Úgy tűnik, most már hozzá kell szoknunk ahhoz, hogy gyakran egymásból nyílnak meg az érák: még javában tart P!nk előző albuma után elnevezett turnéja, ám ő máris piacra dobta soron következő korongját.
Miután P!nk a 2017-es Beautiful Traumával kissé visszavett a bazdmegolós stílusából (azért még mindig elhangzik pár fuck és shit itt-ott, de korántsem ugyanolyan körítésben), nagyon nem is akar kijjebb mozdulni: a Hurts 2B Humanen valamiért a balladisztikus vonulatok meghaladják az ajánlott mennyiséget, és a gyors tempójú tételek sem feltétlenül ellensúlyozzák mindezt a minőség javára. Például az első Hustle-ből rögtön az derül ki, hogy az énekesnőnek fogalma sincs arról, mi az, ami már ciki (mert ez a dal az). Vagy éppen egy korábbi trendet szeretne előrehozni: a Cash Cash által kevert Can We Pretend egy David Guetta-klónnak hangzik 2010-ből, illetve a Khaliddal közös címadó a Just Give Me a Reasonre hajaz.
Szóval a lázadást hátrahagyva P!nk immáron az élet nagy dolgain filozofál, minthogy hogyan fogja lányát megtanítani a problémák megoldására (Circle Game), hogyan kérjen bocsánatot a párjától (Love Me Anyway), vagy hogy lesz-e mersze változtatni a dolgokon (Courage). Ugyan némely mondanivalóval azonosulni lehet, de végérvényesen ezek végtelenül unalmasak. Kivétel rajta a Nate Ruess által jegyzett Walk Me Home és az egyetlen Max Martin-szerzemény, a (Hey Why) Miss You Sometimes: előbbi tábortűz melletti, dúdolható hangzásával lehengerel, míg utóbbi egy akkora ébresztőpofont ad a teljes lemeznek, mint amekkorát a M!ssuntaztood-os (értsd: érdekes, pimasz, kreatív) P!nk adna a jelenkorinak.
Értékelés: 5/2,5
Cím: Hurts 2B Human Előadó: P!nk Kiadó: RCA Records Megjelenés: 2019. április 26. 13 dal, 47 perc
30 felé közeledve az egyszeri popsztár, aki karrierjének csúcsát a 20-as, esetleg a 10-es éveiben élte meg, el szokott merengeni azon, hogy hogyan ugorjon fejest az érettség szakaszába. Nem olyan régen ez többeknek sikerült is: Lady Gaga 32 évesen a Shallow-val átlépett a felnőtt kortárszenébe, de akár megemlíthetném a 30 éves Keshát a Prayinggel. Taylor Swift mindössze 16 évesen csöppent bele a showbizniszbe, és idén tölti be a harmadik ikszet, de új dalával tök olyan, mintha még mindig a tinédzserek bűbájos világát élné.
A 2017-es reputation, illetve annak első kiadott nótája, dallamát a Right Said Fred I'm Too Sexyjétől nyúló Look What You Made Me Do szimultán volt óriási siker és botrány, amit Swift az előnyére tudott fordítani a tekintetben, hogy a lemezt úgy elkapkodták az amerikai Target polcairól, mintha ingyen adták volna. A lefutása viszont már keveseket érdekelt: meglepetésre az End Game című hármas duett Ed Sheerannel és Future-rel durván elhasalt a slágerlistákon, valamint a többi öt kislemez is holmi kevés ráhatással bírt a mindennapok népszerű muzsikájára. Így hát most Swift próbálja visszaintegrálni magát a rádiókba egy olyan hangzással, ami bejött Pharrell Williamsnek a Happyvel és Justin Timberlake-nek a Can't Stop the Feeling!-gel. Csakhogy azok a szerzemények rajzfilmekhez, az az a legfiatalabb korosztály számára készültek, míg Swift visszatérése korántsem egy mozgókép részét képezi, hanem hetedik korongjának felvezetőjét.
A csillámpónis színű videoklippel megtoldott zenében a Panic! at the Discó-s Brendon Urie egyébként totálisan jól illik Swift mellé a menő stílusával – és ennyit a bókról –, ám az egész az első másodpercektől az énekesnő egy korábbi művére, a We Are Never Ever Getting Back Togetherre emlékeztet (a 22 sincs tőle messze). Üzenetében Swift és Urie az önszeretetre próbálja szó szerint megtanítani a hallgatót: „Ígérem, hogy soha nem fogsz olyat találni, mint én.” A már idegesítően fülbemászó és megjegyezhető refrén a ritkás szövegbeli tartalom miatt ilyen („Hee-hee-hee, hoo-hoo-hoo”), de a bridge még ezt is alulmúlja: „Hé gyerekek! A betűzés klassz.” Ez most kiknek szól? Kezdem azt hinni, hogy Taylor Swift az amerikai Halász Judit kíván lenni.
