozni.
Az It's About Time nem feltétlenül gyengébb az elődjénél, csak nem annyira szórakoztató.

Értékelés: 5/3,5

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

beabadoobee: Fake It Flowers (2020) – Albumkritika

2019-ben az NME Billie Eilish mellett a legjobb új előadónak nevezte a filippínó-brit Beatrice Laust, avagy beabadoobee-t (nem, ez nem egy MSN-es felhasználónév), aki számos EP-t követően, kolléganője után egy évvel később jött ki élete első stúdióalbumával. Pályaútjaik szinte megegyeznek: beabadoobee zenéit is a saját szobájában szerezte, az interneten lett híres, idén pedig egy toplistás slágert is elért a Billboard Hot 100-en.

Cím: Fake It Flowers
Előadó: beabadoobee
Kiadó: Dirty Hit
Megjelenés: 2020. október 16.
12 dal, 41 perc

Spotify Apple Music

Ami egyébként nem található meg a debütáló Fake It Flowersen (Powfu a Death Bed [Coffee for Your Head]-ben felhasználta az énekesnő korábbi dalát, a Coffee-t, de állítólag ő nem volt elragadtatva attól, hogy a hangját a felismerhetetlenségig eltorzították benne), helyette viszont kapunk tizenkét tételt (tizenhármat a japán kiadáson): az alternatív rockba burkolt lemez mintha a 90-es évekbe repítene vissza, pedig a 2000-ben született beabadoobee még csak nem is élt akkor! A nyitó és első kislemeznek választott Care egy tinifilm, mondjuk a 10 dolog, amit utálok benned betétdalának hangzik; itt egyből kiderül, hogy az énekesnő gitárral a kezében a legmagabiztosabb. A következő Worth It egy sulibulis nóta, az utánalévő Dye It Redben a lázadás már tetőfokára hág, amikor egyből azzal a sorral indít, hogy „Csókold meg a seggemet”. A feldúlt Charlie Brown után az érzelmi kitörések csillapodnak a beszédes című Emo Songban és a szomorkás Sorryban (utóbbi, maxin található alternatív változata egyébként ütősebb). A későbbiekben egy harmadik oldalát is megismerhetjük a művésznőnek: noha a Further Away szövege csípős, de romantikusabb hangzást kapott, ahogyan a How Was Your Day? is már érzelgős kontextusban. A Togetherrel visszakanyarodunk az album elejéhez, a Yoshimi, Forest, Magdalene szintén erősíti ezt a vonalat, ám nem ad többet az eddigiekhez.
Szolid bemutatkozás egy tinédzserlelkű előadótól, aki imád beszólni, őszintének lenni, és kilógni a felnőttek unalmas világából.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

#Popast: Jessica Simpson: A Public Affair (2006) – Albumkritika

Egy évvel azután, hogy kimondta a boldogító nemet exének, és ezzel valóságshow-jának is búcsút intett, Jessica Simpson még mindig az amerikai bulvársajtó oszlopos tagja maradt. Egy celeb, aki alapból énekesnő, de a Tommy Mottola által megálmodott Britney Spears-i vagy Christina Aguilera-i magasságokba soha nem ért fel.

Cím: A Public Affair
Előadó: Jessica Simpson
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2006. augusztus 29. (Egyesült Államok) / 2007. február 17. (Európa)
17 dal, 1 óra 7 perc

Spotify Apple Music

2005-ben Simpson nem csak a férjétől, de a főnökétől is megvált, ugyanis az Epic Recordshoz szerződött, ötödik lemezének címét pedig az őt övező, árgus tekinteteknek szegezte. Nem láttunk még belőle eleget? A dalokat hallva bizony nem tudunk meg róla többet. Annak ellenére, hogy ezúttal újdonságként szintetizátort is a hangja alá pakoltak, személyisége továbbra is másodlagos maradt saját albumán. Köszönhetően annak, hogy a darabok össze lettek ollózva másoktól: a címadó (A Public Affair) pofátlanul nyúlja Madonna Holidayjének riffjeit (mondjuk, legalább ezt még jól is teszi), a Dead or Alive-feldolgozás, a You Spin Me Round (Like a Record) viszont rémesen kínos, a These Boots Are Made for Walkin' című, botrányt kavaró Nancy Sinatra-nótát már meg se említem. Aztán ott van a B.O.Y., amelyben mintha Britney Spearst hallanánk, a Fired Upban meg Gwen Stefanit (előbbi kislemezes megjelenést kívánt volna egyébként, mert dallamosságával felülemelkedik az unalmasabb nótákon). A Walkin' 'Round in a Circle valószínűleg az előző karácsonyi albumról maradt hátra, az I Don't Want to Care pedig a címéhez hű. Szóval a hitelesség és az igyekezet nem Simpson erősségei, de azért néha felbukkan egy-egy jó pillanat, mint a rodeópartis Push Your Tush, de az If You Were Mine is kifejezetten kellemes és a mémmé lett (mármint a videoklipje) I Belong to You se egy rossz darab a melankolikus betétjével. Összességében viszont könnyen érezhetjük feleslegesnek ezt a valamivel több mint egy órát, főleg úgy, hogy a tartalom túlnyomó többsége ürességgel teli.

