Chic: It's About Time (2018)

Azt mondják, hogy a diszkó halott, pedig az utóbbi időben sok sláger született félig-meddig a műfajtól. Talán ez adott okot arra, hogy a Chic huszonhat év után visszatérjen a pályára. Szó szerint itt volt az ideje.

Nile Rodgers ma már a stílus egyik legjelentősebb művésze, katalógusa Diana Rosstól Madonnán át David Bowie-ig ível (legikonikusabb munkája a Chic másik felével, Bernard Edwardsszal készített We Are Family a Sister Sledge-től). Ebben az évtizedben a Daft Punk Get Luckyjának óriási sikere után újra sorra érték őt a felkeresések többek között Avicii-től és Christina Aguilerától.
A lemez már négy évvel ezelőtt bejelentésre került, körülbelül akkor lehetett tudni a létezéséről, amikor a Tom Ford divatbemutatóján felcsendült az 1979-es I Want Your Love új változata Lady Gagával a mikrofon mögött. Az It's About Time felvonultatja korunk popénekeseit és -rappereit, mint Hailee Steinfeld, Craig David vagy Stefflon Don. Nem könnyű ezeket a táncra csalogató, időtlen ritmusokat hozzájuk illeszteni, és ez a mutatvány sajnos el is bukik. Nem azért, mert retró, hanem mert az eredmény túlságosan modernnek akar látszani. A nyitó Till the World Falls tökéletesen ötvözi a régit az újjal, és a következő Boogie Night is viszonylag tartani tudja a szintet, utána kezdődik a lejtmenet, és közben is csak nehezen van megállás. Az R&B-s Sober két verziója közül az album végén lévő New Jack-féle a vállalhatóbb, azonban az egysoros refrén itt sem szépít az egyszerű szerkezetén. És ha már hiányos dalszöveg, a Dance with Me három és fél percébe belegyömöszölték az összes popdal-sablont („Balra, jobbra / Egész este csinálhatjuk / Mondd, igen / Most rakd fel a kezedet az égbe”), amin végképp nem segít a zene. LunchMoney Lewist a Do You Wanna Party erősen megizzasztja (pedig a funk nem áll tőle nagyon távol), az I Want Your Love nem kizárólag Lady Gagától zajos, de az egyértelmű mélypont a Queen Elton Johnnal és Emeli Sandéval; Sandé mentségére legyen szólva, ő jó munkát végzett, de John esetében eltűnődhetünk, hogy miért tolta ki ennyire későre a nyugdíjazását...
Nem meglepő, hogy a legfesztelenebb pillanatok a társelőadó-mentes I Dance My Dance és a gitárszólós State of Mind (It's About Time), ahol Rodgers önfeledt játéka rávilágít arra, hogy ez az album mennyivel jobb (és rosszabb) is lehetett volna.

Értékelés:

Cím: It's About Time
Előadó: Chic
Kiadó: Virgin EMI
Megjelenés: 2018. szeptember 28.
10 dal, 39 perc

Spotify Apple Music Media Markt

Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!

Tovább

Cher: Dancing Queen (2018)

Léteznek albumok, amikre a világ nem volt felkészülve, mert azokat nem is igen igényelte senki. Kellett nekünk egy olyan album Chertől, amin ABBA-feldolgozásokat énekel? Nem, de végülis nem gond, hogy itt van.

