2019 legrosszabb dalai

Eljött egy újabb év végi összesítés, de még mielőtt a legjobbakról ejtenék szót, hadd szenteljek egy bejegyzést 2019 legrosszabb alkotásairól. A tavalyi lista itt megtalálható.

20. Iggy Azalea: Spend It (In My Defense)

19. Ariana Grande, Miley Cyrus, Lana Del Rey: Don't Call Me Angel (Charlie's Angels OST)

18. Madonna: Bitch I'm Loca (feat. Maluma) (Madame X)

17. Nick Cannon: The Invitation Canceled

16. The Black Eyed Peas, J Balvin: Ritmo (Bad Boys for Life)

15. Conchita Wurst: Hit Me  (Truth Over Magnitude)

14. Iggy Azalea: Hoemita (feat. Lil Yachty) (In My Defense)

13. Emma Bunton: 2 Become 1 (feat. Robbie Williams) (My Happy Place)

12. Charlie Puth: Mother

11. Ariana Grande: 7 rings Remix (feat. 2 Chainz)

10. Weezer: Piece of Cake (Black Album)

Vártam ezt az albumot nagyon, mert az első két kislemezét szerettem. Aztán kiderült, hogy csak azok a jók rajta. Nem kicsit átverve érzem magamat. A Piece of Cake legalja a Weezertől. Ha idegesíteni akarnám a szomszédaimat, akkor egész nap ezt bömböltetném, miközben nem vagyok otthon, mert nyilván a közelében megmaradni lehetetlenség.

9. Taylor Swift: You Need to Calm Down (Lover)

Imázsépítésnek jó volt a You Need to Calm Down. Az internetes közönség megrágalmazta Swiftet, hogy republikánus (értsd nem állt ki nyíltan Hillary Clinton mellett, így valószínűleg Trump-párti), ő pedig három évet késett a válasszal. Ha egyszer Swift kijelentette, hogy nem akar a politikáról beszélni, mert azzal másokat befolyásolna, akkor most miért? A Look What You Made Me Dóban (illetve az egész reputation témája az volt, hogy) nem érdekelte, mások mit mondanak róla, akkor most miért? Nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg szívből jövő-e vagy pusztán cinikusság az utálók felé.

8. Avril Lavigne: Dumb Blonde (feat. Nicki Minaj) (Head Above Water)

Valahol sajnálom Avril Lavigne-t, mert ő nagyon akarna egy slágert, de ebben az évtizedben egyáltalán nem jött össze neki. Egyébként tényleg azt hittem, hogy a Dumb Blonde-dal a Billboard Hot 100 hátsó ötjében ellesz pár hétig, de a kiadó piros lámpát adott neki, és még videoklip se készült hozzá. Hálásak lehetünk ezért a döntésért. Egyrészt a Girlfriend Lavigne egyik legpozőrebb dala, tizenkét év után nem kell belőle újabb felvonás, másrészt komolyan egy ilyen ócskasággal akarna kitűnni? A címadó ötvenszer jobb ennél; Nicki Minaj gázsija helyett inkább annak a promóciójába rakhattak volna pénzt...

7. Taylor Swift: ME! (feat. Brandon Urie) (Lover)

Erről a megjelenésekor már írtam, és a véleményem nem igazán változott azóta se. (Bár az albumverzión kicenzúrázták a betűzéses részt, szóval egy kicsi plusz pont jár neki, ami itt abban mérhető, hogy a legrosszabb ötből kicsúszott.) Azért még mindig kínos, hogy Swift 29 (most már 30) évesen úgy és olyan dolgokról énekel, mint a kisiskolások, és valahol megrémít, hogy az Egyesült Államokban majdnem listavezető lett (köszi, Old Town Road, hogy megállítottad a katasztrófát).

6. Liam Payne: Hips Don't Lie (LP1)

Simon Cowell azért teremtette a One Directiont, hogy öt átlagos hangú és kevésbé karizmatikus fiúból valami hasznosat hozzon létre. Ami végülis bevált, de öt év után külön mentek szólókarrierek reményében. Érdekes, hogy mindannyian más irányba fordultak; Zayn Malik és Liam Payne az R&B-felé, utóbbi viszont Justin Bieber és Justin Timberlake lombikbébijének képzeli magát. Nem mondom azt, hogy Payne nem tud énekelni, mert egyébként kellemes hangja van, de rémesen semmilyen stílusú a srác. A Hips Don't Lie ezt tökéletesen bizonyítja.