Értékelés: 5/2,5

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Melanie C: Melanie C (2020) – Albumkritika

Az egyedüli Spice Girl, aki nem csak a múltbeli jogdíjakból él, hanem immáron nyolcadszor jelentetett meg saját lemezt: Melanie Chisholm, avagy Melanie C dance-poppal való kacérkodása mostanra jutott el odáig, hogy a műfajon keresztül önmagát adhatja ezzel a cím nélküli anyaggal.

Cím: Melanie C
Előadó: Melanie C
Kiadó: Red Girl Media
Megjelenés: 2020. október 2.
10 dal, 35 perc

Spotify Apple Music

Pedig az énekesnő öreg motorosnak számít, főleg, hogy szólókarrierje is már huszonegy éves az idén. Chisholm 2011 óta kereste autentikus énjét a The Sea-vel: akkor a dance-hullámba próbált belekapaszkodni ismét (az első tempósabb sláger, a 2000-es I Turn to You után átment poprockba), ám ott is végül a keményebb hangzások uralkodtak. „Nincs semmit rejtegetnem” – énekli a Who I Amben, és valóban: lehet, hogy más előadóknál ez a tartalom gyakran selejtes eredményt hoz, viszont itt a house-os lüktetések és a sérülékeny, ámbár magabiztos szövegek Chisholm karrierjében először egységes képet alkotnak harmincöt percen át. A csúcspont a másodiknak pakolt Blame It on Me-ben jön el, de az utánalévő tételek néhány kivétellel se adnak alább: a Good Enough fülbemászó refrénjét nem fogjuk lekaparni magunkról egyhamar, az Overload 80-as évekbeli diszkóját még Dua Lipa is megirigyelné magának, a végső End of Everything című lágy ballada pedig kiváló útravaló. Egyedüli tévesztés a túl drámaira sikeredett Escape, valamint a Here I Am se ér fel a hasonló című Who I Amhez.
Egy második rész is tartozik hozzá, ami fizikailag jött ki három további dallal és még három remixszel.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Diana Gordon: Wasted Youth (2020) – Albumkritika

Diana Gordon (egykoron Wynter Gordon) nagyjából tartja a minden évben legalább egy dal felállást. Most egy újabb EP-re, a Wasted Youth-ra gyűltek össze a szerzemények; a szóban forgó anyag megmarad az előző Pure témájánál: a múltbeli sérelmek és a korai felnőtté válás ismét központi szerepet játszanak.

Cím: Wasted Youth
Előadó: Diana Gordon
Kiadó: Warner Records
Megjelenés: 2020. április 3.
8 dal, 20 perc

Spotify Apple Music

Azonban a Wasted Youth még maturáltabban szól, mint a Pure: az alapjaiban R&B ugyanúgy keveredik trappel, mint countryval, rockkal és egyéb gitáros műfajokkal; Gordon énektechnikája is nagyon hasonló Alanis Morissette-éhez. Ez főleg a Rollin akusztikus verziójában hallható, de a Wasted Youth vagy a Tell Myself is jó példa erre. Viszont az egész a Pure közeli tökéletességét már nem tudja hozni: a Rollin és a Sad Boys kivételével egyik szám se kelti fel annyira a figyelmet, hogy azokhoz később is visszatérjünk. Itt nem csak a fiatalság lett elpazarolva, de Gordon igyekezete is.

Értékelés: 5/3

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Dua Lipa: Future Nostalgia (2020) – Albumkritika

A Z-generációs Madonna a mostanság divatossá vált diszkóműfajba csomagolta ellentétes című második stúdióalbumát, miközben erősen inspirálódott a pop nagyasszonyaitól. A Future Nostalgia nem egy popipart megváltó korong, inkább az énekesnő karrierjében lesz egy jelentős mérföldkő.