Alig, hogy bemutatták a Mamma Mia! második részét, Cher azonnal hírül adta, hogy nem csak két dal erejéig szeretne a svéd kvartett előtt tisztelegni. Augusztusban kijött az első beharangozó, a Gimme! Gimme! Gimme! (A Man After Midnight), amelyet a kritikusok Madonna Hung Upjával állítottak párhuzamba (az alapja szintén ebből a dalból való), majd számos mashup született a kettő ötvözetéből (néhányba még az eredetit is belevették). (Cher kijelentette a napokban, hogy nem duettezne Madonnával, szóval ne várjunk semmi hivatalos darabra.)
A kiadvány immáron a huszonhatodik a legenda stílusokat keresztező és átlépő diszkográfiájában, ki tudja, hogy hányadik a dance-műfajból. Majdnem napra pontosan húsz évvel azután, hogy nem csak a pop, de a diszkó királynőjeként lépett elő a rekordokat megdöntő Believe-vel, az album címe szerint ő még mindig tartja a státuszát. A borítón kétféle hajkoronában pompázó énekesnő akkor a leghatásosabb, amikor enged az újításnak, csakhogy gyakran képtelen kitörni a régi dallamok szorításából ötlethiány lévén (vagy hogy imponáljon a die-hard ABBA-rajongóknak?). Egy amnéziás is felismerné a Waterloo, a Dancing Queen és a Mamma Mia ezeréves szintibetétjeit, ezek Cher verziójában ugyanúgy elcsépeltek. De szerencsére az album eleje és legvége keretbe foglalva, a középrészt leszámítva tartogat kiemelkedő darabokat: a Gimme! beindítja a diszkót, az SOS okosan nyúl a vocoderhez – noha nincs igazából szüksége rá, csak extraként használja –, a Chiquitita latinos varázsa pedig szinte elfelejteti az ABBA-s jellegét. A The Winner Takes It All és a One of Us záró kettőse messze a csúcs; előbbi dívás momentuma megmutatja, hogy Cher fénye továbbra sem kopott meg.

Értékelés:

Cím: Dancing Queen
Előadó: Cher
Kiadó: Warner Bros. Records
Megjelenés: 2018. szeptember 28.
10 dal, 40 perc

Spotify Apple Music Hivatalos bolt

Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!

Tovább

Dinah Jane: Bottled Up (feat. Ty Dolla $ign & Marc E. Bassy) (2018)

Dinah Jane a következő Fifth Harmony-tag, aki szólóban mutatja meg magát. Előtte Camila Cabello és Normani már bizonyítottak, Cabello ráadásul sikert sikerre halmozott, valamint Lauren Jauregui és Ally Brooke bejelentették, hogy hamarosan ők is saját dalokkal jelentkeznek.

Dinah Jane a Fifth Harmonyből olyan, mint Liam Payne a One Directionből: mindketten tehetséges fiatal előadók, de egyedül nem állják meg a helyüket a színpadon. Jane-nek (egyelőre?) nincs popsztár-attitűdje (bár a lánycsapat se volt több egy üzleti befektetésnél), de ha bárki más énekelné a Bottled Upot, az se tudna jobbat kihozni belőle. Nem kertelek, ez egy pocsék dal. Méghozzá ultrapocsék, ha azt vesszük, hogy Jane már öt éve a popközegben mozog. A gagyi dalszöveg („Iszok, bébi, mert el vagyok fojtva / Dohányzok, bébi, igen, el vagyok szállva, mint a fene”, illetve a fifth harmonys utalások, mint a work from home, a worth it és a down) és a nem túl cifra hangszerelés azt jelzik, hogy nem volt nehéz összehozni ezt a valamit, amellett a közreműködők jelenléte is teljesen semmitmondó. Ettől még nem kell leírni Jane-t, hiszen következőként akár kijöhet a saját Havanájával – főleg, hogy Cabello se találta meg egyből egyéni hangzását a Crying in the Clubbal –, de erre a dalra nem hiszem, hogy szükség volt.

Értékelés:

Cím: Bottled Up
Előadó: Dinah Jane featuring Ty Dolla $ign & Marc E. Bassy
Kiadó: HITCO
Megjelenés: 2018. szeptember 21.
3 perc

Spotify Apple Music YouTube

Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!

Tovább

Macy Gray: Ruby (2018)

Az egy hónapja elhunyt Aretha Franklin után Macy Gray nagy eséllyel a helyébe léphetne, mint a soul új királynője, ám ő mégse akar visszakanyarodni a soul felé. Úgy tűnik, hogy a dzsesszben találta meg a számításait, és jól is áll neki. A Ruby egy fényesen ragyogó drágakő.

