A Little Mix nevű brit csajbanda az X Factor-győzelmük óta egy év kihagyást leszámítva minden novemberben adott ki lemezt. Az LM5 már az ötödik a sorban. És az első az RCA gondozásában.
Nem lőttem félre, amikor a Woman Like Me-nél azt írtam, hogy a Little Mix lányai továbbállnának Simon Cowell cégétől, a Sycótól. Állítólag ez nem volt tudatos döntés, mivel menedzsmentjük az RCA Recordsszal jutott megállapodásra, ezért kénytelenek voltak váltani. De az LM5-ot még a Syco felügyelte.
A csapat ezek után valószínűleg nem fogja olyan szédületes ütemben szállítani az új dalokat, mint eddig, mert az esztendőkénti (és kizárólag karácsony közeli) megjelentetések csak a Syco sajátossága (lásd még One Direction vagy Fifth Harmony). Ilyenkor az egyszerű zenei fogyasztó felteheti a kérdést: egy év alatt mit lehet összehozni? Elsősorban olyat, ami kézről kézre vándorolt, és végül náluk kötött ki. Ilyen a már említett, Jess Glynne és Ed Sheeran által szerzett Woman Like Me, amely nem több egy mezei slágernél. (Rosszízű pletykák szerint nem is akarták azt rögzíteni, plusz a kiadó Cardi B-t rakta volna be melléjük Nicki Minaj helyett.)
A lemez a legkülönbözőbb stílusokat teríti ki, és csak kapkodjuk a fejünket, miként lépnek egyikről a másikra: a Ricky Martint idéző, füstös latin (Love a Girl Right) után egy akusztikus gitárt megszólaltató siratót (Told You So) hallhatunk, de van olyan is, amikor egy dalon belül a spanyolos ritmusokat Girls Aloudra (vagyis a Sound of the Undergroundra) hajazó betétre cserélik le (Wasabi). A tagokat a latin pop egyébként a korábbiakhoz képest még inkább a hatalmába kerítette (talán ez a tavalyi, CNCO-val közös Reggaetón Lento után nem meglepetés).
Továbbra is hangot adnak a női erőnek (egyenjogúságnak, önelfogadásnak, testvériségnek, stb.), azonban a téma köré gyűjtött mondanivalót most némileg hiányos. Mint például a Joan of Arc vagy a Strip, melyek mind szövegben, mind hangzásban szarkasztikusak, ám tanácsot kérhettek volna Christina Aguilerától, hogyan kellene ezt jól csinálni. Mindenesetre dicséretes, hogy habár az LM5 egységesnek egyáltalán nem, viszont annál változatosabbnak mondható, mégis a szerzemények a maguk módján többé-kevésbé működnek. Ettől még nem fogja megváltani a popvilágot – a deluxe verzió számai amúgy is rontanak az összképen –, de fényévekkel jobb, mint az amerikai oldalon rivális, éppen szünetet tartó Fifth Harmony bármelyik műve.
Értékelés: 5/3
Cím: LM5 Előadó: Little Mix Kiadó: Syco Records Megjelenés: 2018. november 16. 14 dal, 44 perc / 18 dal, 56 perc
Mariah Carey diszkográfiája olyan, mint egy hullámvasút gigászi mélységekkel és kiugró magasságokkal, mert sohasem tudhatjuk előre, hogy a jelen állapottól van-e feljebb, vagy hogy be kell-e magunkat kötni egy előre nem látható lejtőhöz. Mostani, tizenötödik stúdióalbuma, a Caution szólhat egyfajta figyelmeztetésként, hogy az aranytorkú művésznő nem találja helyét a 10-es évek végi R&B-rengetegben.