5. Blake Shelton: Hell Right (feat. Trace Adkins) (Fully Loaded: God's Country)

Blake Sheltont mi csak a Gwen Stefanival való magas profilú kapcsolatáról ismerhetjük, pedig a tengerentúlon van más szakmája (countryénekes), amit a decemberben megjelent válogatáslemezével próbált összefogni. Erről a Hell Right című új szerzemény viszont annyira botrányos, hogy már szégyen. Úgy értem, hogy a többi, közönség által felfuttatott és sikeresnek tartott dal mellé egy ilyet berakni kész karrieröngyilkosság. Mivel is állunk szemben: monológnak szánt verzék, amikben Shelton (és Adkins, de ő tényleg a kisebb rossz a dologban) rappelve tesz említést az Old Town Road című nótára, mintha képesek lennének ugyanazt a minőséget nyújtani.

4. Nick Cannon: Pray for Him (feat. The Black Squad)

Nick Cannonnál tutira bekattant valami. Tudniillik Eminem régen Cannon exnejével, Mariah Carey-vel randevúzott, és kosarat kapott, azóta pedig a rapper gyakran felemlegeti őt dalaiban. Cannon a mai napig jócskán kap az oltogatásokból, legutóbb a Lord Above-ban, ezért újra fegyvert rántott, bár ne tette volna. Három diss trekket is szentelt Eminemnek, melyek közül a Pray for Him talán a leggyalázatosabb: Istentől azt kéri, hogy bárcsak Eminemet vette volna magához Juice WRLD helyett...

3. Coldplay: Orphans (Everyday Life)

A Coldplay azt mondta, hogy az előző LP-jük lesz az utolsó, aztán feloszlanak, de talán rájöttek, hogy még mindig megéri nekik anyagilag borzasztani a közönséget. Hát idén kijöttek még eggyel, rajta egy csomó új dallal, amik közül az Orphans jutott el a hallójáratomig. Nem nagy meglepetésre ez is ugyanolyan borzalmas, mint bármelyik korábbi kislemezük ebből az évtizedből (oké, az Adventure of a Lifetime-ot megközelíteni azért eléggé nehéz). Bizonyára a gyerekeket szerették volna megcélozni ezzel az elefánt(???)hang-utánzással, de nem hiszem, hogy ezt a ripacskodást ők elviselik...

2. Lost Frequencies: Sun Is Shining

Van olyan, amikor két különböző műfaj találkozik, és szuper dalokat szül (csak párat példaként: Nelly: Ride wit Me, B.o.B.: Airplanes [feat. Hayley Williams], Linkin Park & JAY-Z: Numb/Encore), de úgy tűnik, hogy a gospel és az elektronikus keresztmetszete nem ez a kategória, sőt. Lost Frequencies szerencsére nem nyomva közvetlenül a képünkbe a kreténséget – vagyis elhiszem, hogy nem volt szándékos ez a keveredés. Elektropop terén a tartalomba felesleges belemenni, mert a műfaj soha nem erről szólt, viszont a gospel lételeme az ideológia, és igen, a glory meg a Hallelujah végtelen/véletlenszerű ismételgetésén kívül mást is fel kéne hozni.

1. Jonas Brothers: Sucker (Happiness Begins)

Miután Joe Jonas szólókarrierje nem bírta egy albumnál tovább, illetve a DNCE-től is csak egy slágerre futotta, ugyanúgy Nick Jonas egyedüli produkálása a nullához közelített, és Kevin Jonas a valóságshow-sztárságból nem tudott megélni, mindhármuknak vissza kellett térnie oda, ahonnét lóvét lehet gyűjteni: a Jonas Brothershez. Persze a nosztalgiahullám hátán jól meg lehet élni, elég csak rápillantani a (rivális?) Backstreet Boysra, még ha nem is egy generáció a kettő. Szóval a szóbanforgó Sucker lehetne akár egy sokadik Maroon 5-nóta is nyivákolós refrénnel, semmitmondó verzékkel, kiherélt poprockkal. Azért kár Joe Jonasért...

2019 legrosszabb albumai

1. Iggy Azalea: In My Defense
2. Liam Payne: LP1
3. Natasha Bedingfield: Roll with Me
4. Weezer: The Black Album
5. Lewis Capaldi: Divinely Uninspired to a Hellish Extent
6. Avril Lavigne: Head Above Water
7. Conchita Wurst: Truth Over Magnitude
8. P!nk: Hurts 2B Human
9. Ashley Tisdale: Symptoms
10. Madonna: Madame X

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Conchita Wurst: Truth Over Magnitude (2019)

Ha valaki 2019-ben még mindig azon rugózna, hogy az osztrákok szupersztárja nő-e vagy férfi, akkor a Truth Over Magnitude-ön (a szavak összevonása [TOM] Wurst eredeti nevét adja) talán megtalálja a magyarázatot: Wurst kevésbé feminin, mint egykoron.

A szakáll még megvan, de a hosszú haj már a múlté, ezzel együtt Wurst az első albumon hallható barokkpopot is lecserélte elektronikára (a kettő között volt egy szimfonikus válogatáslemez, az most nem számít). A műfajváltás viszont nem volt kedvező, ahogy az sem, hogy Wurst a svéd produceri gárda helyett helyi szakemberekre bízta magát; a Conchita is némileg ódivatú volt, de legalább stílusos (a You Are Stoppable maníros ívei csak azért voltak jók, mert beleillet az imázsba). A nyitó Trash All the Gem bizarr, gagyi, de valahol zseniális is, a To the Beat pedig a Firestorm óta a legjobb dala, ám ezek után aligha kapunk élvezhetőt: a Can't Come Back nyersesége nem jön át, a Resignból hiányzik valami plusz, a legalja viszont a Hit Me, az Under the Gun és a Kuku; ezekben a túlfolyó, rózsaszín önünneplés unalmas, bóvli, amatőr alapokkal találkozik. Legalább az utolsó tétel, a címadó egy erőteljes refrént szállít, már ha valaki eljut odáig a számlistán, és nem adja föl hallgatás közben. A Truth Over the Magnitude egy közel kiváló debütáló anyag után nagyon sajnálatos.

Értékelés: 5/2

Cím: Truth Over Magnitude
Előadó: Conchita Wurst
Kiadó: Sony Music
Megjelenés: 2019. október 25.
12 dal, 45 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Tinashe: Songs for You (2019)

Tinashe Jorgensen Kachingwe, avagy röviden Tinashe 2014-ben jelentette meg debütáló albumát, az Aquariust az RCA gondozásában. Az azt dicsőítő kritikák és a felvezető kislemez (2 On) sikerének ellenére kiadója a folytatást évekig a fiókban tartotta, miközben konfliktusok sokasága kísérte a munkakapcsolatot. Idén az énekesnő felbontotta a szerződést, és most szabadon próbál érvényesülni – újból.

Tinashe legjobb szerzeményei abból az időkből valók, amikor nem állt mögötte egy cég, ami megmondta volna neki, hogy mit csináljon (vagy mit ne). (Oké, azért a nagykiadós színekben megjelent All Hands on Deck a top öt dala között van.) Számos önálló mixtape, EP, maxi után a Songs for You a legelső LP-je otthoni stúdiójából, ami a tavalyi Joyride után pezsdítő: ugyan ez se lett teljesen koheziv, de sokkal felszabadultabb; Tinashe a kötöttségek figyelembevétele nélkül szánja nekünk a dalait. És bizony nem kell keresni a megkapó pillanatokat, mert azok maguktól jönnek: a Save Room for Us fülbemászó refrénje, a Touch & Go hegedűkísérete, a So Much Better pattogós üteme, a Hopscotch urbánus hangulata, a Perfect Crime funkossága és a Remember When romantikája elegendő lenne ahhoz, hogy telitalálatnak tituláljuk az anyagot. Azonban ott van a Nashe nevezetű rapalteregó a Feelingsben és a Link Upban, ami változatlanul erőltetett tűnik, akárcsak a korábbi Throw a Fitben. Remélhetőleg nem ez lesz az iránya egy következő projektnek, hanem marad az R&B, mert ez a lány még mindig szupersztár-potenciállal bír.

Értékelés: 5/4

Cím: Songs for You
Előadó: Tinashe
Kiadó: Tinashe Music Inc.
Megjelenés: 2019. november 21.
15 dal, 51 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Tove Lo: Sunshine Kitty (2019)

Tove Lónál már két albummal ezelőtt bekattant valami, de a legutóbbi, 2017-es Blue Lipsnél már tényleg elvesztettük őt, amikor a sokat sejtető című Disco Titsben egy rongybábuval közösült. Ezek után nem is nagyon lepődünk meg, hogy az új lemezborítón egy betépett(nek látszó) nyúllal pózol.

Na, de foglalkozzunk a belsővel is. A dallista ránézésre nagyon ígéretesnek tűnik, ugyanis tele van jobbnál jobb közreműködőkkel: a jelenlegi legklasszabb brit lemezlovas, Jax Jones, a finnek reménysége, ALMA, nem utolsósorban pedig a dance-pop királynője, Kylie Minogue. Arról nem is beszélve, hogy Lo a Glad He's Gone-nal videográfiai csúcsot ugrott meg, így aztán már láthatatlanban is az év egyik legjobb poplemezének mondhatnánk a Sunshine Kittyt. Ami egyébként Lo katalógusát nézve igaz is: a mostani LP veri az eddigieket, még úgyis, hogy az elsőként kikerült, már említett kislemez, a Glad He's Gone nem éppen megnyerő, ahogyan a promocionális célra kiadott kylie-s Really don't like u is annyira antiklimatikusan hat, hogy a titulus akár a minőséget is takarhatná... Az első fogós tétel a harmadik sorban köszön ránk: a Bad as the Boys tropikus lüktetése és keserédes hangulata az énekesnő és a közreműködő alternatívabb popos jellemével egy egészen furcsa, ugyanakkor könnyen befogadható egyveleget ad vissza. Az utána lévő Sweettalk my Heart, a Stay Over, az Are U gonna tell her? és a Jacques együttese a legjobb pillanatok, de aztán sajnos megcsappan a színvonal: ahogy haladunk a napsütéstől az eső felé, a végére már csak sár marad.

Értékelés: 5/3,5

Cím: Sunshine Kitty
Előadó: Tove Lo
Kiadó: Universal Music AB
Megjelenés: 2019. szeptember 30.
14 dal, 40 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Melanie Martinez: K-12 (2019)

Az amerikai The Voice alig tud sztárokat kitermelni. Talán a harmadik szériagyőztesére, Cassadee Pope-ra még valamelyest emlékezhetnek a country-műfaj kedvelői, illetve a tragikusan elhunyt YouTube-sztár Christina Grimmie is közepesen ismert lett, de a műsor eddigi legizgalmasabb felfedezettje egyértelműen Melanie Martinez volt, aki az egykori versenyzők közül a legsikeresebb pályautat tudhatja magáénak.

Martinez tizenhét évesen, 2012-ben tűnt fel, de debütáló albuma csak három évvel később jelent meg. Az énekesnő kreatív szemlélete és bizarr stílusa a Cry Baby nevű alteregót ötölte ki magából (ez volt az első lemez címe is), aki ismét kulcsfiguraként jelenik meg. Martinez a K-12 témáját az iskola, vagyis a serdülőkor köré helyezte – továbbra is gyermeki naivitással – még sötétebb érzelmi kontextusban: a nyitó Wheels on the Busban molesztálás szemtanújaként ignorálja a látottakat, a Nurse's Office-ban bántásoktól menekül, a Strawberry Shortcake-ben pedig testképzavarról énekel. Hasonlóképpen az Orange Juice a hányás metaforája („A narancsokat narancslévé változtatod / Lépj be itt, és kijön belőled”), és a High School Sweethearts is teljesen másról szól, mint amit a cím sejtet („Ha azt hiszed, hogy te lehetsz az egyetlen szerelmem / Meg kell ígérned, hogy szeretsz / A fenébe is, ha átbaszol / Szétverem a kibaszott arcodat”). Zeneileg a K-12 nem különbözik túlságosan a 2015-ös LP-től (a producer itt is Tim Sommers), mert szintúgy kikacsint néha az R&B felé, de az okos szövegek sokkal letisztultabb hangzást kaptak.
A zenéhez Martinez filmet írt, rendezett és forgatott Magyarországon, ami által vizuálisan közelebb kerülhetünk az üzenetéhez.

Értékelés: 5/4

Cím: K-12
Előadó: Melanie Martinez
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2019. szeptember 6.
14 dal, 46 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Beyoncé és különböző előadók: The Lion King: The Gift

A film, ami hamarosan a Disney legnagyobb kasszasikere lesz, és az album, ami egy előadó eladási sztenderdjeihez képest kész csőd. A kettő összetartozik.

Az már eleve rossz ötletnek tűnt, hogy korunk egyik legnagyobb popsztárja összerak egy Az oroszlánkirály ihlette korongot: az 1994-es Elton John-féle soundtrack minősége és az abból származó sikerek jóformán megugorhatatlanok, de azért Beyoncé megpróbálta, mert hát miért ne, ha már a filmben is viszonthallhatják őt az angol ajkú nézők. Csak arra senki sem számított, hogy seggestül ér majd vele földet.
Korábban a film producere vakmerően azt nyilatkozta, hogy a Spirit (a film főnótája a művésznő előadásában) akár még sikeresebb lehet, mint a legendás Circle of Life. Nos, az egy dolog, hogy a Spirit úgy hangzik, mintha Beyoncé napi két doboz ciginél nem állna meg, de még csak köszönőviszonyban sincs a mozgóképpel. A második kislemez, a Brown Skin Girl se különb ettől, de működne, ha például egy Destiny's Child-visszatérésnek szánták volna. A lemezen szokás szerint Jay-Z-t is belerángatja Jay-Zné egy produkció erejéig, konkrétan a legalja Mood 4 Evába, ami egy, a tavalyi Everything Is Love-ról lefelejtett szerzeménynek tűnik (félő, hogy tényleg az). Viszont a Find Your Way Backet ki lehetne adni maxiként is, csak ne Az oroszlánkirály címszóval. A Disney-telenség ellenére legalább kiemelkedik az énekesnő kreativitása; talán a 4-nál hallhattuk legutoljára azt tőle, hogy egy vízión belül csengeti össze az ütemeket, azonban most mégsem volt annyira szabad szellemű, hogy valami ragadóst termeljen ki.
Az ajándékot nem illik visszautasítani, de talán jobb lenne odaadni másnak.

Értékelés: 5/3

Cím: The Lion King: The Gift
Előadó: Beyoncé és különböző előadók
Kiadó: Parkwood Entertainment / Columbia Records
Megjelenés: 2019. július 19.
27 dal, 54 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Iggy Azalea: In My Defense (2019)

Iggy Azalea néhány év leforgása alatt az A-listáról a kispadra került, de ettől még a zenében nem kellene minőségi romlásnak bekövetkeznie. Azonban öt év utáni első albumáról egy dolgot lehet megállapítani: talán nem hiába nincs már a nagyok között.

Ami kár, mert a megvideoklipesített Started simán ott van diszkográfiájának top tízében, de ez egymagában édeskevés. Sajnos az In My Defense megörökölte tavalyi EP-jének betegségét: fülbemászó dallamok szinte egyáltalán nincsenek rajta, azonban a lemez legnagyobb ellensége az idő, ugyanis ami a Survive the Summer negyedórájába még belefért, az mostanra harmincöt percben bemutatva egyet jelent az unalommal. Még ha csak ennyi lenne a gond, akkor egy középszerű anyagról beszélnénk, de ehhez jönnek még az ékegyszerű dalszövegek, amik a legjobb esetben is borzalmasak. Nem tudom, hogy Azalea mit gondolhatott, amikor a Pussy Pop című remekműben elrappeli, hogy a vaginája annyira tiszta, hogy nem fér bele a farmerjába. De ez legalább még egy emlékezetes pillanat – ezen kívül csak a Started ilyen –, mert a lemez minden dala egy séma alapján készült el: a refrének két szó ismétléséből állnak össze, gyakran még az aláfestésben sincs változás. Például a Clap Back és a Spend It mintha egy szám lenne két cím alatt, a legalja viszont egyértelműen a Lil Yachty-s Hoemita, ami annyira igénytelen, hogy a hallgatónak nagy lelki erőre van szüksége, hogy egyáltalán végig tudja hallgatni a teljes albumot... Szóval senki se vegye a védelmébe, mert ez nem az új klasszikus.

Értékelés: 5/1,5

Cím: In My Defense
Előadó: Iggy Azalea
Kiadó: Bad Dream Records / EMPIRE
Megjelenés: 2019. július 19.
12 dal, 35 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább