#Popast: Christina Milian: It's About Time (2004) – Albumkritika

Itt az ideje – áll Christina Milian első amerikai megjelenésű albumának borítóján, pedig az akkor 22 éves énekesnő nem is sejtette, hogy ez az idő a zeneiparban gyorsan el fog telni. (A megjelenés után nem sokkal később átmasírozott a színészetre.) Egymásra épülő sablonnóták, de a gyorsabbakkal lehet valamit kezdeni.

Cím: It's About Time
Előadó: Christina Milian
Kiadó: Island Records
Megjelenés: 2004. június 15.
14 dal, 50 perc

Spotify Apple Music

Christina Milian debütáló albumának tengerentúli megjelenését a 2001-es terrortámadás törölte, így aztán három évet késett az ottani bemutatkozással. A lemez első maxijának, a Dip It Low-nak a sikere megalapozhatta volna Milian karrierjét, de az It's About Time-ot hallva sejthetjük, hogy miért nem tudott Beyoncé, esetleg Ashanti ligájába ugrani: az urbánus hatások (ami egyébként két évvel későbbi, máig utolsó stúdióalbumán még erősebben köszön vissza) csak egy bizonyos szintig állnak jól neki, de a balladákkal szenved a leginkább. Például az Oh Daddy című ömlengés eminemes alapokon kínos, Joe Budden jelenléte csak a Whatever U Wantban volt indokolt, mert a szintén az ő közreműködésével készült L.O.V.E. teljesen felejtős, az I'm Sorry pedig valóban bocsánatkérésnek hangozhat a sok erőlködés hallatán. Milian akkor a legjobb, amikor a tempósabb ütemek diktálják énekét: a nemzetközi kiadásra felrakott, Kylie Minogue-os I Can Be That Womanből több hasonló kellett volna, ahogyan a Whatever U Want sem a minőség hiányától lett teljes bukás a slágerlistákon, továbbá az I Need More Dip It Low-szerű keleties hangzása is kiváló a táncparkettre, az énekesnő latinos származása pedig a Peanut Butter & Jellyben tud megmutatkozni.
Az It's About Time nem feltétlenül gyengébb az elődjénél, csak nem annyira szórakoztató.

Értékelés: 5/3,5

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

#Popast: Jessica Simpson: A Public Affair (2006) – Albumkritika

Egy évvel azután, hogy kimondta a boldogító nemet exének, és ezzel valóságshow-jának is búcsút intett, Jessica Simpson még mindig az amerikai bulvársajtó oszlopos tagja maradt. Egy celeb, aki alapból énekesnő, de a Tommy Mottola által megálmodott Britney Spears-i vagy Christina Aguilera-i magasságokba soha nem ért fel.

Cím: A Public Affair
Előadó: Jessica Simpson
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2006. augusztus 29. (Egyesült Államok) / 2007. február 17. (Európa)
17 dal, 1 óra 7 perc

Spotify Apple Music

2005-ben Simpson nem csak a férjétől, de a főnökétől is megvált, ugyanis az Epic Recordshoz szerződött, ötödik lemezének címét pedig az őt övező, árgus tekinteteknek szegezte. Nem láttunk még belőle eleget? A dalokat hallva bizony nem tudunk meg róla többet. Annak ellenére, hogy ezúttal újdonságként szintetizátort is a hangja alá pakoltak, személyisége továbbra is másodlagos maradt saját albumán. Köszönhetően annak, hogy a darabok össze lettek ollózva másoktól: a címadó (A Public Affair) pofátlanul nyúlja Madonna Holidayjének riffjeit (mondjuk, legalább ezt még jól is teszi), a Dead or Alive-feldolgozás, a You Spin Me Round (Like a Record) viszont rémesen kínos, a These Boots Are Made for Walkin' című, botrányt kavaró Nancy Sinatra-nótát már meg se említem. Aztán ott van a B.O.Y., amelyben mintha Britney Spearst hallanánk, a Fired Upban meg Gwen Stefanit (előbbi kislemezes megjelenést kívánt volna egyébként, mert dallamosságával felülemelkedik az unalmasabb nótákon). A Walkin' 'Round in a Circle valószínűleg az előző karácsonyi albumról maradt hátra, az I Don't Want to Care pedig a címéhez hű. Szóval a hitelesség és az igyekezet nem Simpson erősségei, de azért néha felbukkan egy-egy jó pillanat, mint a rodeópartis Push Your Tush, de az If You Were Mine is kifejezetten kellemes és a mémmé lett (mármint a videoklipje) I Belong to You se egy rossz darab a melankolikus betétjével. Összességében viszont könnyen érezhetjük feleslegesnek ezt a valamivel több mint egy órát, főleg úgy, hogy a tartalom túlnyomó többsége ürességgel teli.

Értékelés: 5/2,5

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Diana Gordon: Wasted Youth (2020) – Albumkritika

Diana Gordon (egykoron Wynter Gordon) nagyjából tartja a minden évben legalább egy dal felállást. Most egy újabb EP-re, a Wasted Youth-ra gyűltek össze a szerzemények; a szóban forgó anyag megmarad az előző Pure témájánál: a múltbeli sérelmek és a korai felnőtté válás ismét központi szerepet játszanak.

Cím: Wasted Youth
Előadó: Diana Gordon
Kiadó: Warner Records
Megjelenés: 2020. április 3.
8 dal, 20 perc

Spotify Apple Music

Azonban a Wasted Youth még maturáltabban szól, mint a Pure: az alapjaiban R&B ugyanúgy keveredik trappel, mint countryval, rockkal és egyéb gitáros műfajokkal; Gordon énektechnikája is nagyon hasonló Alanis Morissette-éhez. Ez főleg a Rollin akusztikus verziójában hallható, de a Wasted Youth vagy a Tell Myself is jó példa erre. Viszont az egész a Pure közeli tökéletességét már nem tudja hozni: a Rollin és a Sad Boys kivételével egyik szám se kelti fel annyira a figyelmet, hogy azokhoz később is visszatérjünk. Itt nem csak a fiatalság lett elpazarolva, de Gordon igyekezete is.

Értékelés: 5/3

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Mandy Moore: Silver Landings (2020) – Albumkritika

Mandy Moore az elmúlt évtizedben impozáns színészi teljesítményeiről volt ismert, vagyis inkább az amúgy sem szárnyaló énekesi pályafutását hátrahagyta. Most viszont tizenegy év után visszatért: a Silver Landings című hetedik albuma könnyed folkos dallamokkal simogatja a lelket.

Cím: Silver Landings
Előadó: Mandy Moore
Kiadó: UMG Recordings, Velvet Forecast
Megjelenés: 2020. március 6.
10 dal, 41 perc

Spotify Apple Music

Az 1999-es debütáló Candytől nem csak hosszú időre, de éles váltásra is vagyunk: Moore azt nyilatkozta, hogy ki nem állhatja a kis tiniként felvett szerzeményt, így aztán esze ágába sincs visszatérni a tiszta popos hangzáshoz. És a Silver Landingset hallva ez annyira nem is baj, mert a kockázatmentesség ellenére teljesen autentikusan szól; Moore eddigi életeseményeit gyűjtötte össze tíz tételbe. Például a Tryin' My Best, Los Angelesben a lehetőségekre vár, miközben szerencsésnek érzi magát, hogy egyáltalán eljuthatott oda („Több, mint amiről álmodtam / Több, mint amennyit kértem / Bármi megtörténhet / A nyitott ajtók városában”), a Fifteenben karrierje kezdetére tekint vissza („Kihagyott szalagavató / Kihagyott évzáró / Nincs egyetem ősszel / Úton fiúzenekarokkal, akik plázában énekelnek az embereknek”), a Stories of Reminding Myself of Me-ben pedig depressziójától szakad el („Hallom a dalt / A csend fülsüketítő volt / És olyan jó érzés énekelni újra”). A lemez egyedüli üresjárata a gyenge verzét kapó Easy Target, ezzel talán még a felejtősen záró címadó, a Silver Landings vehető egy kalap alá, de összességében az érett hangzás, a kellemes melódiák, a személyes hangvételű szövegek és Moore angyali énekhangja nyerővé teszik az anyagot.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Aly & AJ: Attack of Panic (2020)

A pánikrohamhoz hasonló, amilyen gyorsan szállítják a dalokat a Michalka testvérek, azaz Aly & AJ, akik 2017-ben tértek vissza szintipopos hangzással. A 2019-es középlemezen látszódott, hogy egyre inkább csiszolódnak a műfajon belül, a mostani dal pedig igazi fülorgia a javából.

Cím: Attack of Panic
Előadó: Aly & AJ
Kiadó: saját kiadású
Megjelenés: 2020. február 7.
3 perc

Spotify Apple Music

A duó az elején is nagyon minőségi anyagot tett le az asztalra (2017 – Take Me), mostanra viszont kiteljesedni látszanak: a 2017-es EP jó, míg a tavalyi EP hibátlan volt, és az idei évre ígért LP is fényesen kezdődik. Legalábbis a felvezetőül szolgáló, pszichedelikus érintésű Attack of Panic szintipopos hangszerelése tökéletesen illeszkedik a szöveghez, amelyben AJ a verzéken keresztül jellemzi a pánikroham tüneteit, majd Aly a bridge-ben ad kiutat neki. Az egész nyomasztóan élvezetes.

Értékelés: 5/5

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

The Pussycat Dolls: React (2020)

A 2010-es évtizedben brutálisan felkapott lett a nosztalgia, avagy hozzuk vissza régi előadók régi zenéit, és csináljunk úgy, mintha nem telt el volna közben tíz-tizenöt-(netalántán) húsz év. Vagy éppen a velejáró gázsi a fő mozgatórugó. Ebből a Pussycat Dolls sem maradhatott ki.

Cím: React
Előadó: The Pussycat Dolls
Kiadó: Access Records
Megjelenés: 2020. február 7.
3 perc

Spotify Apple Music

Csakhogy a cicababák a Spice Girlsszel ellentétben újra be szeretnének törni, és erre azért van meg minden esélyük, mert a diszkográfiájuk amolyan R&B összemosódva a dance-poppal még nem kopott ki teljesen a mai trendekből. És a Reacttel tényleg elkaptak valamit: az már a novemberi X Factor-fellépés utolsó pillanatában – amikor is pár másodpercet előadtak az akkor amúgy még befejezetlen nótából – kiderült, hogy képesek megtalálni magukat 2020-ban. Ennek ellenére a React nem maradéktalanul tökéletes: hiányzik belőle az az átütő erő, ami például a Buttonsben megvolt. A verzék a mélyebb hangfekvéssel viszonylag antiklimatikusra sikeredtek, kompenzálásként pedig a refrént meg lehetett volna még inkább nyomni produceri oldalról. Ettől függetlenül teljesíti mindazt, amit a Pussycat Dollstól várni lehet, mert szexi és kacér. Szóval üdv újra itt, hölgyek, a popipar hiányolt benneteket.

Értékelés: 5/4

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Meghan Trainor: TREAT MYSELF (2020)

Körülbelül másfél évet csúszott megjelenéséig a szóban forgó lemez, Meghan Trainor máris elkezdte hibáztatni saját menedzsmentcsapatát az esetleges bukásért. Pedig csak a minőségre kellett volna ránézni, mivel a címmel ellentétben önkényeztetésről egyáltalán nincs szó rajta...