Cím: Future Nostalgia
Előadó: Dua Lipa
Kiadó: Warner Music UK
Megjelenés: 2020. március 27.
11 dal, 37 perc

Spotify Apple Music

Miközben más előadók kénytelenek elcsúsztatni a megjelenéseket a szórakoztatóiparra súlyosan ható koronavírus-karantén miatt, addigra Lipa (az előzetes kiszivárgások miatt is) előrehozta a sajátját egy héttel. „Szerintem a dolog, amire most a legjobban szükségünk van, az a zene, kell a vidámság, meg kell próbálnunk látni a fényt” – magyarázta döntését. És milyen igaza van: a Future Nostalgia tizenegy tétele mind megállná a helyét a táncparketten. A címadó (Future Nostalgia) Kesha-féle flegma stílusával jól felvezet, de több nincs benne, az utána lévő, rádióból/lejátszási listákról ismert Don't Start Now már egy igazi lábat beindító nóta. A Physical nem csak a címében inspirálódott Olivia Newton-Johntól, a Cool meg Carly Rae Jepsentől. A Levitating együtt éneklős refrénje simán a nyár slágere lehetne, a White Town Your Womanjét felhasználó Love Again a szomorúdiszkóba nyújt betekintést, a Break My Heart pedig Lipa előző teljes kiadására is felkerültetett volna. A csúcsot a Kylie Minogue-os Hallucinate jelenti, amely tökéletes hidat épít a 80-as évek és napjaink zenéje között. Ezzel szemben az utolsó két szám nélkül is meglettünk volna: a Good in Bednél és a Boys Will Be Boysnál Lipa kifulladni látszik a buli hevében, pedig az egész lemez alig hosszabb fél óránál. De legalább ez a harminchét perc elég arra, hogy az amúgy karakteres, százból is felismerhető hangú Lipa a legtöbb előadónál lebukkanó bemutatkozás utáni visszaesés szakadékát lazán keresztülugorja.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Mandy Moore: Silver Landings (2020) – Albumkritika

Mandy Moore az elmúlt évtizedben impozáns színészi teljesítményeiről volt ismert, vagyis inkább az amúgy sem szárnyaló énekesi pályafutását hátrahagyta. Most viszont tizenegy év után visszatért: a Silver Landings című hetedik albuma könnyed folkos dallamokkal simogatja a lelket.

Cím: Silver Landings
Előadó: Mandy Moore
Kiadó: UMG Recordings, Velvet Forecast
Megjelenés: 2020. március 6.
10 dal, 41 perc

Spotify Apple Music

Az 1999-es debütáló Candytől nem csak hosszú időre, de éles váltásra is vagyunk: Moore azt nyilatkozta, hogy ki nem állhatja a kis tiniként felvett szerzeményt, így aztán esze ágába sincs visszatérni a tiszta popos hangzáshoz. És a Silver Landingset hallva ez annyira nem is baj, mert a kockázatmentesség ellenére teljesen autentikusan szól; Moore eddigi életeseményeit gyűjtötte össze tíz tételbe. Például a Tryin' My Best, Los Angelesben a lehetőségekre vár, miközben szerencsésnek érzi magát, hogy egyáltalán eljuthatott oda („Több, mint amiről álmodtam / Több, mint amennyit kértem / Bármi megtörténhet / A nyitott ajtók városában”), a Fifteenben karrierje kezdetére tekint vissza („Kihagyott szalagavató / Kihagyott évzáró / Nincs egyetem ősszel / Úton fiúzenekarokkal, akik plázában énekelnek az embereknek”), a Stories of Reminding Myself of Me-ben pedig depressziójától szakad el („Hallom a dalt / A csend fülsüketítő volt / És olyan jó érzés énekelni újra”). A lemez egyedüli üresjárata a gyenge verzét kapó Easy Target, ezzel talán még a felejtősen záró címadó, a Silver Landings vehető egy kalap alá, de összességében az érett hangzás, a kellemes melódiák, a személyes hangvételű szövegek és Moore angyali énekhangja nyerővé teszik az anyagot.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Aly & AJ: Attack of Panic (2020)

A pánikrohamhoz hasonló, amilyen gyorsan szállítják a dalokat a Michalka testvérek, azaz Aly & AJ, akik 2017-ben tértek vissza szintipopos hangzással. A 2019-es középlemezen látszódott, hogy egyre inkább csiszolódnak a műfajon belül, a mostani dal pedig igazi fülorgia a javából.

