Mandy Moore az elmúlt évtizedben impozáns színészi teljesítményeiről volt ismert, vagyis inkább az amúgy sem szárnyaló énekesi pályafutását hátrahagyta. Most viszont tizenegy év után visszatért: a Silver Landings című hetedik albuma könnyed folkos dallamokkal simogatja a lelket.
Cím: Silver Landings Előadó: Mandy Moore Kiadó: UMG Recordings, Velvet Forecast Megjelenés: 2020. március 6. 10 dal, 41 perc
Az 1999-es debütáló Candytől nem csak hosszú időre, de éles váltásra is vagyunk: Moore azt nyilatkozta, hogy ki nem állhatja a kis tiniként felvett szerzeményt, így aztán esze ágába sincs visszatérni a tiszta popos hangzáshoz. És a Silver Landingset hallva ez annyira nem is baj, mert a kockázatmentesség ellenére teljesen autentikusan szól; Moore eddigi életeseményeit gyűjtötte össze tíz tételbe. Például a Tryin' My Best, Los Angelesben a lehetőségekre vár, miközben szerencsésnek érzi magát, hogy egyáltalán eljuthatott oda („Több, mint amiről álmodtam / Több, mint amennyit kértem / Bármi megtörténhet / A nyitott ajtók városában”), a Fifteenben karrierje kezdetére tekint vissza („Kihagyott szalagavató / Kihagyott évzáró / Nincs egyetem ősszel / Úton fiúzenekarokkal, akik plázában énekelnek az embereknek”), a Stories of Reminding Myself of Me-ben pedig depressziójától szakad el („Hallom a dalt / A csend fülsüketítő volt / És olyan jó érzés énekelni újra”). A lemez egyedüli üresjárata a gyenge verzét kapó Easy Target,ezzel talán még a felejtősen záró címadó,a Silver Landings vehető egy kalap alá, de összességében az érett hangzás, a kellemes melódiák, a személyes hangvételű szövegek és Moore angyali énekhangja nyerővé teszik az anyagot.
Értékelés: 5/4
Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
A pánikrohamhoz hasonló, amilyen gyorsan szállítják a dalokat a Michalka testvérek, azaz Aly & AJ, akik 2017-ben tértek vissza szintipopos hangzással. A 2019-es középlemezen látszódott, hogy egyre inkább csiszolódnak a műfajon belül, a mostani dal pedig igazi fülorgia a javából.
Cím: Attack of Panic Előadó: Aly & AJ Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2020. február 7. 3 perc
A duó az elején is nagyon minőségi anyagot tett le az asztalra (2017 – Take Me), mostanra viszont kiteljesedni látszanak: a 2017-es EP jó, míg a tavalyi EP hibátlan volt, és az idei évre ígért LP is fényesen kezdődik. Legalábbis a felvezetőül szolgáló, pszichedelikus érintésű Attack of Panic szintipopos hangszerelése tökéletesen illeszkedik a szöveghez, amelyben AJ a verzéken keresztül jellemzi a pánikroham tüneteit, majd Aly a bridge-ben ad kiutat neki. Az egész nyomasztóan élvezetes.
Értékelés: 5/5
Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
A 2010-es évtizedben brutálisan felkapott lett a nosztalgia, avagy hozzuk vissza régi előadók régi zenéit, és csináljunk úgy, mintha nem telt el volna közben tíz-tizenöt-(netalántán) húsz év. Vagy éppen a velejáró gázsi a fő mozgatórugó. Ebből a Pussycat Dolls sem maradhatott ki.