Cím: TREAT MYSELF
Előadó: Meghan Trainor
Kiadó: Epic Records
Megjelenés: 2020. január 31.
15 dal, 46 perc

Spotify Apple Music

Állítólag azért tolódott a projekt, mert Trainor nem bírta abbahagyni a dalok írását. A végeredményt hallva viszont nem világos, mi tarthatott ennyi ideig, mert nem kell ahhoz különösebb erőfeszítés, hogy ugyanazokat a szavakat ismételgesse egymás után másodpercről másodpercre. Így aztán mondanivalóban is megragadt egy ponton: az úgy vagyok jó, ahogy vagyok, az éljenek a nők és a nehéz dolog a szerelem tematikákat már harmadszor sulykolja belénk Trainor, ezúttal teljesen kockázatmentesen: például az urbánus zenei rajongókat megcélzó Wave Mike Sabath-tal képtelen egy normálisan kivitelezett refrént szállítani, a Nicki Minaj-os Nice to Meet Yából pedig csak a cím elsuttogása miatt vésődik bele az emlékezetbe. A héten visszatérő Pussycat Dolls első dobása itt található meg, mivel beugrottak a Geneticsbe vendégszerepelni (habár csak Nicole Scherzinger hangját lehet hallani benne – úgy tűnik, hogy ő mostantól mindenhol Pussycat Dollsként lesz akkreditálva), és dobnak egyet az albumon, illetve a korábban kikerült No Excuses kegyetlenül fülbemászó ritmusa miatt kiemelkedő, az újak közül meg a Billie Eilish-re hasonlító Babygirl és a Workin' on It erősíti a pozitív oldalt. A legtöbbször viszont felkúszik a szemöldök a fejtetőig, mint a címével már alapból büntető Funknál, a Rihanna nagyon korai munkásságára (értsd Music of the Sunra) emlékeztető Lie to Me-nél, az érthetetlenül reggae-s Another Opinionnél, valamint a skizofrénhajlamos Evil Twinnél.
A TREAT MYSELF egészének milyenségét az előző albumon lévő egyik dal címével lehetne jellemezni: NO.

(U.i.: Hála a jó égnek, hogy az eredetileg bejelentett borítót lecserélték.)

Értékelés: 5/2

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Kesha: High Road (2020)

Az eredetileg január első felére tervezett, de végül utolsó hetében megjelent High Road visszacsalogatja a Keshában elbúvó partiállatot, aki – talán a múltbeli sérelmekre hivatkozva – nem engedi át magát teljesen az érzésnek, hanem inkább öntudatba pakolva lövi ki magát az országútra.

Cím: High Road
Előadó: Kesha
Kiadó: Kemosabe Records
Megjelenés: 2020. január 31.
16 dal, 52 perc

Spotify Apple Music (az Apple Music-os verzió nem tartalmazza a Summert)

A 2017-es Rainbow amolyan komoly lemez volt részben felnőttes témákkal; többnyire arról, hogy producere, egyben mentora és kiadójának feje hogyan használta ki őt. Művésznevét Ke$háról Keshára cserélte, ezzel együtt pedig az elektropop-vonalat is elhagyva a természetesebb hangzás felfelé fordult, de múltja a mai napig kísérti őt, legalábbis ez látszik a legújabb High Roadon. Az énekesnő most még egy dalban is kollaborál régi önmagával: a Kinky egy igazi bulihimnusz, aminek rappelős betétjét Ke$ha szolgáltatja. De az első kislemezként kikerült Raising Hellt is ide lehetne venni a Timberrel való folkos, gospeles párhuzamával. (Ugyebár a Timber volt az utolsó megjelenése a dollárjeles név alatt.) A Rainbow stílusából is meglehetősen merít: a címadó refrénje szinte ugyanúgy hangzik, mint az előző címadó refrénje, csak hangszerelésileg jobban át van ültetve korunk zenéjébe, plusz ide is bekerült egy Ke$ha-szerű versszak. A korábbiakat a My Own Dance hozza még vissza, melyben Kesha azzal fölényeskedik, hogy nem táncol úgy, ahogy fütyülnek neki. Ennek ellenére néhányszor azt kívánhatjuk, bárcsak szót fogadott volna másoknak: a már említett My Own Dance dalszövegi kivitelezése Blah Blah Blah-i mélységeket súrol, a Rainbow óta legalább egy kötelező countrydal szerepét itt megkapó Cowboy Blues ritmustalan és egyáltalán nem ragadós, a Shadow pedig a címéhez nem is állhatna közelebb. Az innováció hiányával szemben mégis Kesha nyerseségétől működik az egész: a vélhetően Bonnie McKee-nek beszóló, laza szerkezetű Honey nyerő, de a csúcsot a nagyívű refrént kapó Little Bit of Love és a videojáték alapokon elterülő Birthday Suit adja. Az utolsó pillanatban (konkrétan a lemez megjelenése előtti napon) még egy szerzemény helyet kapott a dallista legvégén, a Summer, melyet a Macklemore mellett híressé vált, Prayinget is jegyző Ryan Lewis rakott össze: a zárás könnyed hangvételével megerősíti, hogy Kesha életvidám személyisége valóban visszatért.

Értékelés: 5/3,5

Fotó: Dana Trippe

Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legújabb bejegyzésekről!

Tovább

Tinashe: Songs for You (2019)

Tinashe Jorgensen Kachingwe, avagy röviden Tinashe 2014-ben jelentette meg debütáló albumát, az Aquariust az RCA gondozásában. Az azt dicsőítő kritikák és a felvezető kislemez (2 On) sikerének ellenére kiadója a folytatást évekig a fiókban tartotta, miközben konfliktusok sokasága kísérte a munkakapcsolatot. Idén az énekesnő felbontotta a szerződést, és most szabadon próbál érvényesülni – újból.

Tinashe legjobb szerzeményei abból az időkből valók, amikor nem állt mögötte egy cég, ami megmondta volna neki, hogy mit csináljon (vagy mit ne). (Oké, azért a nagykiadós színekben megjelent All Hands on Deck a top öt dala között van.) Számos önálló mixtape, EP, maxi után a Songs for You a legelső LP-je otthoni stúdiójából, ami a tavalyi Joyride után pezsdítő: ugyan ez se lett teljesen koheziv, de sokkal felszabadultabb; Tinashe a kötöttségek figyelembevétele nélkül szánja nekünk a dalait. És bizony nem kell keresni a megkapó pillanatokat, mert azok maguktól jönnek: a Save Room for Us fülbemászó refrénje, a Touch & Go hegedűkísérete, a So Much Better pattogós üteme, a Hopscotch urbánus hangulata, a Perfect Crime funkossága és a Remember When romantikája elegendő lenne ahhoz, hogy telitalálatnak tituláljuk az anyagot. Azonban ott van a Nashe nevezetű rapalteregó a Feelingsben és a Link Upban, ami változatlanul erőltetett tűnik, akárcsak a korábbi Throw a Fitben. Remélhetőleg nem ez lesz az iránya egy következő projektnek, hanem marad az R&B, mert ez a lány még mindig szupersztár-potenciállal bír.