Körülbelül a 2009-es Memoirs of an Imperfect Angel óta Mariah Carey két lépéssel hátrébb próbálja követni a világ történéseit, ezért műfaji úttörőként immáron csak múlt időben beszélhetünk róla. A Cautionről elsőként kikerült GTFO szintén azt mutatta, hogy az énekesnő a modernitás hatására inkább lágyabb énekhanggal kíván érvényesülni, minthogy a padlást a nyakunkba zúdítsa, és ez elnézhető lett volna (mert egyébként maga a dal jó, csak Carey-től nem megszokott). Az már viszont nem, hogy az egész lemez tele van tűzdelve minden személyiséget nélkülöző számokkal: eseménytelen balladaként a With You nem ér fel régi klasszikusaihoz, az A No No valóban nemet jelent (egyénfüggő, hogy ezt szükséges-e fokozni a duplájára), a The Distance-t pedig távol kellett volna tartani bármilyen kézzelfogható formátumtól. Aztán ott van még a címadó Caution, amely egyáltalán nem ad ki vörös riasztást, sőt, még attól sem kell tartanunk, hogy bármi bajunk lesz tőle, legfeljebb jobb szerzemény reményében várhatunk a következő trackre való ugrásig.
Carey-nek két alkalommal azért sikerül életet lehelnie magába. A puhány rapbetét ellenére a Giving Me Life a legjobb refrént szállítja, ahogyan ő különböző hangtónusokban énekel, a Portrait meg elegánsan visszatekint munkássága elejére. De közel három évtizedes zenei tevékenység után nem nagyítóval kellene keresni ezeket a megkapó pillanatokat (és csak harmincnyolc percről beszélünk)...
Értékelés:
Cím: Caution Előadó: Mariah Carey Kiadó: Epic Records Megjelenés: 2018. november 16. 10 dal, 38 perc
Dido néha felébred téli álmából, hogy új zenével lepje meg a nagyérdeműt. Hat év utáni első albuma, a Still on My Mind márciusban kerül digitálisan és fizikálisan is elérhetővé, az első felvezető a Hurricanes formájában pedig már meghallgatható.
Az anyai ágról francia, apai ágról ír, egyébként meg angol nemzetiségű énekesnő a 2000-es éveket tősgyökeres európai lévén az Egyesült Államokban is kimaxolta, ahol első két albuma a top ötbe került, ám utána egy Adele nevű importelőadó átvette megüresedett helyét a listákon. Ennek ellenére Dido nem akarja visszaszerezni régi státuszát mindenféle kicicomázott szerzeménnyel, hanem önmagához hűen a melankóliát vette célba. És elsőre beletalál a közepébe.
A Hurricanes akusztikus gitárral kezd, ami mezzoszopránjának enged teret, majd – ahogy az a címből is kikövetkeztethető – két perc környékén elektronikus alapokkal megtarkítva lecsap a nyugalomra a hurrikán. Amint a természeti csapás továbbáll, vihar utáni csendként eleinte Dido hangszeres háttér nélkül énekel, később bekúszik egy lágy beat, végül pedig ugyanúgy gitárral záródik. A nóta elegánsan zűrzavaros, amolyan művészi és grandiózus; kiismeri a hallgató lelkét és leköti a figyelmét. Emiatt a Hurricanes az év egyik legjobb felvétele.
Értékelés:
Cím: Hurricanes Előadó: Dido Kiadó: BMG Megjelenés: 2018. november 12. 5 perc
Nincs még egy olyan lánycsapat, ahol annyi tagváltás ment volna végbe, mint a brit Sugababesben. A formáció hét éve nem aktív, miközben az eredeti tagok (Keisha, Mutya és Siobhan) próbálják visszaszerezni a jogokat a mostaniaktól (Amelle-től, Heiditől és Jade-től), hogy helyettük vigyék tovább a csapat hagyatékát. Nos, erre a visszatérésre úgy tűnik, még várnunk kell, viszont itt az ideje feleleveníteni egy évtizedes karrierjüket a 2000-es One Touch-tól a 2010-es Sweet 7-ig. Mint más listáknál, itt sem számított a greatest hits, tehát az Overloaded: The Singles Collection nem került rangsorolásra, de minden más igen!
Sok kritika érte a Sugababest, amiért egyetlen eredeti tag nélkül is folytatták. Fekete csaj-poszton az eurovíziós Jade Ewen váltotta Keisha Buchanant, aki az első kislemez után hagyta ott a csapatot nézeteltérésekre hivatkozva, ennélfogva Ewennek volt ideje Buchanan részeit felénekelni. Buchanan jókor pattant le, mivel legutolsó albumuk egyben a leggyengébb is. A Sweet 7-ben semmi egyéniség nincs, a dalok többsége vicckategória. Például a Get Sexy a 90-es évek legnevetségesebb szerzeményét, az I'm Too Sexyt dolgozza fel, aztán ott van a Miss Everything Sean Kingstonnal is... ez most komoly?! Amiket érdemes lepörgetni... About a Girl, No More You, She's a Mess Hanyagolhatók... Get Sexy, Wear My Kiss, Thank You for the Heartbreak, Miss Everything
6. Catfights and Spotlights (2008)
Catfights and Spotlights
Alig, hogy lefutott a Change, a Sugababes máris piacra dobta ötödik lemezüket, ami az erőt fitogtatós cím ellenére nem okozott hajtépést előadói oldalról – viszont a közönség foghatta a fejét miatta. Akkoriban a szigetországban a soul nagyon menőnek számított, ezért hát a Sugababes is belevetette magát a stílusba. Csak nem tudni, miért. Az egész album bűzlik az izzadságszagtól, mert a tagok szenvedtek a gospelben gyökerező műfajjal: a No Can Do nem volt egy rossz rádiós sláger, csak aránylag unalmas, viszont a Sunday Rain már felettébb átesett a palánkon, ahogy a lemez hátsó feléről könnyen megállapítható, hogy tudnak ők ennél jobbat is. Amiket érdemes lepörgetni... No Can Do, Side Chick, Can We Call a Truce Hanyagolhatók... Sunday Rain, Beware
5. Three (2003)
Three
A 2002-es Angels with Dirty Faces egyenesen a slágerlistákra csúcsára repítette a triót, emiatt minél hamarabb ki kellett jönniük egy friss lemezzel. De persze a gyorsaság – mint ahogy az többször, másoknál is előfordult már – a minőség rovására ment. A single-ök tudatosan ki lettek választva, mert az összes baromira jó (a Caught in the a Momentben Heidi Range kapta meg a refrént, erre azóta se volt nagyon példa, a Too Lost in You pedig pályafutásuk egyik fénypontja [a sok közül]), csakhogy a lemez egésze már nem ér fel az élbolyba: a We Could Have It All és a Conversation's Over úgy hangzanak, mintha az Angels with Dirty Faces b-oldalának részei lennének, de ezek még nem annyira elviselhetetlenek, mint a Nasty Ghetto. Amiket érdemes lepörgetni... Hole in the Head, Caught in a Moment, Too Lost in You Hanyagolhatók... Situation's Heavy, Nasty Ghetto
4. Change (2007)
Change
A változást hirdette a 2007-es LP, azonban az elmaradt rajta, ugyanis az addigi dalszerzőikkel készítették el következő, popba burkolózó anyagukat. A Change volt az első teljes lemez az új lánnyal, Amelle Berrabah-val, aki itt nagyobb teret kapott, mint a Taller in More Ways újrakiadásán. Például a My Love is Pink tőle a legerősebb, ezzel szemben az összes ballada elhasal a korongon: a Back When és a Mended by You legszívesebben lelöknék magukat a tizenkét számos dallistáról. Amiket érdemes lepörgetni... My Love is Pink, About You Now, Denial Hanyagolhatók... Back When, Surprise, Mended by You
3. Taller in More Ways (2005)
Taller in More Ways
2005-ben a Push the Buttont nem lehetett elkerülni, hiszen Európa-szerte is a csapból folyt, így aztán a Taller in More Waysért is kapkodtak az emberek. Miután Mutya Buena kivált, rekordidőn belül pótolták őt Amelle Berrabah-val, akinek a hangját kicserélték Buenáéval, és az átdolgozott anyag négy hónappal később az eredeti megjelenése után máris a boltok polcain volt (Spotify-on csak ez a verzió érhető el). De azért az eredeti az igazi, mert ez volt a Sugababes a legsikeresebb felállásukkor. A Taller in More Ways igazi lánycsapatos popmuzsika lüktető betétekkel és valami megmagyarázhatatlan nyersséggel – azóta se adtak ki ehhez hasonlót. Amiket érdemes lepörgetni... Push the Button, Follow Me Home, 2 Hearts Hanyagolhatók... Ugly, Obsession
2. One Touch (2000)
One Touch
Ki mondhatja el magáról, hogy egy tizennyolc éves bemutatkozás katalógusának egyik legjobbja? Az első felállás csak egy albumot élt meg, de legalább időtállót alkottak együtt. A zenei szakértők imádták, és sejthető volt, hogy a cukorbabák hamarosan Nagy-Britannia elitcsapatai közé fognak tartozni – még ha a One Touch nem teljesített kiugróan, emiatt a London Records is megvált tőlük –, ugyanis eklektikusan az undergroundból húzták fel a stílusukat, és fiatalkoruk ellenére (13 évesek voltak, amikor leszerződtek) ők írták a számaikat. A One Touch nem feltétlenül popos, de nem is alternatív; megtalálja a középutat a két véglet között.
Amiket érdemes lepörgetni... Overload, Just Let It Go, One Foot In Hanyagolhatók... Same Old Story, Real Thing
1. Angels with Dirty Faces (2002)
Angels with Dirty Faces
A One Touch után kiadó nélkül maradt az akkori duó (Buchanan és Buena), viszont nem sokkal később az Island Records lecsapott rájuk, és az Atomic Kittenből áthozta az akkor 19 éves Heidi Range-et Siobhán Donaghy kihűlt helyére. Aztán elindultak az emelkedőn, sikerük nemcsak kereskedelmileg mutatkozott meg, hanem a második album arculatán is: az Angels in Dirty Faces már a pop irányába mozdult el, de legbelül megmaradt ugyanaz a kísérletezős hangzás: például a Round Roundért crossover producerek feleltek, de a szövegét az akkori legnépszerűbb producer, Brian Higgins írta, szóval minden oldalról csordogált bele valami. Amiket érdemes lepörgetni... Round Round, Shape, Stronger Hanyagolhatók... Virgin Sexy
Létezik egy rappernő, akit bizonyára sohasem fogunk a rádióban hallani. A 21 éves CupcakKe (született Elizabeth Eden Harris) 2015-ben vált internetes szenzációvá szabatos dalaival; hatalmasra duzzadt rajongói táborral rendelkezik, amellett az egyik legnagyobb zenei szaklap, a Pitchfork a kedvencei között listázta őt. (Tavaly például Charli XCX mindkét EP-jén hallhattuk a hölgyeményt.) Idei második (összességében a negyedik) albumán – aminek turnéposzterén fekete műbrokival pózol – is folytatja a testrés(z)ek közötti interakciókról való kinyilatkoztatást.
Arcpirítóan megfogalmazott szövegek, csak más meg ne tudja, mit hallgatunk éppen! CupcakKe a tömött hiphop-réteg egy sajátos jelleme, aki újfent simán a képünkbe tolja, hogy úgy szop, mint ahogy Jennifer Lopez táncol, vagy hogy a csúnyája egy dagadt macska, vagyis Garfield. Aki először hallgatná őt, az akár ezzel a lemezzel is kezdheti, hiszen minden olyan elhangzik rajta, ami az előzőeken is. Ám az Edenre már csak az utójáték maradt: az Ephorize-nál kevésbé izgalmas, viszont még mocskosabb (mindössze két dal nem kapta meg az explicit jelzőt). Az első két nóta, a PetSmart és a Cereal and Water különösen alulkevertek, de az utánuk következő Quiz és Garfield keményen odalöknek a falhoz. A káromkodásban viszonylag diszkrét (mármint kevésbé trágár, mint a legtöbb dala) Dangled lassít a túláradó szexualitásból, bár ebben és a Starbucksban hangja kissé elnyomja a chilles aláfestést. Egy kis vérpezsdítésként a Prenupba egzotikumot rakott, a Don't Post Me-t pedig futurizmussal tarkította. Szerelmes üzenettel zár az A.U.T.I.S.M., de ne gondoljuk azt, hogy CupcakKe olyan édes lenne, mint amilyen a neve, ugyanis valószínűleg a későbbiekben nem kíván megválni szexéhes és férfiszapuló stílusától.
Értékelés:
Cím: Eden Előadó: CupcakKe Kiadó: saját kiadású Megjelenés: 2018. november 9. 12 dal, 33 perc
A High School Musicallel híressé vált Ashley Tisdale nem csak a filmvásznon fakadt dalra: eddig két stúdiólemezt adott ki, a legutóbbit 2009-ben. Most kilenc év elteltével újra kezébe veszi a mikrofont; a harmadik Symptoms első kislemeze, a Voices in My Head megérkezett.
Tisdale diszkográfiája kevés hibával rendelkezik, mert mind a Headstrong, mind a Guilty Pleasure erős matériák voltak: előbbi a dance-et kitűnően egyesítette a poppal, míg utóbbi rockos beütésétől volt jó. Pech, hogy ezek a műfajok már alig felkapottak, így a színész-énekesnő az aktualitásokra hegyezte ki a fülét. Emiatt nehéz arra várni, hogy bármi egyediséget elénk rakjon; a Voices in My Head nem is hangzik többnek egy fantáziátlan alkotásnál. Szövegében Tisdale a fejében lévő hangokkal küzd, de megfogadja, hogy nem hallgat rájuk. Éneke alkalmazkodóan lehangolt, ezzel ellentétes a felüdült instrumentál, viszont végeredményében nem tartogatja azt a reményteliséget, amit üzenni akarna vele: hiányzik belőle a bátorság, bizonyításra nem adódik lehetősége benne.
Értékelés:
Cím: Voices in My Head Előadó: Ashley Tisdale Kiadó: Big Noise Music Group Megjelenés: 2018. november 8. 3 perc
Cheryl Tweedy, Cole vagy Fernandez-Versini most már csak simán Cheryl a Girls Aloudból kiválva mentorkodott az X Factorban, majd azzal párhuzamosan szólókarrierbe kezdett. Az elmúlt négy évet a színpadtól távol töltötte, ugyanis világra hozta első gyermekét, majd kiadta fia apjának, Liam Payne-nek az útját. Új dalát a szakítás ihlette.
Az énekesnő régi tagtársával, Nicola Robertsszel dolgozott, majd leszerződött a független 3 Beat Recordshoz. Tehát elvileg mostantól csekély felügyelet mellett, vagyis kiadói elvárások nélkül tevékenykedhet. Igen ám, de ő addig volt popsztár, ameddig a fejesek úgy akarták: a Love Made Me Do Itból hiányzik az a plusz, ami az átlagosnál feljebb lökné őt. Vagy amivel kevésbé tűnne elveszettnek.
A dal egyébként nem rossz, de felvezetői szerepben gyenge. A The Invisible Men producertrió ebben az évtizedben jócskán alulteljesít minőség tekintetében, és Cherylt se a legjobb dallamokkal halmozták el. A hiányos produkció a személyes szövegnek enged utat, amiben a sztár suckernek nevezi magát, amiért bedől minden fuckernek. A szerzők között Cheryl és Roberts mellett ott van Natasha Bedingfield is, valamint további(, irdatlanul sok) öt ember, akik talán egy slágert raktak le az asztalra (jelenleg első az iTuneson), de a tűz már alig pislákol Cheryl körül.
Értékelés:
Cím: Love Made Me Do It Előadó: Cheryl Kiadó: 3 Beat Records Megjelenés: 2018. november 9. 3 perc