Cím: React Előadó: The Pussycat Dolls Kiadó: Access Records Megjelenés: 2020. február 7. 3 perc
Csakhogy a cicababák a Spice Girlsszel ellentétben újra be szeretnének törni, és erre azért van meg minden esélyük, mert a diszkográfiájuk amolyan R&B összemosódva a dance-poppal még nem kopott ki teljesen a mai trendekből. És a Reacttel tényleg elkaptak valamit: az már a novemberi X Factor-fellépés utolsó pillanatában – amikor is pár másodpercet előadtak az akkor amúgy még befejezetlen nótából – kiderült, hogy képesek megtalálni magukat 2020-ban. Ennek ellenére a React nem maradéktalanul tökéletes: hiányzik belőle az az átütő erő, ami például a Buttonsben megvolt. A verzék a mélyebb hangfekvéssel viszonylag antiklimatikusra sikeredtek, kompenzálásként pedig a refrént meg lehetett volna még inkább nyomni produceri oldalról. Ettől függetlenül teljesíti mindazt, amit a Pussycat Dollstól várni lehet, mert szexi és kacér. Szóval üdv újra itt, hölgyek, a popipar hiányolt benneteket.
Értékelés: 5/4
Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legfrissebb bejegyzésekről!
Körülbelül másfél évet csúszott megjelenéséig a szóban forgó lemez, Meghan Trainor máris elkezdte hibáztatni saját menedzsmentcsapatát az esetleges bukásért. Pedig csak a minőségre kellett volna ránézni, mivel a címmel ellentétben önkényeztetésről egyáltalán nincs szó rajta...
Cím: TREAT MYSELF Előadó: Meghan Trainor Kiadó: Epic Records Megjelenés: 2020. január 31. 15 dal, 46 perc
Állítólag azért tolódott a projekt, mert Trainor nem bírta abbahagyni a dalok írását. A végeredményt hallva viszont nem világos, mi tarthatott ennyi ideig, mert nem kell ahhoz különösebb erőfeszítés, hogy ugyanazokat a szavakat ismételgesse egymás után másodpercről másodpercre. Így aztán mondanivalóban is megragadt egy ponton: az úgy vagyok jó, ahogy vagyok, az éljenek a nők és a nehéz dolog a szerelem tematikákat már harmadszor sulykolja belénk Trainor, ezúttal teljesen kockázatmentesen: például az urbánus zenei rajongókat megcélzó Wave Mike Sabath-tal képtelen egy normálisan kivitelezett refrént szállítani, a Nicki Minaj-os Nice to Meet Yából pedig csak a cím elsuttogása miatt vésődik bele az emlékezetbe. A héten visszatérő Pussycat Dolls első dobása itt található meg, mivel beugrottak a Geneticsbe vendégszerepelni (habár csak Nicole Scherzinger hangját lehet hallani benne – úgy tűnik, hogy ő mostantól mindenhol Pussycat Dollsként lesz akkreditálva), és dobnak egyet az albumon, illetve a korábban kikerült No Excuses kegyetlenül fülbemászó ritmusa miatt kiemelkedő, az újak közül meg a Billie Eilish-re hasonlító Babygirl és a Workin' on It erősíti a pozitív oldalt. A legtöbbször viszont felkúszik a szemöldök a fejtetőig, mint a címével már alapból büntető Funknál, a Rihanna nagyon korai munkásságára (értsd Music of the Sunra) emlékeztető Lie to Me-nél, az érthetetlenül reggae-s Another Opinionnél, valamint a skizofrénhajlamos Evil Twinnél.
A TREAT MYSELF egészének milyenségét az előző albumon lévő egyik dal címével lehetne jellemezni: NO.
Az eredetileg január első felére tervezett, de végül utolsó hetében megjelent High Road visszacsalogatja a Keshában elbúvó partiállatot, aki – talán a múltbeli sérelmekre hivatkozva – nem engedi át magát teljesen az érzésnek, hanem inkább öntudatba pakolva lövi ki magát az országútra.