Értékelés: 5/4

Cím: Songs for You
Előadó: Tinashe
Kiadó: Tinashe Music Inc.
Megjelenés: 2019. november 21.
15 dal, 51 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Melanie Martinez: K-12 (2019)

Az amerikai The Voice alig tud sztárokat kitermelni. Talán a harmadik szériagyőztesére, Cassadee Pope-ra még valamelyest emlékezhetnek a country-műfaj kedvelői, illetve a tragikusan elhunyt YouTube-sztár Christina Grimmie is közepesen ismert lett, de a műsor eddigi legizgalmasabb felfedezettje egyértelműen Melanie Martinez volt, aki az egykori versenyzők közül a legsikeresebb pályautat tudhatja magáénak.

Martinez tizenhét évesen, 2012-ben tűnt fel, de debütáló albuma csak három évvel később jelent meg. Az énekesnő kreatív szemlélete és bizarr stílusa a Cry Baby nevű alteregót ötölte ki magából (ez volt az első lemez címe is), aki ismét kulcsfiguraként jelenik meg. Martinez a K-12 témáját az iskola, vagyis a serdülőkor köré helyezte – továbbra is gyermeki naivitással – még sötétebb érzelmi kontextusban: a nyitó Wheels on the Busban molesztálás szemtanújaként ignorálja a látottakat, a Nurse's Office-ban bántásoktól menekül, a Strawberry Shortcake-ben pedig testképzavarról énekel. Hasonlóképpen az Orange Juice a hányás metaforája („A narancsokat narancslévé változtatod / Lépj be itt, és kijön belőled”), és a High School Sweethearts is teljesen másról szól, mint amit a cím sejtet („Ha azt hiszed, hogy te lehetsz az egyetlen szerelmem / Meg kell ígérned, hogy szeretsz / A fenébe is, ha átbaszol / Szétverem a kibaszott arcodat”). Zeneileg a K-12 nem különbözik túlságosan a 2015-ös LP-től (a producer itt is Tim Sommers), mert szintúgy kikacsint néha az R&B felé, de az okos szövegek sokkal letisztultabb hangzást kaptak.
A zenéhez Martinez filmet írt, rendezett és forgatott Magyarországon, ami által vizuálisan közelebb kerülhetünk az üzenetéhez.

Értékelés: 5/4

Cím: K-12
Előadó: Melanie Martinez
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2019. szeptember 6.
14 dal, 46 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Beyoncé és különböző előadók: The Lion King: The Gift

A film, ami hamarosan a Disney legnagyobb kasszasikere lesz, és az album, ami egy előadó eladási sztenderdjeihez képest kész csőd. A kettő összetartozik.

Az már eleve rossz ötletnek tűnt, hogy korunk egyik legnagyobb popsztárja összerak egy Az oroszlánkirály ihlette korongot: az 1994-es Elton John-féle soundtrack minősége és az abból származó sikerek jóformán megugorhatatlanok, de azért Beyoncé megpróbálta, mert hát miért ne, ha már a filmben is viszonthallhatják őt az angol ajkú nézők. Csak arra senki sem számított, hogy seggestül ér majd vele földet.
Korábban a film producere vakmerően azt nyilatkozta, hogy a Spirit (a film főnótája a művésznő előadásában) akár még sikeresebb lehet, mint a legendás Circle of Life. Nos, az egy dolog, hogy a Spirit úgy hangzik, mintha Beyoncé napi két doboz ciginél nem állna meg, de még csak köszönőviszonyban sincs a mozgóképpel. A második kislemez, a Brown Skin Girl se különb ettől, de működne, ha például egy Destiny's Child-visszatérésnek szánták volna. A lemezen szokás szerint Jay-Z-t is belerángatja Jay-Zné egy produkció erejéig, konkrétan a legalja Mood 4 Evába, ami egy, a tavalyi Everything Is Love-ról lefelejtett szerzeménynek tűnik (félő, hogy tényleg az). Viszont a Find Your Way Backet ki lehetne adni maxiként is, csak ne Az oroszlánkirály címszóval. A Disney-telenség ellenére legalább kiemelkedik az énekesnő kreativitása; talán a 4-nál hallhattuk legutoljára azt tőle, hogy egy vízión belül csengeti össze az ütemeket, azonban most mégsem volt annyira szabad szellemű, hogy valami ragadóst termeljen ki.
Az ajándékot nem illik visszautasítani, de talán jobb lenne odaadni másnak.

Értékelés: 5/3

Cím: The Lion King: The Gift
Előadó: Beyoncé és különböző előadók
Kiadó: Parkwood Entertainment / Columbia Records
Megjelenés: 2019. július 19.
27 dal, 54 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Kelly Clarkson 10 legjobb dala

Kelly Clarkson mint az American Idol első győztese régen levetette magáról a tehetségkutatós jelzőt, hiszen ma már a legnagyobb popsztárok egyike. E lista sorra veszi tíz legjobb dalát 2003-as debütálásától napjainkig.

10. Invincible (Piece by Piece, 2016)

A Piece by Piece című lemezzel Clarkson egyáltalán nem dicsekedhet, aminek az érkezését az eggyel előtti, szintén gyenge Stronger előrejelezte. De a Sia jegyezte Invincible című szerzemény (egyben a második kislemeze a korongnak) egy ritka kivétel rajta: Clarkson a nagyívű dalt acélos hangjával két vállra fekteti, és elhisszük neki azt, amiről a szöveg szól, vagyis hogy kislányból nővé lép elő, és ezzel legyőzhetetlennek érzi magát.