Értékelés: 5/1,5
Cím: ME! Előadó: Taylor Swift featuring Brendon Urie Kiadó: Republic Records Megjelenés: 2019. április 26. 4 perc
Dinah Jane debütáló EP-jétől nem fogunk hasra esni, de a rajta található három dal jobb mindennél, mint amit eddig kiadott.
Miután a Bottled Upa legrosszabb dalok listájának a legtetején landolt tavaly, nem fektettem túl nagy reményeket az egykori Fifth Harmony-tag önálló próbálkozásába. Ugyanakkor Dinah Jane-t nem lett volna szabad egyből leírni, mert a jelenlévő, alig tízperces anyag arról ad tanúbizonyságot, hogy mégiscsak van keresnivalója a mai populáris zenei téren. A videoklipet kapó Heard It All Before-t a mostanság újra keresett J. R. Rotem (Ciara: Level Up, Avril Lavigne: Birdie) kotyvasztotta össze neki: a 2000-es eleji R&B-s dallamok és a bőr alá mászós refrén a csúcsra futtatják a 21 éves leányzó csekély diszkográfiáját. A maradék két dal (Pass Me By, Fix It) azért már nem ennyire jó, de legalább a nyitó nóta kivívott magának egy helyet az év végi összesített kedvencek között.
Értékelés: 5/3
Cím: Dinah Jane 1 Előadó: Dinah Jane Kiadó: Hitco Megjelenés: 2019. április 19. 3 dal, 10 perc
Körülbelül egy hónap van hátra a hatvannegyedik Eurovíziós Dalversenyig, de már az összes ország kiadta hivatalosan a dalát, így hát sorra végigmegyek rajtuk a legrosszabbtól a legjobbig. (A lista összeállításának tárgyát a stúdióverziók adták, amik a hivatalos kiadáson találhatók meg, tehát az esetleges élő fellépéseket nem vettem figyelembe.)
41–31
41. Ausztrália (Kate Miller-Heidke: Zero Gravity)
Az ausztrálok nemigen tudtak hibázni a versenyben, hiszen eddig mindig döntősök voltak. Most ismét bekerülhetnek, viszont az közel sem azért lesz, mert jó a dal, hanem mert bizonyára a plafon le fog szakadni ezektől a magas hangoktól (mindamellett dobhártya-sérülésekre is számítani lehet)... Kegyetlen.
40. San Marino (Serhat: Say Na Na)
39. Montenegró (Dmol: Heaven)
38. Spanyolország (Miki: La Venda)
37. Németország (S!sters: Sister)
36. Csehország (Lake Malawi: Friend of a Friend)
35. Oroszország (Sergey Lazarev: Scream)
34. Franciaország (Bilal Hassani: Roi)
33. Horvátország (Roko: The Dream)
32. Moldova (Anna Odobescu: Stay)
31. Albánia (Jonida Maliqi: Ktheju tokës)
Kissé keserves az Eurovízió-albumot ezzel a dallal indítani, de mivel ábécé-sorrendben pörög, ezért Albánia az első. Három percig tűrhető, de inkább a következő Örményországra ugranék.
30–21
30. Norvégia (KEiiNO: Spirit in the Sky)
Az északi országok általában népszerűek a versenyen, nos, idén a norvégok jócskán lemaradnak a finn–dán–svéd-hármastól. Szerencsétlenül egyszerre több műfajt gyúrtak össze.
29. Ausztria (PÆNDA: Limits)
28. Görögország (Katerine Duska: Better Love)
27. Magyarország (Pápai Joci: Az én apám)
26. Észak-Macedónia (Tamara Todevska: Proud)
25. Szerbia (Nevena Božović: Kruna)
24. Románia (Ester Peony: On a Sunday)
23. Észtország (Victor Crone: Storm)
22. Grúzia (Oto Nemsadze: Keep on Going)
21. Belgium (Eliot: Wake Up)
Tény, hogy volt a belgáknak jobb daluknak a közelmúltban, ez a középmezőnybe fér bele. Nem túl egyedi, a refrénje elhúzottabb a kelleténél, de viszonylag divatos.
20–11
20. Izrael (Kobi Marimi: Home)
A házigazdák amennyire pörögtek tavaly, most annyira lelassultak. Az izraeli nóta nagyon mélyről jövő, amivel megosztott lehet, de ha valaki szereti ezt a stílust, akkor annak be fog jönni. Egynek elmegy.
19. Lettország (Carousel: That Night)
18. Örményország (Srbuk: Walking Out)
17. Finnország (Darude: Look Away [feat. Sebastian Rejman])
16. Fehéroroszország (ZENA: Like It)
15. Szlovénia (Zala Kralj & Gašper Šantl: Sebi)
14. Svédország (John Lundvik: Too Late for Love)
13. Litvánia (Jurij Veklenko: Run with the Lions)
12. Azerbajdzsán (Chingiz: Truth)
11. Hollandia (Duncan Laurence: Arcade)
Duncan Laurence-et mondják esélyesnek a győzelemre 2019-ben. Az Arcade nem rossz, és ha végül nyerne, akkor nem lenne kár, de vannak erősebb szerzemények is itt. Engem speciel a 2017-es bolgár nevezésre emlékeztet, ami végül a második helyet szerezte meg, szóval talán a jóslatok nem alaptalanok.
10–1
10. Nagy-Britannia (Michael Rice: Bigger than Us)
Az idei felhozatalból valahogyan hiányoznak a grandiózus refrénnel rendelkező balladák, de itt van Nagy-Britannia dala, ami működik, mert megtalálja az aranyközéputat a giccs és a dráma között. Nem is emlékszek arra, hogy a briteket mikor soroltam utoljára a top tízbe. Azért remélem, hogy Európa a mindennapos politikai hírektől el tud majd vonatkoztatni, és megbecsülik a Bigger than Ust, már csak azért is, mert jó lenne nekik egy bukásmentes végkimenetellel zárni...
9. Izland (Hatari: Hatrið mun sigra)
Ausztrália után Izland előadása az idei Eurovízió legbizarrabb pillanatai között lesz... (Ráadásul az elődöntőben egymásután fognak fellépni, ajaj.) Míg előbbi ország szerzeményéből semmi jót nem lehet kihozni, addig utóbbi annyira ótvar, hogy muszáj előkelő eredményt produkálnia. Ahogy az a címéből sejthető, izlandiul szól a nóta, és aki nem is beszéli a nyelvet, az a technós aláfestésben és az énekes hörgésében találhatja meg az élvezetet.
8. Olaszország (Mahmood: Soldi)
Szegény spanyolok rendületlenül próbálkoznak mindig a saját nyelvükön énekelni, de nem hogy az olaszok, de még a portugálok közelébe se érnek... Szóval az olasz nyelvet zabálja a közönség, bár azt hozzá kell tenni, hogy általában a dallamok is a helyükön vannak náluk (nem úgy, mint a nyugati országénak, ami már most úgy megromlott, mint a tej a napon). Mint a Soldi esetében, ami nem éppen délies temperamentumú, de a refrénje viszi az egészet.
7. Dánia (Leonora: Love Is Forever)
A Love Is Forever egy cuki nóta egy cuki lány előadásában, de hasonlók már hasaltak el az Eurovízió színpadán (lásd Svájc 2011-ben), és a politikai szövegeket se szeretik a nézők (a „Ne légy túl politikai”sor kissé szájbarágós). De a dánok legutóbb egy folkdallal nyertek, szóval nekik ez a stílus nagyon megy. Kellemes elhallgatni csak úgy, mert nem vált ki ellenszenvet, azonban esélyt a sikerre nem igazán látok Dánia számára.
6. Lengyelország (Tulia: Fire of Love (Pali się))
Amikor a lengyelek a saját zenéjüket hozták, akkor abból mindig valami érdekes sül ki. Most nem arra gondolok, hogy lengyelül énekelnek, hanem átitatják saját hagyományaikkal a produkcióikat. (A My Słowianie-re szerintem egy legendás pillanata az évtizednek.) A kérdés, hogy a Fire of Love-ot hogyan fogja majd előadni a négy tagból álló Tulia színpadképpel meg minden ilyenekkel, mert a legegyedibb darabja lehet a versenynek.
5. Írország (Sarah McTernan: 22)
Az írek nyertek eddig a legtöbbször, viszont nem hiszem, hogy a 22-val a rekordot továbbgyarapítanák egy újabb győzelemmel, mert ez nem éppen egy Eurovízió-kompatibilis szám és egy kicsit limonádé is, de van egyfajta bája és könnyedsége, amiatt nem lehet utálni. Sarah McTernan nem 22 éves, hanem 24, csak annyi derül ki, hogy a fiúja a huszonkettes szám alatt lakik, és ettől déjà vút érez. A refrénben lévő visszafogott 90-es évekbeli eurodance-es ütemek egyébként sokat dobnak rajta.
4. Ciprus (Tamta: Replay)
Miután tavaly Ciprus a második helyet hozta el a versenyről, az eurovíziós rajongók tűkön ülve várták, hogy az Eleni Foureira-féle kvalitásokkal rendelkező Tamla és a változatlan produceri csapat vajon elő tud-e rukkolni a Fuegóhoz hasonló mesterművel. Hát nem sikerült, mert kissé túltolták a szerzeményt a kemény ütemekkel, hogy biztosabban átjusson a tévéképernyőkön keresztül: egyedüli, de annál nagyobb baja, hogy nincs refrénje, emiatt elesik a dobogótól. De azért néhányszor érdemes replayelni.
3. Portugália (Conan Osíris: Telemóveis)
Minden idők legjobb portugál nevezése, ezt simán ki lehet jelenteni. (Bocsi az Amar pelos dois-rajongóktól.) A hangszerelés egyszerűen szenzációs, aminek a magasságát Osíris hangszíne egyébként nem igazán ugorja meg, de azért teret enged a muzsikának, és pont ez a lényeg. Dalszöveg nélkül is naphosszat elhallgatnám. (Egyébként a mobiltelefonról szól!) Amúgy nem lennék meglepve, ha a versenyen elhasalna, mert elsőre nem könnyű befogadni.
2. Svájc (Luca Hänni: She Got Me)
Svájc eurovíziós történelmébe nagyon kellett egy ilyen dal, mert öt éve nem jutottak a döntőbe, de szerintem nem kérdés, hogy a She Got Me-nek ott a helye! (A fogadóirodák szerint is, mert jelenleg a harmadik pozícióra sorolják.) Luca Hänni svájci nemzetiségűként Németországban nyert tehetségkutatót pár évvel ezelőtt, s egészen idáig nem került az Eurovízió közelébe. A győzelemre szerintem esélyes a dal (bár ez sok mindennek a függvénye [elsősorban a rajtszámnak]), mert fülbemászó, megkoreografálható, hangulatos.
1. Málta (Michela: Chameleon)
Ha Ukrajna idén itt lett volna, akkor azonnal az első helyen landoltak volna. (Mert ugye kiválasztották az előadót és a dalt, utána hozták meg a döntést a kilépésről.) Málta még egyszer se nyert, idén talán sikerülni fog nekik? Nos, azt majd meglátjuk, de a Chameleonnal megérdemelnék. A ciprusi nevezéshez hasonlóan ebben a dalban is van egy drop, ami nem megy a refrén rovására. Fiatalos, friss, színes és minőségi, megállná a helyét a nemzetközi rádiókban.
Fotó: RTÉ 2019/Lili Forberg, Paul Bellaart, TV2, NDR/Hendrik Lüders, Fifou
A 2010-es Eurovízió-nyertes Lena ötödik albuma tele van személyes mondanivalóval, sírással, nevetéssel, haraggal, szeretettel... egy szóval élettel.
Ha az előzetesen kikerült dalokból kellene megítélni az Only Love, L-t, akkor az több sebből vérezne: a thank you például egy szerencsétlen kislemez-választás volt, az utána kikerült don't lie to me eléggé sallang, illetve az ide fel nem került, 2017-es Lost in You sem az énekesnő diszkográfiájának pozitív oldalát erősíti. Azonban a háromnegyed órányira összerakott dalgyűjtemény arról tanúskodik, hogy Lena most van a legjobb helyen.
A nyitó dear L a Crystal Skyra hajazó szólamával kakukktojás itt, de a letisztultságával győz, még ha a következő, sablonos thank you zsákutca felé tereli, később a private thoughts visszahúzza a kijelölt ösvényre a hallgatót. A folytatás slampos produceri munka terén, vagyis érdekes ütemekkel nem igazán sikerült megtarkítani a scaredet, a life was a beach-et és a skinny bitch-t, holott Lena hitelesebben énekel, mint valaha; ahol kell, ott szenvedélyes (sex in the morning), magabiztos (skinny bitch, ok) vagy éppen felszabadult (boundaries). A (címadó?) love a német énekesnő eddigi egyik legjobb balladája, a tempós stuck inside szintén tetőpont, és az ezen tételek között elhelyezkedő don't lie to me is élvezetesebb.
A sokak által magnum opusnak nevezett Crystal Sky valóban izgalmasabban szólt, és emiatt feltehetően jobban ki fogja állni az idő próbáját, de a szóban forgó kiadvány előadói szempontból kiváló – csak egy kicsit kár, hogy a háttéremberek ellustálkodták a dolgukat.
Értékelés: 5/4
Cím: Only Love, L Előadó: Lena Kiadó: Polydor Records Megjelenés: 2019. április 5. 13 dal, 45 perc
A kisebbik Knowles lányt ma már nem lehet kizárólag úgy emlegetni, mint Beyoncé húgát, ugyanis Solange a harmadik, A Seat at the Table című lemezével kiharcolta magának az önálló nevet. (Még ha a Grammy-szórásból ki is maradt, mivel az LP pont a határidőkor jelent meg, de azért a Cranes in the Skyért elhozhatott egy szobrot.)
2016 egyik legnagyobb meglepetése volt Solange visszatérése, amely akár egy zseniális debütálás is lehetett volna, ha előtte nem lett volna egy apuci által erőltetett tini R&B-kiadvány tizenöt évesen, illetve egy másik, a már felnőttkorban megjelenő, bizarrul retrós korong. A szintén a semmiből felbukkanó (mármint előzetes bejelentés nélkül kiadott) When I Get Home ugyan merített az eggyel előtti stílusból, ám sajnos megbújik a díszletek között.
A nyitó Things I Imaginedben Solange elektromos zongorán át folyamatosan ismétli a címet, miközben a dallamok körbelengik a hallgatót. Az elnyújtottan dzsesszes Down with the Clique és a Way to the Show, valamint a Stay Flo és a Dreams abszolút az album fénypontjai a 90-es évekbeli R&B-s hatásokkal, azonban nehéz végighallgatni egy ülőhelyben a kész műt. Tizenkilenc szerzemény tömérdek átvezetővel hosszú (még úgy is, hogy az egész alig harminckilenc perc), mert Solange-et nem lehet kiszakítani a világából. Pedig rengeteg A-listás producer és előadó ügyködött a nótákon (többek között The-Dream, Pharrell Williams, Gucci Mane, Dev Hynes), de mintha ott se lettek volna. Amikor az énekesnő egy kicsit kileng a pontjáról, ilyen a My Skin My Logo, akkor se a jó irányba teszi azt. A When I Get Home elviselhető, ha csak úgy szól a háttérben, egyébként meg teljes figyelmet nem igazán érdemes szentelni rá.
Értékelés: 5/2,5
Cím: When I Get Home Előadó: Solange Kiadó: Columbia Records Megjelenés: 2019. március 1. 19 dal, 39 perc
Avril Lavigne előző albumán azt énekelte, hogy sohasem akar felnőni, noha az élet keresztülhúzta számításait: egy éven át küzdött a Lyme-kórral, majd második válásán esett túl a nickelbackes Chad Kroegertől. Tehát a Head Above Water egy komoly oldalát kívánja megmutatni a borítón meztelenül, csak egy gitárral pózoló énekesnőnek.
A felvezető, lemez címéül szolgáló darab egy őszinte leírást adott a betegségről, ám a fájdalmasan lagymatag Tell Me It's Over az izgalmakat rendesen alább hágta. És sajnos a lemez egésze sem jobb. Ugyanis önkifejezés hiányában mindössze csak egy átlagos, végső soron unalmas munkára futotta, de ez már a 2011-es Goodbye Lullabytól így megy. Az It Was in Me, a Souvenir, a Bigger Wow és a Crush mögött személyiséget nemigen lehet találni, azonban mindegyiknek – meg amúgy a teljes lemeznek – pozitívuma, hogy Lavigne hangja erősebben szól, mint valaha. Aktuális pasija, J. R. Rotem csak egy szerzeménybe nyúlt bele: a Birdie tökéletesen megidézi a karrierfénypontnak tekinthető 2004-es Under My Skin világát, mégis azt átülteti 2019-be, ezenfelül tartalomban is nagyjából ugyanazt hozza, mint amit a dallistán előtte lévő Head Above Waterrel elkezdett („Mint egy madár a kalitkában, szerelemnek nevezve / Levágta a szárnyait, mikor ő a repülésre született”). Viszont Lavigne máskor időzavarral küzd, mint a Dumb Blonde-ban, amely a Girlfriend hulláját próbálja feléleszteni, de Nicki Minaj közreműködése inkább csak egy újabb szöget ver a koporsóba (a CD-kiadáson szólóverzióban fut, de az is ugyanolyan silány).
Értékelés: 5/2,5
Cím: Head Above Water Előadó: Avril Lavigne Kiadó: BMG Megjelenés: 2019. február 15. 12 dal, 41 perc