Cím: High Road Előadó: Kesha Kiadó: Kemosabe Records Megjelenés: 2020. január 31. 16 dal, 52 perc
A 2017-es Rainbow amolyan komoly lemez volt részben felnőttes témákkal; többnyire arról, hogy producere, egyben mentora és kiadójának feje hogyan használta ki őt. Művésznevét Ke$háról Keshára cserélte, ezzel együtt pedig az elektropop-vonalat is elhagyva a természetesebb hangzás felfelé fordult, de múltja a mai napig kísérti őt, legalábbis ez látszik a legújabb High Roadon. Az énekesnő most még egy dalban is kollaborál régi önmagával: a Kinky egy igazi bulihimnusz, aminek rappelős betétjét Ke$ha szolgáltatja. De az első kislemezként kikerült Raising Hellt is ide lehetne venni a Timberrel való folkos, gospeles párhuzamával. (Ugyebár a Timber volt az utolsó megjelenése a dollárjeles név alatt.) A Rainbow stílusából is meglehetősen merít: a címadó refrénje szinte ugyanúgy hangzik, mint az előző címadó refrénje, csak hangszerelésileg jobban át van ültetve korunk zenéjébe, plusz ide is bekerült egy Ke$ha-szerű versszak. A korábbiakat a My Own Dance hozza még vissza, melyben Kesha azzal fölényeskedik, hogy nem táncol úgy, ahogy fütyülnek neki. Ennek ellenére néhányszor azt kívánhatjuk, bárcsak szót fogadott volna másoknak: a már említett My Own Dance dalszövegi kivitelezése Blah Blah Blah-i mélységeket súrol, a Rainbow óta legalább egy kötelező countrydal szerepét itt megkapó Cowboy Blues ritmustalan és egyáltalán nem ragadós, a Shadow pedig a címéhez nem is állhatna közelebb. Az innováció hiányával szemben mégis Kesha nyerseségétől működik az egész: a vélhetően Bonnie McKee-nek beszóló, laza szerkezetű Honey nyerő, de a csúcsot a nagyívű refrént kapó Little Bit of Love és a videojáték alapokon elterülő Birthday Suit adja. Az utolsó pillanatban (konkrétan a lemez megjelenése előtti napon) még egy szerzemény helyet kapott a dallista legvégén, a Summer, melyet a Macklemore mellett híressé vált, Prayinget is jegyző Ryan Lewis rakott össze: a zárás könnyed hangvételével megerősíti, hogy Kesha életvidám személyisége valóban visszatért.
Értékelés: 5/3,5
Fotó: Dana Trippe
Kövesd a blogot Facebookon és Twitteren, hogy értesülj a legújabb bejegyzésekről!
A legrosszabb dalok után jöjjenek a legjobbak. Zenei szempontból 2019 egyébként egy egészen jó év volt, sőt, az évtized egyik legjobbja. A Last.fm profilom szerint 2015 óta tavaly hallgattam a legtöbb zenét. A nagyvilágban a pop kicsit előrébb került, ráadásul a női előadók hosszú kihagyás után több number one-t is be tudtak zsebelni a tengerentúl legfontosabb dallistáin. A hiphop lesöpör mindent, a rock pedig még csak asztalhoz sem tudott ülni. Na de lássuk is a tavalyi kedvenceket! A tavalyelőtti lista itt van.
Mark Ronson
50. Madonna: I Rise (Madame X)
A popkirálynő egyik tűrhetőnél magasabb szintű dala a közel sem tűrhető, tavalyi albumáról.
49. Mark Ronson: Late Night Feelings (feat. Lykke Li) (Late Night Feelings)
48. MARUV: Siren Song
47. Cheryl: Let You
46. Carly Rae Jepsen: Now That I Found You (Dedication)
45. Luca Hänni: She Got Me
44. P!nk: (Hey Why) Miss You Sometime (Hurts 2B Human)
43. Mark Ronson: Truth (feat. Alicia Keys, The Last Artful & Dodgr) (Late Night Feelings)
42. Beyoncé: FIND YOUR WAY BACK (The Lion King: The Gift)
41. DJ Spoony: Flowers (feat. Sugababes) (Garage Classical)
A régi felállás újra felállt, és elindultak! Kíváncsian várom a szóló anyagot.
Charli XCX
40. Lizzo: Good as Hell (Remix) (feat. Ariana Grande)
Az eredeti is van olyan jó, mint a pokol, de a remix dob egyet rajta.