9. Behind These Hazel Eyes (Breakaway, 2004)

A karriercsúcsnak tekinthető Breakaway második maxija nem csak Clarkson egyik legkeményebb műve, de az egyik legkeserűbbje is (és ehhez jön még az a sötét videoklip). Az erővel duzzadó szerzeményt az Evanescence egyik tagja írta, és vérprofin szól, pedig Clarkson ekkor még csak alig két éve volt jelen a zeneiparban. Állítólag a dal majdnem lemaradt a lemezről drámai hangulata miatt, de mivel ez volt Clarkson kedvence, muszáj volt felkerülnie.

8. Walk Away (Breakaway, 2004)

A Breakaway legfelszabadultabb darabjában (és a legutolsó maxija [ha a Breakaway kislemez újrakiadását nem vesszük figyelembe]) Clarkson kioktatja a pasiját, hogy álljon ki mellette/érte, vagy különben sétáljon el. Mindezt olyan égető önbizalommal teszi, hogy nyilván senki sem mer ellenkezni vele. Habár a Walk Away a listákon a legrosszabbul teljesítő kislemeze lett az albumnak, mégis minőségben megelőzi a rajta lévő szerzemények többségét.

7. All I Ever Wanted (All I Ever Wanted, 2009)

Miután a My December promóció hiányában kész bukás volt, Clarksont visszaterelték a régi, lágyabb poprockos hangzásához és Dr. Luke-hoz, akiről később azt mondta, hogy rémálom volt vele együtt dolgozni. Az All I Ever Wanted című album nagyon átlagos (elég csak a felvezető My Life Would Suck without You-ra rápillantani), de a címadó nem tűnik annak: az Aranda dalát Clarkson úgy dolgozta fel, hogy szinte nehéz elhinni, hogy valójában nem neki írták.

6. Breakaway (Breakaway, 2004)

Avril Lavigne szerezte a Breakawayt saját albumára, ám ő továbbadott rajta, és Clarkson énekelte fel, sőt, második albumát is ez után nevezte el. Felcsendült a Neveletlen hercegnő 2-ben, onnantól kezdve Amerika-szerte felkapott lett, de Európába csak két évvel később érkezett meg, miután a tengerentúli sikerek az újbóli kiadást eredményezték. Ez a felnőtté válással foglalkozó mű egyszerre felemelő, bátorító és megnyugtató, ballagásokra kiváló.

5. Never Again (My December, 2006)

A Breakaway folytatását, 2006-os My Decembert félre akarta söpörni a kiadó, majd amikor Clarkson kiállt az anyag mellett, ők változtatni akartak a dallistán. Az énekesnő ekkor kirúgta a menedzserét, végül kevés promóció mellett megjelenhetett a lemez. Az első kislemez, a Never Again ugyanazt a témát járja körbe, mint a Behind These Hazel Eyes, vagyis inkább még kegyetlenebbül folytatja a mondanivalót, miszerint soha nem fog visszatérni a hazug pasijához.

4. Miss Independent (Thankful, 2003)

Clarkson pályafutásának legelején többnyire olyan dalok jutottak neki, amiket más előadók a kukában vágtak. A Miss Independentet például Christina Aguilera írta a 2002-es Strippedre, de végül a kiadó Aguilera kilétét a kreditek mögött eltitkolva Clarksonnak adta oda a demót. Clarksonra a siker a powerpopban és a poprockban talált rá, de az R&B-s Miss Independent megmutatja, hogy az énekesnő igazából a legkülönbözőbb műfajokban is remekül tud teljesíteni.

3. Would You Call That Love (Meaning of Life, 2017)

Clarksonnak szinte azóta harcolnia kellett az RCA Recordsszal, hogy megnyerte az American Idolt, végül nem hosszabbította meg velük a szerződését, hanem átigazolt az Atlantic Recordshoz, majd bejelentette, hogy soulos albumot készít. A végeredmény pedig egészen bámulatos lett. A Meaning of Life legjobb felvétele, a Would You Call That Love egyből rajongói kedvenccé nőtte ki magát: az R&B és a powerpop szerelemgyerekeként a 90-es éveket hozza vissza Clarkson az énekkel, mégis lágy aláfestésben.

2. Since U Been Gone (Breakaway, 2004)

2004-ben a Max Martin és Dr. Luke által írt Since U Been Gone kézről kézre járt, amit P!nk és Hilary Duff után Clarkson kapott meg és tartott meg magának. És milyen jól tette, ugyanis a dal meghozta számára a nemzetközi áttörést. A Since U Been Gone számos listát megjárt, mint az előző évtized egyik legjelentősebb popnótája, valamint kikiáltották az egyik legjobb szakítós számnak is. És ami a legjobb, hogy tizenöt év után is olyan, mintha egy percet sem öregedett volna a felvétel.

1. Beautiful Disaster (Live) (Breakaway, 2004)

A 2003-as Thankfulon található meg a Beautiful Disaster, de a stúdióverzió közel sem annyira jó, mint az élő a Breakawayen. Konkrétan az instrumentál ledobja magáról a romantikus történetekbe illő dalszöveget, ugyanis zongorával lecsupaszítva megjelennek az értékei: az énekesnő ragaszkodik egy toxikus kapcsolathoz, pedig tudja, hogy a választottja egy sorscsapás. Állítólag a kiadója utálta, hogy Clarkson eltért az eredetitől, de a pozitív visszajelzések miatt kénytelenek voltak ezt a változatot is megőrizni.

Hallgatnád? Megtalálod a listát Spotify-on!

Tovább

Aly & AJ: Sanctuary (2019)

Aly & AJ továbbmenetel az indie-pop mezsgyéjén, de még mindig nem kaptunk egy komplett lemezt, csak egy újabb EP-t.

