Lily Allen előző albuma, a Sheezus nem volt szörnyű, de nemrégiben elismerte a GQ-nak, hogy csak kiadói nyomásra jelentette meg, mert úgy érezte, hogy az emberek a szeszélyes és vidám Lily Allenre kíváncsiak. Azt mondta, hogy a No Shame-mel azonosulni tud, ezért biztos benne, hogy kereskedelmileg bukás lesz.
Az énekesnő idén elvált férjétől, akivel tavaly jelentették be, hogy külön utakon folytatják. Szóval ez egy szakítás témájú lemez; Allen nyersen, metaforákat nélkülözve teregeti ki a szennyest házasságukról: a Three-ben lányai szemszögéből szeretné maradásra kényszeríteni apjukat, a Family Manben azt taglalja, hogy mennyire nehéz családos embernek lenni, és talán jobb, ha véget vet házasságának, az Applesben pedig magát hibáztatja azért, mert olyanná vált, mint a szülei (Az alma nem esik messze a fájától.). Valamiért őt is megbabonázta a reggae-s trend, akad a lemezen ebből bőven, mint a What You Waiting For?, amely harmadik dalként rendesen odapörköl, illetve a hiphopos, M.I.A. inspirálta Trigger Bang is kiemelkedő. Ezek a tételek megadják az alaphangulatot, mégis a kezdeti lendület később alábbhagy, mert amint a második felében megérkeznek az ömlengős balladák, amik inkább a dalszövegre mennek, mintsem a minőségi és aktuális hangszerelésre, ott már nem lehet lélekben Allenre figyelni. Ő nem félt még a nemi életéről (My One) is tollat ragadni, valahol ott vesztette el az irányítást, hogy a munkálatok során senki nem mondta meg neki, mit csináljon. És a No Shame-nek pont az a koncepciója – a Sheezusszal ellentétben –, hogy senki nem mondta meg neki, mit csináljon. Ezért aztán olyan témák is felmerülhettek, mint a szociális problémák (Higher), a nők helyzete (Cake) és a szenvedélybetegség (Everything to Feel Something), de ezek annyira irrelevánsan kevés teret kaptak, hogy az egészhez nem tesznek hozzá.
A nő, aki régen Sheezusnak képzelte magát, mára egy lelki fröccs lett.
Értékelés:
Előadó: Lily Allen
Kiadó: Parlophone Records, Warner Music
Megjelenés: 2018. június 8.
14 dal, 54 perc