39. Green Day: Father of All... (Father of All...)
38. Tinashe: Touch & Go (feat. 6LACK) (Songs for You)
37. Tinashe: Hopscotch (Songs for You)
36. Charli XCX & Christine and the Queens: Gone (Charli)
35. Melanie Martinez: Orange Juice (K-12)
34. Macy Gray: Buddha (feat. Gary Clark Jr.) (Ruby)
33. Lizzo: Cuz I Love You (Cuz I Love You)
32. Jax Jones & Bebe Rexha: Harder (Snacks)
31. Charli XCX: Shake It (feat. Big Freddia, CupcakKe, Brooke Candy, Pabllo Vittar) (Charli)
Ha a future pop itt kezdődik, akkor készen állok az időutazásra!
Ceraadi
30. Tove Lo: Sweettalk to My Heart (Sunshine Kitty)
Nem csak édes beszéd, de édes ének is a szívhez. Egy könnyed
29. Ceraadi: That's What She'd Say (Ceraadi's Playlist)
28. Conchita Wurst: To the Beat (Truth Over Magnitude)
27. Ceraadi: OK (Ceraadi's Playlist)
26. Iggy Azalea: Started (In My Defense)
25. Ciara: I Love Myself (feat. Macklemore) (Beauty Marks)
24. Lena: love (Only Love, L)
23. Avril Lavigne: Birdie (Head Above Water)
22. Tinashe: So Much Better (feat. G-Eazy) (Songs for You)
21. Lena: dear L (Only Love, L)
Libabőr. Ennyire erős balladát Lenától csak a kettővel ezelőtti Starduston hallhattunk.
Tinashe
20. Aly & AJ: Church (Sanctuary)
Már a testvérduó tavalyi EP-je is közel lélegzetelállító volt, azonban a Sanctuary hallgatása közben tényleg kapkodni kellett a levegő után... Köszönhetően többek között a Church-nek, ami nem csak szimplán harmonikus, de izzik.
19. Melanie Martinez: Nurse's Office (K-12)
Talán ez a lista legbizarrabb dala. (Oké, nem talán, hanem tuti.) Úgy értem, hogyan lehet abból hallgatható dalt készíteni, hogy köhögő-tüsszögő embereket hallunk a háttérben? Hát így. Hátborzongató, de tipikus Melanie Martinez; visszakacsint előző albumára.
18. Carly Rae Jepsen: Julien (Dedicated)
Kiváló lemeznyitó. Habár a lemez egy icipicit ellaposodik a végére, de a Julien lendületes, megtalálja az egyensúlyt az ősi diszkó és a jelenlegi szintipop között, még az óriási rajongói táborral rendelkező E•MO•TION-re is ráfért volna.
17. Jason Derulo: Talk with Your Body (2Sides (Side 1))
Hiányzott az a Jason Derulo, aki nem véletlenszerűen dobálgatja ki a rádióba való nótákat valami értékelhetetlen rapper társaságában. A Talk with Your Bodyban végre önmagát adja, és nagyon hiányzott egy ilyen már tőle.
16. Tinashe: Save Room for Us (Songs for You)
Tinashének most már biztosan hátra kellene hagyni a rappelős énjét, és nekiállhatna több olyan érzéki dalt készíteni, mint a Save Room for Us. A tartalmi részében visszavárja az exét, ezért arra kéri, hogy tartson fel nekik egy szobát. Én egy szobát kérek az efféle daloknak a következő lemezen.
15. Lena: stuck inside (Only Love, L)
A lemez egyik csúcspontja, nem nehéz látni, miért. A refrén illik a mai poptrendekhez az enyhe tropikus ütemekkel, a bridge pedig egyszerűen iszonyú jól átvezet a két refrén között. Kétely (és szégyen), hogy miért nem jelent meg kislemezként.
14. Fleur East: Favourite Thing
Az X Factor nevű gépezet megrágja, és kiköpi az alanyait. Társaival ellentétben Fleur East nem tervez eltűnni a süllyesztőben, sőt, nagy kiadó nélkül próbál boldogulni, és úgy hangzik, sikerül is neki. A Favourite Thing egy minőségi alkotás.
13. Leona Lewis, Cali Y El Dandee, Juan Magán: Solo Quiero (Somebody to Love)
Leona Lewisről az utóbbi időben nem igazán hallhattunk. Aztán tavaly a Songland című műsor keretein belül kapott egy dalt, és konkrétan ámulok és bámulok, hogy ez a lány miért nem jelenik meg gyakrabban. Ki gondolta volna, hogy a latin pop ennyire jól áll neki?!
12. Ciara: Thinkin Bout You (Beauty Marks)
A lemezről kilóg ez a dal, de éppen ezért az egyik kedvenc. Ciara hangjához nagyon jól illik az elektronikus irányzat, habár a Thinkin Bout You diszkója teljesen új tőle. Viszont működik, mert öröm hallgatni.
11. Normani: Motivation
Instant rádiós sláger kissé limonádéba áztatva, de nem az a tipikus nóta, amit manapság hallunk. Átitatva korai 2000-es évekbeli R&B-vel, Jennifer Lopeztől és Beyoncétől motiválva a Motivation egy telitalálat: a hallójáratoknak tökéletesen polírozott.
Aly & AJ
10. Kylie Minogue: New York City
Ha egy válogatáslemez legutolsó, már-már mellőzött tétele a top tízben találja magát, akkor az előadó valamit jól csinál. A New York City azért király, mert tipikus Kylie enyhe csavarral. És itt a csavar a lényeg, mert ugyan Minogue tele van kiváló dance-pop dalokkal, a New York City egy picit belenyúl a mostanság divatos szintipopba is, és ad neki borsot. Ha kislemezként jelent volna meg, szinte biztos, hogy felkapták volna (vagy Minogue-gal ugyanaz történt volna, mint Madonnával, hogy túl öregnek találják, ezért mellőzik őt a lejátszási listákról).
9. Charli XCX: Blame It on Your Love (feat. Lizzo) (Charli)
Nem voltam maradandóan elégedett Charli XCX legutóbbi LP-jével, mert a future pop gyakran túlcsúszott a megengedett határértéken. A Blame It on Your Love szerencsére a jelenidőben marad, és hozza azt a színvonalat, mint az előző EP-i. Lizzo betétje egyébként teljesen elhanyagolható. (Most komolyan, ennyi szövegre miért kellett beugrani? Értem én, hogy a Lizzo név manapság húzó a dalcím mellett, de...) Korábban Track 10 munkacím alatt futott a Pop 2 című mixtape-en, de a végleges verzió sokkal jobb lett.
8. Madonna: Faz Gostoso (feat. Anitta) (Madame X)
A Madame X nagyon eltévedt. A Faz Gostoso egyenesen betalált. Igen, Madonna sokszor túllő a célon azzal, hogy fiatalítja magát (lásd az ugyaninnét származó Medellínt), de valamiért a Faz Gostoso meg pont attól működik, hogy nála kétszer fiatalabb Anitta ott van mellette. Feldolgozásról beszélünk, aminek az eredetije a lába nyomába se ér, és ez szintén ritkaság. A dal akár a modern latin pop zászlóshajója lehetne, amiért Jennifer Lopez a lángoló ablakon is kiugrana (egyébként Madonnába sokszor bele lehet hallani JLót).
7. Lena: boundaries (Only Love, L)
Hogy lehet az, hogy a don't lie to me kislemez lett, a boundaries meg nem...? A Crystal Skyból az Only Love, L-be átpattanva a boundaries mindkét lemezt keverve hozza, vagy éppen erősíti az Only Love, L-t. A kissé dubstepbe és jócskán dark popba beleízlelő nóta kontextusa ijesztően magabiztos és bátor, Lena kioszt benne mindenkit: „Fenyegetlek? Fenyeget az őszinteségem? / Megadom a helyemet lélegezni / Nem, nem fogsz velem szórakozni, mit gondolsz, ki vagy te? / Lépd át a vonalat, sebbel fog távozni”.