Tavaly az idei évre lett ígérve a Michalka testvérek negyedik LP-je, ám ahelyett egy ötdalos szösszenettel rukkoltak elő megint. (A rajongók szerint kiadót keresnek, de addig is független színekben népszerűsítik magukat.) A novemberi Ten Years deluxe verziója után a duó nemcsak képileg lett provokatívabb, hanem szövegeik is mélyebb értelmet nyertek. Az indító Church-ben arról énekelnek, hogy sok bűnt elkövettek, amit nem bánnak, de megváltásra van szükségük. A Star Maps szó szerint izzik, amint a vágyat az égéshez hasonlítják, a Not Ready to Wake Upban és a Sanctuaryban szintén túllódulnak az érzelmek.
Akárcsak korábban, itt se tudnak félremenni a dolgok, sőt, minden még egységesebb lett: ha azt hittük, hogy a közöttük lévő összhang már nem lehet szorosabb, akkor ez az EP rácáfol az eddigi feltételezésekre.
A Sanctuary mintául szolgálhat a múlt héten lemezzel jelentkezett Ashley Tisdale számára, hogy disney-s háttérrel és nagy cég támogatása nélkül is lehet előrelépni, mert ez a minialbum úgy tökéletes, ahogy van.

Értékelés: 5/5

Cím: Sanctuary
Előadó: Aly & AJ
Kiadó: saját kiadású
Megjelenés: 2019. május 10.
5 dal, 16 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Ciara: Beauty Marks (2019)

Ciara Princess Harris (asszonynevén Wilson) akkor debütált, amikor mellette az R&B-sztárok sorra születtek: 2004-ben a Crunk&B-s Goodies uralta a tengerentúli listákat. Míg később társait elnyelte a süllyesztő, s ugyan ő is kicsit lejjebb csúszott az elittől, mégis valamelyest sikerült tartania magát. Kiadói huzavona után 2017-ben megalapította saját kreatív ügynökségét, a Beauty Marksot a Warner Music alatt. A szintén ezt a nevet viselő lemezről (sőt, még egy dalcíme is ez) azt mondta, hogy olyan, mintha újra kezdené a szakmáját.

A tavaly nyári Level Up nekem a személyes kedvencem volt, és a többi kislemez is hellyel-közzel rendben volt. A Beauty Marks megjelenéséig már csak hat olyan dal maradt, amit előzetesen nem hallhatott a közönség, ezért félő volt, hogy a borítón szurokkal megkent énekesnő ellőtte már a legjobbakat.
Ciara visszahívta régi producereit (Darkchild, Jasper Cameron), dalszerzőit (Ester Dean) és állandó közreműködőjét (Missy Elliott, de ő nincs rajta, csak a Level Up remixben hallható, az tavaly jelent meg), akik egy olyan lemezt hoztak össze neki, aminek a tételeit szét lehetne válogatni korábbi kiadványaira. Sajnos Ciara most sem mutat mást, önmagától különbözőt, amivel az eddigi életművet magasabbra helyezhetné. Pedig az említett Level Up szó szerint szintlépésnek tűnt, de az énekesnő túl sokat (tíz hónapot) várt a hetedik korongig, ezért önkényesen távolította el magát a visszatérés lendületétől. Az album egyébként a közepesnél jobb, csak ötlethiányos: a Kelly Rowlanddel közös Girl Gang Beyoncé Formationjére emlékeztet (érdekes, hogy pont az a két előadó énekli, akik valamilyen oknál fogva Beyoncé árnyékába lettek szorítva), vagy sajátját lenyúlva a Jackie-n lévő I Got You megkapta párját a címadó személyében, de Carly Rae Jepsen utóbbi lemeze is inspirációul szolgálhatott a Thinking Bout You elkészítésénél. Ami meg működőképes, az nem kap elegendő teret: az I Love Myself nyomatékos refrénje az öt és fél percben elveszik, ritmusbeli hiányosság miatt a Set keleties motívumai nem túl áthatók, valamint a Greatest Love verzéi köröket vernek a refrénre.
Lehet, hogy a szépség nyomot hagy, de néhány szerzemény percekkel a meghallgatás után máris elfelejtődik.

Értékelés: 5/3,5

Cím: Beauty Marks
Előadó: Ciara
Kiadó: Beauty Marks Entertainment
Megjelenés: 2019. május 10.
11 dal, 40 perc

Spotify Apple Music

Fotó: Cosmopolitan

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Ashley Tisdale: Symptoms (2019)

Ashley Tisdale egyike volt azon kevés Disney-sztárnak, aki giccs nélkül tudta felépíteni diszkográfiáját (ennek elsősorban az volt az oka, hogy a Hollywood Records [a báziskiadó] helyett a Warner Bros.-hoz igazolt, és változatosabb ízlésű emberekkel vehette körbe magát). A jelenlegi hangzáskép sokkal másabb, mint az eddigiek.

A másik egykori disney-s, Hilary Duff hosszú szünet utáni visszatérése meghozta a kedvét a szintén mély álomba burkolózó Ashley Tisdale-nek, hogy ő is előrukkoljon valamivel, amit a zenekedvelők hasznosítani tudnának. Az azóta énekes-színésznőből influenszerré avanzsálódott híresség elvileg 2013-tól készítette a Symptomst, ami nehezen akart összejönni: következő évben azt mondta, hogy keresi még az irányát, nem sokkal később viszont felhagyott a zenével, és a divatipar felé fordult. Aztán elkezdett a YouTube-csatornájára feldolgozásokat gyártani többek között a szintén a High School Musicalből ismert Vanessa Hudgens és a Glee-szereplő Lea Michele közreműködéseivel. Tavaly év végén jött a hír, hogy Tisdale idén kiad egy gyűjteményt a szorongásról.
Az önvizsgálat, -értékelés gyakran közkedvelt topikja a popzenének (lásd Lena áprilisi albuma), s ez általában átélt előadásban, meggyőző teljesítményben látszik meg. Tisdale esetében meg pont az van, hogy minden túlságosan is bátortalan. (Pedig ha valaki, akkor ő ki tudja ereszteni a dögöt, mint az It's Alright It's OK-ben.) Például a Voices in My Headben a hangja elveszett, holott a nem túl cifra aláfestés átbillentené őt a napos oldalra. Mivel mindössze huszonöt perces a lemez játékideje, és a legtöbb dal hosszúsága még három perc sincs, nagyon mást nem is tud felmutatni. Ami viszont hiányzik, azt pótolja a dalszöveg: a címadó refrénje a lemez legjobb pillanata, ahogyan tagolja a symptoms szót, a Looking Glass üldözési mániás kontextusa szépen helyezkedik el a hangjegyek fölött, valamint a Love Me & Let Me Go egy kis kakaóval akár slágergyanús is lehetne. A többi tétel elsőre inkább tűnik elviselhetőnek, mintsem emlékezetesnek. A záró Feeling So Goodban elvileg meggyógyul, tehát egy negyedik lemez már csak jobb lehet.