Mondjuk, tök érdekes, hogy a szakma Macy Grayt úgy jegyzi, mint egyslágeres előadót, akinek egyszer összejött egy crossover siker, azóta meg semmi. Legutóbbi, 2016-os dzsesszlemeze, a Stripped teljes kritikai elismerésre lelt, ekkor derült ki, hogy kísérletezései bejönnek. Most továbbhúzta ezt a vonalat, habár nem csak dzsesszt, hanem R&B-t is belecsempészett a dallamok közé. A régi és az új között masírozik: ugyanúgy kapunk 50-es éveket idéző, füstös dzsesszt (Tell Me), mint modern időkbeli muzsikát (Over You).
Gray rekedtes hangjánál már csak pimasz dalszövegei a jobbak: „Hé, fehér ember, nem vagyok a nagymamád / Ohio Canton városából jöttem / Én csak egy hölgy vagyok, de emberként gondolkozok” – szól a búgós White Manben, amely kapásból diszkográfiájának egyik előkelő pozícióján helyezkedik el. Az ötvenegy éves díva nem csak kreatívabb, de merészebb is lett, ebben nagy szerepe volt a producereknek, Johan Carlssonnak, Tommy Brownnak és Tommy Parkernek, akik előcsalogatták az érzéki és pajkos oldalát. A Meghan Trainorral közös Sugar Daddy különösen bevállalós, míg az utánalévő When It Ends búskomoran tüzes. Az utolsó reggae-s Witness akár előrevetítheti következő projektjét; ez az a darab, amiért érdemes végighallgatni a lemezt.

Értékelés:

Cím: Ruby
Előadó: Macy Gray
Kiadó: Mack Avenue Records
Megjelenés: 2018. szeptember 21.
12 dal, 43 perc

Spotify Apple Music Hivatalos bolt

Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!

Tovább

Rita Ora: Let You Love Me (2018)

A viszonylag botrányos fogadtatású Girls után Rita Ora a visszafogott Let You Love Me-vel a 2000-es évek R&B-jébe vezet minket vissza.

A Let You Love Me hasonlóan finomra csiszolt és rádióbarát, mint az idén kiadott másik dala, a For You (mínusz Liam Payne). Ora már zsigerből hozza az álmodozós, örök romantikus nő szerepét, habár ezúttal nem a szerelmet találta meg, hanem azt engedi el: „Azt kívánom, bárcsak engedtelek szeretni” – áll a kulcssorban. A refrén visszatereli a produkciót a mostani időkre jellemző hangzáshoz, a rövid breakdown a legizgalmasabb elem benne, egészében átlagos. Rita Ora tud jobbat ennél is, mint például az ugyanebből az érából származó Anywhere-t, de nyilván fenn kell valahogy tartani az érdeklődést, ami a soron következő albuma körül alakul ki.

Rita Ora második albuma, a Phoenix november 23-án jelenik meg.

Értékelés:

Cím: Let You Love Me
Előadó: Rita Ora
Kiadó: Atlantic Records
Megjelenés: 2018. szeptember 21.
3 perc

Spotify Apple Music YouTube

Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!

Tovább

Avril Lavigne: Head Above Water (2018)

Az utóbbi években Avril Lavigne keresztülment egy váláson, egy betegségen, továbbá karrierje nem lubickolt az elismerésekben. Ezúttal azt kéri, hogy ne engedjük őt elsüllyedni.