6. Melanie Martinez: Wheels on the Bus (K-12)
Brutális a szöveg, de ezt már megszokhattuk Melanie Martineztől. A tavalyi legjobb albumnyitó cím képzeletbeli nyertese a nemi erőszakról és a cserbenhagyásról mesél, viszont mindezt annyira játékosan keríti körbe, hogy csak akkor vesszük észre a tartalmat, ha a dalszövegre koncentrálunk: „Mert Maya megengedte Dannek, hogy a kezét a szoknyája alá tegye / És az ő keze a nadrágjában van / Tudom, hogy látja a sofőr / Tudom, hogy lesi a visszapillantó tükörben / Nem mond semmit / Próbál nem oda figyelni, kibaszott unalmas / Csendben figyelem, nem mondok semmit”.
5. Lizzo: Tempo (feat. Missy Elliott) (Cuz I Love You)
Missy Elliott a legelismertebb előadóművésznő a hiphop szakmában, de sajnos tavalyi, önálló projektje nagyon nem volt jó, sőt, tőle szokatlanul borzalmas lett. Talán csak azért nem került fel a legrosszabb listámra, mert tudom, hogy ő annál százszor jobb. Az ékes példa erre pedig ez a dal itt. A Lizzóval közös Tempo pimasz, mókás, előremutató. Az első másodpercekben hallható elektromos gitár riffek már alapból szuperül felvezetnek, az utánalévő minimális háttér pedig Lizzo visszafogott rapjének enged teret.
4. Tove Lo: Bad as the Boys (feat. ALMA) (Sunshine Kitty)
Habár Tove Lo a Sunshine Kittyn egy kissé visszavett a túlzott szexuális fűtöttségéből, a Bad as the Boys című leszbikus eposz nagyon illik hozzá, mindamellett mégse érezzük azt, hogy ez már túl sok lenne. A szintén alternatív pop területén alkotó és észak-európai származású ALMA mint vendégelőadó egyáltalán nem rondít bele, sőt, van egy pont, amikor nem biztos, hogy el tudjuk dönteni, éppen melyikük énekel. (Mármint nem azért, mert ugyanolyan lenne a hangjuk, hanem ugyanazt a hangulatot hozzák mind a ketten.)
3. Kesha: Raising Hell (feat. Big Freeda) (High Road)
A régi Kesha visszatért! Mármint tapasztaltabban szállítja a partihimnuszokat, nem marad meg kifejezetten a dance-pop határain belül, hanem túl is lép azokon. A Raising Hell tartalmaz rockot és gospelt is, miközben a velejéig megmarad popnak. A kritikusok a Timberhez hasonlították a művet, és nem tévedtek nagyot. Ezúttal Pitbull helyett Big Freedát kapjuk, aki többet tesz a dalhoz és többet hoz ki a saját szerepléséből, mint amennyit a kubai felmenőkkel rendelkező rapper tett anno. A hamarosan megjelenő High Road eddig kikerült dalai közül magasan ez a legjobb.
2. Lizzo: Water Me (Cuz I Love You)
Egy kicsit kamu a dolog, mert a dal igazából régebbi, de ugyebár Lizzo tavaly a többéves Truth Hurtsszel tört be, és hát mindenki 2019-esnek veszi a diszkográfiáját, és a Cuz I Love You-ra is felkerült legutolsó tételként, szóval legyen tavalyi. Szóval Lizzo lehet, hogy a Truth Hurtsszel tört be, és a Good as Hell is szépen muzsikál a toplistákon, de a legjobb dala a 2017-es Water Me, melynek funkos beütése Lizzo erőteljes hangjával tökéletes párosítás, ezenfelül a testpozitív törekvés emel egyet az amúgy is erős produkción.
1. Aly & AJ: Don't Go Changing (Sanctuary)
Amikor először meghallottam az EP-t és ezt a dalt, szinte közel biztos voltam abban, hogy év végén a legjobb három között fog trónolni. A legjobb három aztán leszűkült az első helyre. Maga az EP is elképesztően jó, bármelyik dala megérdemelten kerülhetett volna fel. A Don't Go Changing talán azért előzte be az összes többit, mert felszabadító. Tehát a többi dal inkább a szexualitás felé indult el, de a Don't Go Changingben megvan mindaz a poptökély, ami Carly Rae Jepsen Run Away with Me-jében kevésbé cukormázas kiadásban.