Értékelés: 5/3

Cím: Symptoms
Előadó: Ashley Tisdale
Kiadó: Big Noise
Megjelenés: 2019. május 3.
9 dal, 25 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

P!nk: Hurts 2B Human (2019)

Úgy tűnik, most már hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy gyakran egymásból nyílnak meg az érák: még javában tart P!nk előző albuma után elnevezett turnéja, ám ő máris piacra dobta soron következő korongját.

Miután P!nk a 2017-es Beautiful Traumával kissé visszavett a bazdmegolós stílusából (azért még mindig elhangzik pár fuck és shit itt-ott, de korántsem ugyanolyan körítésben), nagyon nem is akar kijjebb mozdulni: a Hurts 2B Humanen valamiért a balladisztikus vonulatok meghaladják az ajánlott mennyiséget, és a gyors tempójú tételek sem feltétlenül ellensúlyozzák mindezt a minőség javára. Például az első Hustle-ből rögtön az derül ki, hogy az énekesnőnek fogalma sincs arról, mi az, ami már ciki (mert ez a dal az). Vagy éppen egy korábbi trendet szeretne előrehozni: a Cash Cash által kevert Can We Pretend egy David Guetta-klónnak hangzik 2010-ből, illetve a Khaliddal közös címadó a Just Give Me a Reasonre hajaz.
Szóval a lázadást hátrahagyva P!nk immáron az élet nagy dolgain filozofál, minthogy hogyan fogja lányát megtanítani a problémák megoldására (Circle Game), hogyan kérjen bocsánatot a párjától (Love Me Anyway), vagy hogy lesz-e mersze változtatni a dolgokon (Courage). Ugyan némely mondanivalóval azonosulni lehet, de végérvényesen ezek végtelenül unalmasak. Kivétel rajta a Nate Ruess által jegyzett Walk Me Home és az egyetlen Max Martin-szerzemény, a (Hey Why) Miss You Sometimes: előbbi tábortűz melletti, dúdolható hangzásával lehengerel, míg utóbbi egy akkora ébresztőpofont ad a teljes lemeznek, mint amekkorát a M!ssuntaztood-os (értsd: érdekes, pimasz, kreatív) P!nk adna a jelenkorinak.

Értékelés: 5/2,5

Cím: Hurts 2B Human
Előadó: P!nk
Kiadó: RCA Records
Megjelenés: 2019. április 26.
13 dal, 47 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Taylor Swift: ME! (feat. Brendon Urie) (2019)

30 felé közeledve az egyszeri popsztár, aki karrierjének csúcsát a 20-as, esetleg a 10-es éveiben élte meg, el szokott merengeni azon, hogy hogyan ugorjon fejest az érettség szakaszába. Nem olyan régen ez többeknek sikerült is: Lady Gaga 32 évesen a Shallow-val átlépett a felnőtt kortárszenébe, de akár megemlíthetném a 30 éves Keshát a Prayinggel. Taylor Swift mindössze 16 évesen csöppent bele a showbizniszbe, és idén tölti be a harmadik ikszet, de új dalával tök olyan, mintha még mindig a tinédzserek bűbájos világát élné.

A 2017-es reputation, illetve annak első kiadott nótája, dallamát a Right Said Fred I'm Too Sexyjétől nyúló Look What You Made Me Do szimultán volt óriási siker és botrány, amit Swift az előnyére tudott fordítani a tekintetben, hogy a lemezt úgy elkapkodták az amerikai Target polcairól, mintha ingyen adták volna. A lefutása viszont már keveseket érdekelt: meglepetésre az End Game című hármas duett Ed Sheerannel és Future-rel durván elhasalt a slágerlistákon, valamint a többi öt kislemez is holmi kevés ráhatással bírt a mindennapok népszerű muzsikájára. Így hát most Swift próbálja visszaintegrálni magát a rádiókba egy olyan hangzással, ami bejött Pharrell Williamsnek a Happyvel és Justin Timberlake-nek a Can't Stop the Feeling!-gel. Csakhogy azok a szerzemények rajzfilmekhez, az az a legfiatalabb korosztály számára készültek, míg Swift visszatérése korántsem egy mozgókép részét képezi, hanem hetedik korongjának felvezetőjét.
A csillámpónis színű videoklippel megtoldott zenében a Panic! at the Discó-s Brendon Urie egyébként totálisan jól illik Swift mellé a menő stílusával – és ennyit a bókról –, ám az egész az első másodpercektől az énekesnő egy korábbi művére, a We Are Never Ever Getting Back Togetherre emlékeztet (a 22 sincs tőle messze). Üzenetében Swift és Urie az önszeretetre próbálja szó szerint megtanítani a hallgatót: „Ígérem, hogy soha nem fogsz olyat találni, mint én.” A már idegesítően fülbemászó és megjegyezhető refrén a ritkás szövegbeli tartalom miatt ilyen („Hee-hee-hee, hoo-hoo-hoo”), de a bridge még ezt is alulmúlja: „Hé gyerekek! A betűzés klassz.” Ez most kiknek szól? Kezdem azt hinni, hogy Taylor Swift az amerikai Halász Judit kíván lenni.

Értékelés: 5/1,5

Cím: ME!
Előadó: Taylor Swift featuring Brendon Urie
Kiadó: Republic Records
Megjelenés: 2019. április 26.
4 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Dinah Jane: Dinah Jane 1 (2019)

Dinah Jane debütáló EP-jétől nem fogunk hasra esni, de a rajta található három dal jobb mindennél, mint amit eddig kiadott.

Miután a Bottled Up a legrosszabb dalok listájának a legtetején landolt tavaly, nem fektettem túl nagy reményeket az egykori Fifth Harmony-tag önálló próbálkozásába. Ugyanakkor Dinah Jane-t nem lett volna szabad egyből leírni, mert a jelenlévő, alig tízperces anyag arról ad tanúbizonyságot, hogy mégiscsak van keresnivalója a mai populáris zenei téren. A videoklipet kapó Heard It All Before-t a mostanság újra keresett J. R. Rotem (Ciara: Level Up, Avril Lavigne: Birdie) kotyvasztotta össze neki: a 2000-es eleji R&B-s dallamok és a bőr alá mászós refrén a csúcsra futtatják a 21 éves leányzó csekély diszkográfiáját. A maradék két dal (Pass Me By, Fix It) azért már nem ennyire jó, de legalább a nyitó nóta kivívott magának egy helyet az év végi összesített kedvencek között.

Értékelés: 5/3

Cím: Dinah Jane 1
Előadó: Dinah Jane
Kiadó: Hitco
Megjelenés: 2019. április 19.
3 dal, 10 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Solange: When I Get Home (2019)

A kisebbik Knowles lányt ma már nem lehet kizárólag úgy emlegetni, mint Beyoncé húgát, ugyanis Solange a harmadik, A Seat at the Table című lemezével kiharcolta magának az önálló nevet. (Még ha a Grammy-szórásból ki is maradt, mivel az LP pont a határidőkor jelent meg, de azért a Cranes in the Skyért elhozhatott egy szobrot.)

2016 egyik legnagyobb meglepetése volt Solange visszatérése, amely akár egy zseniális debütálás is lehetett volna, ha előtte nem lett volna egy apuci által erőltetett tini R&B-kiadvány tizenöt évesen, illetve egy másik, a már felnőttkorban megjelenő, bizarrul retrós korong. A szintén a semmiből felbukkanó (mármint előzetes bejelentés nélkül kiadott) When I Get Home ugyan merített az eggyel előtti stílusból, ám sajnos megbújik a díszletek között.
A nyitó Things I Imaginedben Solange elektromos zongorán át folyamatosan ismétli a címet, miközben a dallamok körbelengik a hallgatót. Az elnyújtottan dzsesszes Down with the Clique és a Way to the Show, valamint a Stay Flo és a Dreams abszolút az album fénypontjai a 90-es évekbeli R&B-s hatásokkal, azonban nehéz végighallgatni egy ülőhelyben a kész műt. Tizenkilenc szerzemény tömérdek átvezetővel hosszú (még úgy is, hogy az egész alig harminckilenc perc), mert Solange-et nem lehet kiszakítani a világából. Pedig rengeteg A-listás producer és előadó ügyködött a nótákon (többek között The-Dream, Pharrell Williams, Gucci Mane, Dev Hynes), de mintha ott se lettek volna. Amikor az énekesnő egy kicsit kileng a pontjáról, ilyen a My Skin My Logo, akkor se a jó irányba teszi azt. A When I Get Home elviselhető, ha csak úgy szól a háttérben, egyébként meg teljes figyelmet nem igazán érdemes szentelni rá.

Értékelés: 5/2,5

Cím: When I Get Home
Előadó: Solange
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 2019. március 1.
19 dal, 39 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább

Ariana Grande: thank u, next (2019)

Ariana Grande rekordsebességgel elkészült albuma a magánéleti nehézségek előnyre fordítása, mindamellett megszilárdítja előzőleg kivívott helyét a pop élvonalában.

A címadó tétel hirtelenül jött, meglepetésszerű népszerűsége arra kötelezte Ariana Grandét, hogy a beígért, késő 2018-as megjelenés helyett idén év elejére tolja a thank u, nextet, amely mindössze fél évvel az erősen közepesre ítélt, Sweetenerre keresztelt LP-je után került a hallgatóság elé. Grande első három albuma tele volt agyonpolírozott és üres popdalokkal, ami tavaly a Sweetenerrel valamelyest megváltozott: a 2017-es manchesteri koncertje utáni terrortámadás ihlette korong pozitivitást hordozott, ezzel pedig Grande komoly előadóvá lépett elő, ám a producer, Pharrell Williams túlságosan a befolyása alá vonta őt, és olyan hangzásokat erőltetett rá, amikben nem igazán tudott érvényesülni. Most, ötödik nekifutásra Grande munkássága kezd beérni; ehhez Williamst le kellett cserélnie és maga mellé ültetnie Victoria Monét-t, akivel először papírra, majd mikrofonra vethette az elmúlt hat hónap közel sem vidám történéseit (a Sweetener megjelenése után exe, Mac Miller drogtúladagolás következtében elhunyt, majd szakított vőlegényével, Pete Davidsonnal). Az előző korong széleskörű mondanivalója után a thank u, nexttel Grande egy sokkal személyesebb anyagot készített: ahelyett, hogy mindenkit elküldene a sunyiba, inkább hálás a sorsnak, amiért a sok viszontagság ellenére még erősebbé vált, és kész odébbállni.
Az első tíz perc a imagine-nel, a needyvel és a NASA-val erősen indít: az előzetesen promóciós kislemezként megjelent nyitódal egy, a szerelmével elképzelt világot mutat be, két ugrást követően már távolságot akar tartani a férfitől („Ma este nem akarok a karaidban lenni / Ma este betakarom magamat, hogy melegen legyek / Ma este jobb, ha egyedül maradok”). Az érzelmi hullámvasút legteteje a ghostinban érkezik el, amiben Grande mást szeret. Eddig a számig át kell küzdenünk magunkat egy egybefolyt tételekből álló középrészen, ami csak akkor nem jelentene problémát, ha a lemez egészét nézve nem lennének mélypontok: az arrogáns 7 rings, a gyér szövegű thank u, next és a szerencsétlen reggae-s érintésű fake smile a gyengébb pillanatok, de a Sweetenerhez és önmagához képest is ez a lemez nagy előrelépés Grande számára.

Értékelés: 5/4

Cím: thank u, next
Előadó: Ariana Grande
Kiadó: Republic Records
Megjelenés: 2019. február 8.
12 dal, 41 perc

Spotify Apple Music

Kövesd a blogot Facebookon, Instagramon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb bejegyzésekről!

Tovább