Cím: Attack of Panic
Előadó: Aly & AJ
Kiadó: saját kiadású
Megjelenés: 2020. február 7.
3 perc

Spotify Apple Music

A duó az elején is nagyon minőségi anyagot tett le az asztalra (2017 – Take Me), mostanra viszont kiteljesedni látszanak: a 2017-es EP jó, míg a tavalyi EP hibátlan volt, és az idei évre ígért LP is fényesen kezdődik. Legalábbis a felvezetőül szolgáló, pszichedelikus érintésű Attack of Panic szintipopos hangszerelése tökéletesen illeszkedik a szöveghez, amelyben AJ a verzéken keresztül jellemzi a pánikroham tüneteit, majd Aly a bridge-ben ad kiutat neki. Az egész nyomasztóan élvezetes.

Értékelés: 5/5

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

The Pussycat Dolls: React (2020)

A 2010-es évtizedben brutálisan felkapott lett a nosztalgia, avagy hozzuk vissza régi előadók régi zenéit, és csináljunk úgy, mintha nem telt el volna közben tíz-tizenöt-(netalántán) húsz év. Vagy éppen a velejáró gázsi a fő mozgatórugó. Ebből a Pussycat Dolls sem maradhatott ki.

Cím: React
Előadó: The Pussycat Dolls
Kiadó: Access Records
Megjelenés: 2020. február 7.
3 perc

Spotify Apple Music

Csakhogy a cicababák a Spice Girlsszel ellentétben újra be szeretnének törni, és erre azért van meg minden esélyük, mert a diszkográfiájuk amolyan R&B összemosódva a dance-poppal még nem kopott ki teljesen a mai trendekből. És a Reacttel tényleg elkaptak valamit: az már a novemberi X Factor-fellépés utolsó pillanatában – amikor is pár másodpercet előadtak az akkor amúgy még befejezetlen nótából – kiderült, hogy képesek megtalálni magukat 2020-ban. Ennek ellenére a React nem maradéktalanul tökéletes: hiányzik belőle az az átütő erő, ami például a Buttonsben megvolt. A verzék a mélyebb hangfekvéssel viszonylag antiklimatikusra sikeredtek, kompenzálásként pedig a refrént meg lehetett volna még inkább nyomni produceri oldalról. Ettől függetlenül teljesíti mindazt, amit a Pussycat Dollstól várni lehet, mert szexi és kacér. Szóval üdv újra itt, hölgyek, a popipar hiányolt benneteket.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Meghan Trainor: TREAT MYSELF (2020)

Körülbelül másfél évet csúszott megjelenéséig a szóban forgó lemez, Meghan Trainor máris elkezdte hibáztatni saját menedzsmentcsapatát az esetleges bukásért. Pedig csak a minőségre kellett volna ránézni, mivel a címmel ellentétben önkényeztetésről egyáltalán nincs szó rajta...

Cím: TREAT MYSELF
Előadó: Meghan Trainor
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2020. január 31.
15 dal, 46 perc

Spotify Apple Music

Állítólag azért tolódott a projekt, mert Trainor nem bírta abbahagyni a dalok írását. A végeredményt hallva viszont nem világos, mi tarthatott ennyi ideig, mert nem kell ahhoz különösebb erőfeszítés, hogy ugyanazokat a szavakat ismételgesse egymás után másodpercről másodpercre. Így aztán mondanivalóban is megragadt egy ponton: az úgy vagyok jó, ahogy vagyok, az éljenek a nők és a nehéz dolog a szerelem tematikákat már harmadszor sulykolja belénk Trainor, ezúttal teljesen kockázatmentesen: például az urbánus zenei rajongókat megcélzó Wave Mike Sabath-tal képtelen egy normálisan kivitelezett refrént szállítani, a Nicki Minaj-os Nice to Meet Yából pedig csak a cím elsuttogása miatt vésődik bele az emlékezetbe. A héten visszatérő Pussycat Dolls első dobása itt található meg, mivel beugrottak a Geneticsbe vendégszerepelni (habár csak Nicole Scherzinger hangját lehet hallani benne – úgy tűnik, hogy ő mostantól mindenhol Pussycat Dollsként lesz akkreditálva), és dobnak egyet az albumon, illetve a korábban kikerült No Excuses kegyetlenül fülbemászó ritmusa miatt kiemelkedő, az újak közül meg a Billie Eilish-re hasonlító Babygirl és a Workin' on It erősíti a pozitív oldalt. A legtöbbször viszont felkúszik a szemöldök a fejtetőig, mint a címével már alapból büntető Funknál, a Rihanna nagyon korai munkásságára (értsd Music of the Sunra) emlékeztető Lie to Me-nél, az érthetetlenül reggae-s Another Opinionnél, valamint a skizofrénhajlamos Evil Twinnél.
A TREAT MYSELF egészének milyenségét az előző albumon lévő egyik dal címével lehetne jellemezni: NO.