Eljött egy újabb év végi összesítés, de még mielőtt a legjobbakról ejtenék szót, hadd szenteljek egy bejegyzést 2019 legrosszabb alkotásairól. A tavalyi lista itt megtalálható.
20. Iggy Azalea: Spend It (In My Defense)
19. Ariana Grande, Miley Cyrus, Lana Del Rey: Don't Call Me Angel (Charlie's Angels OST)
16. The Black Eyed Peas, J Balvin: Ritmo (Bad Boys for Life)
15. Conchita Wurst: Hit Me (Truth Over Magnitude)
14. Iggy Azalea: Hoemita (feat. Lil Yachty) (In My Defense)
13. Emma Bunton: 2 Become 1 (feat. Robbie Williams) (My Happy Place)
12. Charlie Puth: Mother
11. Ariana Grande: 7 rings Remix (feat. 2 Chainz)
10. Weezer: Piece of Cake (Black Album)
Vártam ezt az albumot nagyon, mert az első két kislemezét szerettem. Aztán kiderült, hogy csak azok a jók rajta. Nem kicsit átverve érzem magamat. A Piece of Cake legalja a Weezertől. Ha idegesíteni akarnám a szomszédaimat, akkor egész nap ezt bömböltetném, miközben nem vagyok otthon, mert nyilván a közelében megmaradni lehetetlenség.
9. Taylor Swift: You Need to Calm Down (Lover)
Imázsépítésnek jó volt a You Need to Calm Down. Az internetes közönség megrágalmazta Swiftet, hogy republikánus (értsd nem állt ki nyíltan Hillary Clinton mellett, így valószínűleg Trump-párti), ő pedig három évet késett a válasszal. Ha egyszer Swift kijelentette, hogy nem akar a politikáról beszélni, mert azzal másokat befolyásolna, akkor most miért? A Look What You Made Me Dóban (illetve az egész reputation témája az volt, hogy) nem érdekelte, mások mit mondanak róla, akkor most miért? Nem tudom eldönteni, hogy ez tényleg szívből jövő-e vagy pusztán cinikusság az utálók felé.
Valahol sajnálom Avril Lavigne-t, mert ő nagyon akarna egy slágert, de ebben az évtizedben egyáltalán nem jött össze neki. Egyébként tényleg azt hittem, hogy a Dumb Blonde-dal a Billboard Hot 100 hátsó ötjében ellesz pár hétig, de a kiadó piros lámpát adott neki, és még videoklip se készült hozzá. Hálásak lehetünk ezért a döntésért. Egyrészt a Girlfriend Lavigne egyik legpozőrebb dala, tizenkét év után nem kell belőle újabb felvonás, másrészt komolyan egy ilyen ócskasággal akarna kitűnni? A címadó ötvenszer jobb ennél; Nicki Minaj gázsija helyett inkább annak a promóciójába rakhattak volna pénzt...
Erről a megjelenésekor már írtam, és a véleményem nem igazán változott azóta se. (Bár az albumverzión kicenzúrázták a betűzéses részt, szóval egy kicsi plusz pont jár neki, ami itt abban mérhető, hogy a legrosszabb ötből kicsúszott.) Azért még mindig kínos, hogy Swift 29 (most már 30) évesen úgy és olyan dolgokról énekel, mint a kisiskolások, és valahol megrémít, hogy az Egyesült Államokban majdnem listavezető lett (köszi, Old Town Road, hogy megállítottad a katasztrófát).
6. Liam Payne: Hips Don't Lie (LP1)
Simon Cowell azért teremtette a One Directiont, hogy öt átlagos hangú és kevésbé karizmatikus fiúból valami hasznosat hozzon létre. Ami végülis bevált, de öt év után külön mentek szólókarrierek reményében. Érdekes, hogy mindannyian más irányba fordultak; Zayn Malik és Liam Payne az R&B-felé, utóbbi viszont Justin Bieber és Justin Timberlake lombikbébijének képzeli magát. Nem mondom azt, hogy Payne nem tud énekelni, mert egyébként kellemes hangja van, de rémesen semmilyen stílusú a srác. A Hips Don't Lie ezt tökéletesen bizonyítja.