Lavigne előző két albuma megrekedt egy ponton, nyilvánvalóan megszenvedi a kárát annak, hogy a poprock már alig van a mainstream közelében, de ő még mindig a műfajban alkotna, s az emberek – mind szakmai, mind rajongói oldalról – is ezt várják el tőle. Úgy tűnik, hogy mostanra a megfelelő produceri csapattal kezdte magát körülvenni, akik szerencsére nem szándékozzák ugyanazokat a ritmusokat lenyomni századszorra is a torkán (ehhez kellett egy kiadóváltás meg egy magánéleti búcsú a társszerző exférjtől).
Ha valaki előzetesen hallotta az általa közzétett részletet a Head Above Waterből, az könnyen össze tudta rakni fejben a teljes produkciót, így aztán túlzottan nem lepődhetett meg a tényleges verzión. Az énekesnő a zongorával és vonósokkal megtámogatott háttéren keresztül énekli: „Meg kell tartanom a csendet a vihar előtt / Nem akarok kevesebbet, nem akarok többet / Muszáj bezárnom az ablakokat és az ajtókat / Hogy biztonságban, hogy melegen legyek”. Nagyon kellett ide egy olyan Avril Lavigne-dal, ami komoly, felnőttes és személyes is egyben. Vicces, hogy pont a korábbi, cím nélküli lemeze szolgáltatta volna mindezt, viszont a Head Above Water egymagában jobb, mint az Avril Lavigne fele.

Értékelés:

Cím: Head Above Water
Előadó: Avril Lavigne
Kiadó: BMG
Megjelenés: 2018. szeptember 19.
3 perc

Spotify Apple Music YouTube

Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!

Tovább

Carrie Underwood: Cry Pretty (2018)

Carrie Underwood az Egyesült Államok egyik legnagyobb countrysztárja, errefelé – a műfaj népszerűtlensége miatt – viszonylag ismeretlen, pedig már a hatodik albumát adta ki. A Cry Pretty tárgya tavalyi balesete: az énekesnő fél év elteltével mutatta meg új arcvonásait a nyilvánosságnak, s habár drasztikus elváltozást nem látni rajta, lehetetlen lett volna elkerülni azt, hogy ne a történtekből merítsen.

A Cry Pretty egy fontos állomása lehetne Underwood pályájának, nem csak tartalma, hanem poporientáltsága miatt, hiszen ez az első alkalom, amikor egy kicsit távolabb került a countrytól. Azért nem Taylor Swiftesítette magát, sőt, félve nyúlt a pophoz. Viszont countryból se a legjobbat kínálja: hiányos, túlcsorduló, végső soron pedig nehezen találja a középutat (egyébként megtalálja, csak minimum ötször le kell játszani). Underwood a személyiségét könnyei mögé rejti, így aztán tizenhárom olyan szerzeményt kapunk, amik dallamilag megmaradnak a megszokott, másoktól már rengetegszer hallott melankóliánál. „Tudsz hazudni, és azt mondani, hogy rendben van / De nem tudsz elegánsan sírni” – szól a címadó tételben, amely elsimul a dallistán a többi sirató között, mint a Low, a Kingdom és a Drinking Alone. Azért kifejezetten magabiztos, már-már bátor balladákat is találunk rajta: a fegyveres erőszakot ellenző Love Winsszel és The Bullettel Underwood kissé ledönti a tabukat, de a Backsliding is kifejezetten jó. Az album legfelszabadítóbb pillanata a pörgős Southbound, melynek könnyedsége magával ragadó, és a fülbemászó End Up with You is húzónótának számít, ez akár Taylor Swiftnél is kiköthetett volna. A Ludacrisszel karöltve elkészült, bónuszként jegyzett The Champion egyértelműen az eddigi legpoposabb műve, azonban nagyon félresikerült, ezért nem lett volna kár, ha lemaradt volna, ahogy a nagyon hosszú című That Song We Used to Make Love to is gyenge, de hát Underwoodnak a bosszúbeli megcsalás jobban áll, mint a szerelem iránti vágyakozás. Itt aztán nincs egy újabb Two Black Cadillacs vagy Before He Cheats, úgyhogy lehet is továbbhaladni.

Értékelés:

Cím: Cry Pretty
Előadó: Carrie Underwood
Kiadó: Capitol Nashville
Megjelenés: 2018. szeptember 14.
13 dal, 50 perc

Spotify Apple Music Hivatalos bolt

Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei értékelésekről!

Tovább