(U.i.: Hála a jó égnek, hogy az eredetileg bejelentett borítót lecserélték.)

Értékelés: 5/2

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Kesha: High Road (2020)

Az eredetileg január első felére tervezett, de végül utolsó hetében megjelent High Road visszacsalogatja a Keshában elbúvó partiállatot, aki – talán a múltbeli sérelmekre hivatkozva – nem engedi át magát teljesen az érzésnek, hanem inkább öntudatba pakolva lövi ki magát az országútra.

Cím: High Road
Előadó: Kesha
Kiadó: Kemosabe Records
Megjelenés: 2020. január 31.
16 dal, 52 perc

Spotify Apple Music (az Apple Music-os verzió nem tartalmazza a Summert)

A 2017-es Rainbow amolyan komoly lemez volt részben felnőttes témákkal; többnyire arról, hogy producere, egyben mentora és kiadójának feje hogyan használta ki őt. Művésznevét Ke$háról Keshára cserélte, ezzel együtt pedig az elektropop-vonalat is elhagyva a természetesebb hangzás felfelé fordult, de múltja a mai napig kísérti őt, legalábbis ez látszik a legújabb High Roadon. Az énekesnő most még egy dalban is kollaborál régi önmagával: a Kinky egy igazi bulihimnusz, aminek rappelős betétjét Ke$ha szolgáltatja. De az első kislemezként kikerült Raising Hellt is ide lehetne venni a Timberrel való folkos, gospeles párhuzamával. (Ugyebár a Timber volt az utolsó megjelenése a dollárjeles név alatt.) A Rainbow stílusából is meglehetősen merít: a címadó refrénje szinte ugyanúgy hangzik, mint az előző címadó refrénje, csak hangszerelésileg jobban át van ültetve korunk zenéjébe, plusz ide is bekerült egy Ke$ha-szerű versszak. A korábbiakat a My Own Dance hozza még vissza, melyben Kesha azzal fölényeskedik, hogy nem táncol úgy, ahogy fütyülnek neki. Ennek ellenére néhányszor azt kívánhatjuk, bárcsak szót fogadott volna másoknak: a már említett My Own Dance dalszövegi kivitelezése Blah Blah Blah-i mélységeket súrol, a Rainbow óta legalább egy kötelező countrydal szerepét itt megkapó Cowboy Blues ritmustalan és egyáltalán nem ragadós, a Shadow pedig a címéhez nem is állhatna közelebb. Az innováció hiányával szemben mégis Kesha nyerseségétől működik az egész: a vélhetően Bonnie McKee-nek beszóló, laza szerkezetű Honey nyerő, de a csúcsot a nagyívű refrént kapó Little Bit of Love és a videojáték alapokon elterülő Birthday Suit adja. Az utolsó pillanatban (konkrétan a lemez megjelenése előtti napon) még egy szerzemény helyet kapott a dallista legvégén, a Summer, melyet a Macklemore mellett híressé vált, Prayinget is jegyző Ryan Lewis rakott össze: a zárás könnyed hangvételével megerősíti, hogy Kesha életvidám személyisége valóban visszatért.

Értékelés: 5/3,5

Fotó: Dana Trippe

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legújabb bejegyzésekről!

Tovább

Kedvenc dalaim 2019-ből

A legrosszabb dalok után jöjjenek a legjobbak. Zenei szempontból 2019 egyébként egy egészen jó év volt, sőt, az évtized egyik legjobbja. A Last.fm profilom szerint 2015 óta tavaly hallgattam a legtöbb zenét. A nagyvilágban a pop kicsit előrébb került, ráadásul a női előadók hosszú kihagyás után több number one-t is be tudtak zsebelni a tengerentúl legfontosabb dallistáin. A hiphop lesöpör mindent, a rock pedig még csak asztalhoz sem tudott ülni. Na de lássuk is a tavalyi kedvenceket! A tavalyelőtti lista itt van.

Mark Ronson

50. Madonna: I Rise (Madame X)

A popkirálynő egyik tűrhetőnél magasabb szintű dala a közel sem tűrhető, tavalyi albumáról.