Blake Sheltont mi csak a Gwen Stefanival való magas profilú kapcsolatáról ismerhetjük, pedig a tengerentúlon van más szakmája (countryénekes), amit a decemberben megjelent válogatáslemezével próbált összefogni. Erről a Hell Right című új szerzemény viszont annyira botrányos, hogy már szégyen. Úgy értem, hogy a többi, közönség által felfuttatott és sikeresnek tartott dal mellé egy ilyet berakni kész karrieröngyilkosság. Mivel is állunk szemben: monológnak szánt verzék, amikben Shelton (és Adkins, de ő tényleg a kisebb rossz a dologban) rappelve tesz említést az Old Town Road című nótára, mintha képesek lennének ugyanazt a minőséget nyújtani.
4. Nick Cannon: Pray for Him (feat. The Black Squad)
Nick Cannonnál tutira bekattant valami. Tudniillik Eminem régen Cannon exnejével, Mariah Carey-vel randevúzott, és kosarat kapott, azóta pedig a rapper gyakran felemlegeti őt dalaiban. Cannon a mai napig jócskán kap az oltogatásokból, legutóbb a Lord Above-ban, ezért újra fegyvert rántott, bár ne tette volna. Három diss trekket is szentelt Eminemnek, melyek közül a Pray for Him talán a leggyalázatosabb: Istentől azt kéri, hogy bárcsak Eminemet vette volna magához Juice WRLD helyett...
3. Coldplay: Orphans (Everyday Life)
A Coldplay azt mondta, hogy az előző LP-jük lesz az utolsó, aztán feloszlanak, de talán rájöttek, hogy még mindig megéri nekik anyagilag borzasztani a közönséget. Hát idén kijöttek még eggyel, rajta egy csomó új dallal, amik közül az Orphans jutott el a hallójáratomig. Nem nagy meglepetésre ez is ugyanolyan borzalmas, mint bármelyik korábbi kislemezük ebből az évtizedből (oké, az Adventure of a Lifetime-ot megközelíteni azért eléggé nehéz). Bizonyára a gyerekeket szerették volna megcélozni ezzel az elefánt(???)hang-utánzással, de nem hiszem, hogy ezt a ripacskodást ők elviselik...
2. Lost Frequencies: Sun Is Shining
Van olyan, amikor két különböző műfaj találkozik, és szuper dalokat szül (csak párat példaként: Nelly: Ride wit Me, B.o.B.: Airplanes [feat. Hayley Williams], Linkin Park & JAY-Z: Numb/Encore), de úgy tűnik, hogy a gospel és az elektronikus keresztmetszete nem ez a kategória, sőt. Lost Frequencies szerencsére nem nyomva közvetlenül a képünkbe a kreténséget – vagyis elhiszem, hogy nem volt szándékos ez a keveredés. Elektropop terén a tartalomba felesleges belemenni, mert a műfaj soha nem erről szólt, viszont a gospel lételeme az ideológia, és igen, a glory meg a Hallelujah végtelen/véletlenszerű ismételgetésén kívül mást is fel kéne hozni.
1. Jonas Brothers: Sucker (Happiness Begins)
Miután Joe Jonas szólókarrierje nem bírta egy albumnál tovább, illetve a DNCE-től is csak egy slágerre futotta, ugyanúgy Nick Jonas egyedüli produkálása a nullához közelített, és Kevin Jonas a valóságshow-sztárságból nem tudott megélni, mindhármuknak vissza kellett térnie oda, ahonnét lóvét lehet gyűjteni: a Jonas Brothershez. Persze a nosztalgiahullám hátán jól meg lehet élni, elég csak rápillantani a (rivális?) Backstreet Boysra, még ha nem is egy generáció a kettő. Szóval a szóbanforgó Sucker lehetne akár egy sokadik Maroon 5-nóta is nyivákolós refrénnel, semmitmondó verzékkel, kiherélt poprockkal. Azért kár Joe Jonasért...