49. Mark Ronson: Late Night Feelings (feat. Lykke Li) (Late Night Feelings)

48. MARUV: Siren Song

47. Cheryl: Let You

46. Carly Rae Jepsen: Now That I Found You (Dedication)

45. Luca Hänni: She Got Me

44. P!nk: (Hey Why) Miss You Sometime (Hurts 2B Human)

43. Mark Ronson: Truth (feat. Alicia Keys, The Last Artful & Dodgr) (Late Night Feelings)

42. Beyoncé: FIND YOUR WAY BACK (The Lion King: The Gift)

41. DJ Spoony: Flowers (feat. Sugababes) (Garage Classical)

A régi felállás újra felállt, és elindultak! Kíváncsian várom a szóló anyagot.

Charli XCX

40. Lizzo: Good as Hell (Remix) (feat. Ariana Grande)

Az eredeti is van olyan jó, mint a pokol, de a remix dob egyet rajta.

39. Green Day: Father of All... (Father of All...)

38. Tinashe: Touch & Go (feat. 6LACK) (Songs for You)

37. Tinashe: Hopscotch (Songs for You)

36. Charli XCX & Christine and the Queens: Gone (Charli)

35. Melanie Martinez: Orange Juice (K-12)

34. Macy Gray: Buddha (feat. Gary Clark Jr.) (Ruby)

33. Lizzo: Cuz I Love You (Cuz I Love You)

32. Jax Jones & Bebe Rexha: Harder (Snacks)

31. Charli XCX: Shake It (feat. Big Freddia, CupcakKe, Brooke Candy, Pabllo Vittar) (Charli)

Ha a future pop itt kezdődik, akkor készen állok az időutazásra!

Ceraadi

30. Tove Lo: Sweettalk to My Heart (Sunshine Kitty)

Nem csak édes beszéd, de édes ének is a szívhez. Egy könnyed

29. Ceraadi: That's What She'd Say (Ceraadi's Playlist)

28. Conchita Wurst: To the Beat (Truth Over Magnitude)

27. Ceraadi: OK (Ceraadi's Playlist)

26. Iggy Azalea: Started (In My Defense)

25. Ciara: I Love Myself (feat. Macklemore) (Beauty Marks)

24. Lena: love (Only Love, L)

23. Avril Lavigne: Birdie (Head Above Water)

22. Tinashe: So Much Better (feat. G-Eazy) (Songs for You)

21. Lena: dear L (Only Love, L)

Libabőr. Ennyire erős balladát Lenától csak a kettővel ezelőtti Starduston hallhattunk.

Tinashe

20. Aly & AJ: Church (Sanctuary)

Már a testvérduó tavalyi EP-je is közel lélegzetelállító volt, azonban a Sanctuary hallgatása közben tényleg kapkodni kellett a levegő után... Köszönhetően többek között a Church-nek, ami nem csak szimplán harmonikus, de izzik.

19. Melanie Martinez: Nurse's Office (K-12)

Talán ez a lista legbizarrabb dala. (Oké, nem talán, hanem tuti.) Úgy értem, hogyan lehet abból hallgatható dalt készíteni, hogy köhögő-tüsszögő embereket hallunk a háttérben? Hát így. Hátborzongató, de tipikus Melanie Martinez; visszakacsint előző albumára.

18. Carly Rae Jepsen: Julien (Dedicated)

Kiváló lemeznyitó. Habár a lemez egy icipicit ellaposodik a végére, de a Julien lendületes, megtalálja az egyensúlyt az ősi diszkó és a jelenlegi szintipop között, még az óriási rajongói táborral rendelkező E•MO•TION-re is ráfért volna.

17. Jason Derulo: Talk with Your Body (2Sides (Side 1))

Hiányzott az a Jason Derulo, aki nem véletlenszerűen dobálgatja ki a rádióba való nótákat valami értékelhetetlen rapper társaságában. A Talk with Your Bodyban végre önmagát adja, és nagyon hiányzott egy ilyen már tőle.

16. Tinashe: Save Room for Us (Songs for You)

Tinashének most már biztosan hátra kellene hagyni a rappelős énjét, és nekiállhatna több olyan érzéki dalt készíteni, mint a Save Room for Us. A tartalmi részében visszavárja az exét, ezért arra kéri, hogy tartson fel nekik egy szobát. Én egy szobát kérek az efféle daloknak a következő lemezen.

15. Lena: stuck inside (Only Love, L)

A lemez egyik csúcspontja, nem nehéz látni, miért. A refrén illik a mai poptrendekhez az enyhe tropikus ütemekkel, a bridge pedig egyszerűen iszonyú jól átvezet a két refrén között. Kétely (és szégyen), hogy miért nem jelent meg kislemezként.

14. Fleur East: Favourite Thing

Az X Factor nevű gépezet megrágja, és kiköpi az alanyait. Társaival ellentétben Fleur East nem tervez eltűnni a süllyesztőben, sőt, nagy kiadó nélkül próbál boldogulni, és úgy hangzik, sikerül is neki. A Favourite Thing egy minőségi alkotás.

13. Leona Lewis, Cali Y El Dandee, Juan Magán: Solo Quiero (Somebody to Love)

Leona Lewisről az utóbbi időben nem igazán hallhattunk. Aztán tavaly a Songland című műsor keretein belül kapott egy dalt, és konkrétan ámulok és bámulok, hogy ez a lány miért nem jelenik meg gyakrabban. Ki gondolta volna, hogy a latin pop ennyire jól áll neki?!

12. Ciara: Thinkin Bout You (Beauty Marks)

A lemezről kilóg ez a dal, de éppen ezért az egyik kedvenc. Ciara hangjához nagyon jól illik az elektronikus irányzat, habár a Thinkin Bout You diszkója teljesen új tőle. Viszont működik, mert öröm hallgatni.

11. Normani: Motivation

Instant rádiós sláger kissé limonádéba áztatva, de nem az a tipikus nóta, amit manapság hallunk. Átitatva korai 2000-es évekbeli R&B-vel, Jennifer Lopeztől és Beyoncétől motiválva a Motivation egy telitalálat: a hallójáratoknak tökéletesen polírozott.

Aly & AJ

10. Kylie Minogue: New York City

Ha egy válogatáslemez legutolsó, már-már mellőzött tétele a top tízben találja magát, akkor az előadó valamit jól csinál. A New York City azért király, mert tipikus Kylie enyhe csavarral. És itt a csavar a lényeg, mert ugyan Minogue tele van kiváló dance-pop dalokkal, a New York City egy picit belenyúl a mostanság divatos szintipopba is, és ad neki borsot. Ha kislemezként jelent volna meg, szinte biztos, hogy felkapták volna (vagy Minogue-gal ugyanaz történt volna, mint Madonnával, hogy túl öregnek találják, ezért mellőzik őt a lejátszási listákról).

9. Charli XCX: Blame It on Your Love (feat. Lizzo) (Charli)

Nem voltam maradandóan elégedett Charli XCX legutóbbi LP-jével, mert a future pop gyakran túlcsúszott a megengedett határértéken. A Blame It on Your Love szerencsére a jelenidőben marad, és hozza azt a színvonalat, mint az előző EP-i. Lizzo betétje egyébként teljesen elhanyagolható. (Most komolyan, ennyi szövegre miért kellett beugrani? Értem én, hogy a Lizzo név manapság húzó a dalcím mellett, de...) Korábban Track 10 munkacím alatt futott a Pop 2 című mixtape-en, de a végleges verzió sokkal jobb lett.

8. Madonna: Faz Gostoso (feat. Anitta) (Madame X)

A Madame X nagyon eltévedt. A Faz Gostoso egyenesen betalált. Igen, Madonna sokszor túllő a célon azzal, hogy fiatalítja magát (lásd az ugyaninnét származó Medellínt), de valamiért a Faz Gostoso meg pont attól működik, hogy nála kétszer fiatalabb Anitta ott van mellette. Feldolgozásról beszélünk, aminek az eredetije a lába nyomába se ér, és ez szintén ritkaság. A dal akár a modern latin pop zászlóshajója lehetne, amiért Jennifer Lopez a lángoló ablakon is kiugrana (egyébként Madonnába sokszor bele lehet hallani JLót).

7. Lena: boundaries (Only Love, L)

Hogy lehet az, hogy a don't lie to me kislemez lett, a boundaries meg nem...? A Crystal Skyból az Only Love, L-be átpattanva a boundaries mindkét lemezt keverve hozza, vagy éppen erősíti az Only Love, L-t. A kissé dubstepbe és jócskán dark popba beleízlelő nóta kontextusa ijesztően magabiztos és bátor, Lena kioszt benne mindenkit: „Fenyegetlek? Fenyeget az őszinteségem? / Megadom a helyemet lélegezni / Nem, nem fogsz velem szórakozni, mit gondolsz, ki vagy te? / Lépd át a vonalat, sebbel fog távozni”.

6. Melanie Martinez: Wheels on the Bus (K-12)

Brutális a szöveg, de ezt már megszokhattuk Melanie Martineztől. A tavalyi legjobb albumnyitó cím képzeletbeli nyertese a nemi erőszakról és a cserbenhagyásról mesél, viszont mindezt annyira játékosan keríti körbe, hogy csak akkor vesszük észre a tartalmat, ha a dalszövegre koncentrálunk: „Mert Maya megengedte Dannek, hogy a kezét a szoknyája alá tegye / És az ő keze a nadrágjában van / Tudom, hogy látja a sofőr / Tudom, hogy lesi a visszapillantó tükörben / Nem mond semmit / Próbál nem oda figyelni, kibaszott unalmas / Csendben figyelem, nem mondok semmit”.

5. Lizzo: Tempo (feat. Missy Elliott) (Cuz I Love You)

Missy Elliott a legelismertebb előadóművésznő a hiphop szakmában, de sajnos tavalyi, önálló projektje nagyon nem volt jó, sőt, tőle szokatlanul borzalmas lett. Talán csak azért nem került fel a legrosszabb listámra, mert tudom, hogy ő annál százszor jobb. Az ékes példa erre pedig ez a dal itt. A Lizzóval közös Tempo pimasz, mókás, előremutató. Az első másodpercekben hallható elektromos gitár riffek már alapból szuperül felvezetnek, az utánalévő minimális háttér pedig Lizzo visszafogott rapjének enged teret.

4. Tove Lo: Bad as the Boys (feat. ALMA) (Sunshine Kitty)

Habár Tove Lo a Sunshine Kittyn egy kissé visszavett a túlzott szexuális fűtöttségéből, a Bad as the Boys című leszbikus eposz nagyon illik hozzá, mindamellett mégse érezzük azt, hogy ez már túl sok lenne. A szintén alternatív pop területén alkotó és észak-európai származású ALMA mint vendégelőadó egyáltalán nem rondít bele, sőt, van egy pont, amikor nem biztos, hogy el tudjuk dönteni, éppen melyikük énekel. (Mármint nem azért, mert ugyanolyan lenne a hangjuk, hanem ugyanazt a hangulatot hozzák mind a ketten.)

3. Kesha: Raising Hell (feat. Big Freeda) (High Road)

A régi Kesha visszatért! Mármint tapasztaltabban szállítja a partihimnuszokat, nem marad meg kifejezetten a dance-pop határain belül, hanem túl is lép azokon. A Raising Hell tartalmaz rockot és gospelt is, miközben a velejéig megmarad popnak. A kritikusok a Timberhez hasonlították a művet, és nem tévedtek nagyot. Ezúttal Pitbull helyett Big Freedát kapjuk, aki többet tesz a dalhoz és többet hoz ki a saját szerepléséből, mint amennyit a kubai felmenőkkel rendelkező rapper tett anno. A hamarosan megjelenő High Road eddig kikerült dalai közül magasan ez a legjobb.

2. Lizzo: Water Me (Cuz I Love You)

Egy kicsit kamu a dolog, mert a dal igazából régebbi, de ugyebár Lizzo tavaly a többéves Truth Hurtsszel tört be, és hát mindenki 2019-esnek veszi a diszkográfiáját, és a Cuz I Love You-ra is felkerült legutolsó tételként, szóval legyen tavalyi. Szóval Lizzo lehet, hogy a Truth Hurtsszel tört be, és a Good as Hell is szépen muzsikál a toplistákon, de a legjobb dala a 2017-es Water Me, melynek funkos beütése Lizzo erőteljes hangjával tökéletes párosítás, ezenfelül a testpozitív törekvés emel egyet az amúgy is erős produkción.

1. Aly & AJ: Don't Go Changing (Sanctuary)

Amikor először meghallottam az EP-t és ezt a dalt, szinte közel biztos voltam abban, hogy év végén a legjobb három között fog trónolni. A legjobb három aztán leszűkült az első helyre. Maga az EP is elképesztően jó, bármelyik dala megérdemelten kerülhetett volna fel. A Don't Go Changing talán azért előzte be az összes többit, mert felszabadító. Tehát a többi dal inkább a szexualitás felé indult el, de a Don't Go Changingben megvan mindaz a poptökély, ami Carly Rae Jepsen Run Away with Me-jében kevésbé cukormázas kiadásban.

Hallgatnád? Megtalálod a listát Spotify-on!

2019 legjobb albumai

1. Lena: Only Love, L
2. Melanie Martinez: K-12
3. Tinashe: Songs for You
4. Aly & AJ: Sanctuary
5. Jax Jones: Snacks
6. Lizzo: Cuz I Love You
7. Carly Rae Jepsen: Dedicated
8. Mark Ronson: Late Night Feelings
9. Snow Patrol: Reworked
10. Tove Lo: Sunshine Kitty

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább