Avril Lavigne előző albumán azt énekelte, hogy sohasem akar felnőni, noha az élet keresztülhúzta számításait: egy éven át küzdött a Lyme-kórral, majd második válásán esett túl a nickelbackes Chad Kroegertől. Tehát a Head Above Water egy komoly oldalát kívánja megmutatni a borítón meztelenül, csak egy gitárral pózoló énekesnőnek.
A felvezető, lemez címéül szolgáló darab egy őszinte leírást adott a betegségről, ám a fájdalmasan lagymatag Tell Me It's Over az izgalmakat rendesen alább hágta. És sajnos a lemez egésze sem jobb. Ugyanis önkifejezés hiányában mindössze csak egy átlagos, végső soron unalmas munkára futotta, de ez már a 2011-es Goodbye Lullabytól így megy. Az It Was in Me, a Souvenir, a Bigger Wow és a Crush mögött személyiséget nemigen lehet találni, azonban mindegyiknek – meg amúgy a teljes lemeznek – pozitívuma, hogy Lavigne hangja erősebben szól, mint valaha. Aktuális pasija, J. R. Rotem csak egy szerzeménybe nyúlt bele: a Birdie tökéletesen megidézi a karrierfénypontnak tekinthető 2004-es Under My Skin világát, mégis azt átülteti 2019-be, ezenfelül tartalomban is nagyjából ugyanazt hozza, mint amit a dallistán előtte lévő Head Above Waterrel elkezdett („Mint egy madár a kalitkában, szerelemnek nevezve / Levágta a szárnyait, mikor ő a repülésre született”). Viszont Lavigne máskor időzavarral küzd, mint a Dumb Blonde-ban, amely a Girlfriend hulláját próbálja feléleszteni, de Nicki Minaj közreműködése inkább csak egy újabb szöget ver a koporsóba (a CD-kiadáson szólóverzióban fut, de az is ugyanolyan silány).
Értékelés: 5/2,5
Cím: Head Above Water Előadó: Avril Lavigne Kiadó: BMG Megjelenés: 2019. február 15. 12 dal, 41 perc
Ariana Grande rekordsebességgel elkészült albuma a magánéleti nehézségek előnyre fordítása, mindamellett megszilárdítja előzőleg kivívott helyét a pop élvonalában.
A címadó tétel hirtelenül jött, meglepetésszerű népszerűsége arra kötelezte Ariana Grandét, hogy a beígért, késő 2018-as megjelenés helyett idén év elejére tolja a thank u, nextet, amely mindössze fél évvel az erősen közepesre ítélt, Sweetenerre keresztelt LP-je után került a hallgatóság elé. Grande első három albuma tele volt agyonpolírozott és üres popdalokkal, ami tavaly a Sweetenerrel valamelyest megváltozott: a 2017-es manchesteri koncertje utáni terrortámadás ihlette korong pozitivitást hordozott, ezzel pedig Grande komoly előadóvá lépett elő, ám a producer, Pharrell Williams túlságosan a befolyása alá vonta őt, és olyan hangzásokat erőltetett rá, amikben nem igazán tudott érvényesülni. Most, ötödik nekifutásra Grande munkássága kezd beérni; ehhez Williamst le kellett cserélnie és maga mellé ültetnie Victoria Monét-t, akivel először papírra, majd mikrofonra vethette az elmúlt hat hónap közel sem vidám történéseit (a Sweetener megjelenése után exe, Mac Miller drogtúladagolás következtében elhunyt, majd szakított vőlegényével, Pete Davidsonnal). Az előző korong széleskörű mondanivalója után a thank u, nexttel Grande egy sokkal személyesebb anyagot készített: ahelyett, hogy mindenkit elküldene a sunyiba, inkább hálás a sorsnak, amiért a sok viszontagság ellenére még erősebbé vált, és kész odébbállni.
Az első tíz perc a imagine-nel, a needyvel és a NASA-val erősen indít: az előzetesen promóciós kislemezként megjelent nyitódal egy, a szerelmével elképzelt világot mutat be, két ugrást követően már távolságot akar tartani a férfitől („Ma este nem akarok a karaidban lenni / Ma este betakarom magamat, hogy melegen legyek / Ma este jobb, ha egyedül maradok”). Az érzelmi hullámvasút legteteje a ghostinban érkezik el, amiben Grande mást szeret. Eddig a számig át kell küzdenünk magunkat egy egybefolyt tételekből álló középrészen, ami csak akkor nem jelentene problémát, ha a lemez egészét nézve nem lennének mélypontok: az arrogáns 7 rings, a gyér szövegű thank u, next és a szerencsétlen reggae-s érintésű fake smile a gyengébb pillanatok, de a Sweetenerhez és önmagához képest is ez a lemez nagy előrelépés Grande számára.
Értékelés: 5/4
Cím: thank u, next Előadó: Ariana Grande Kiadó: Republic Records Megjelenés: 2019. február 8. 12 dal, 41 perc
A legrosszabb dalokat és a legjobb videoklipeket követően a legfontosabb lista következik, ami egyben a legbőségesebb is a maga ötven tételével és körülbelül negyven előadójával. Akárcsak tavalyelőtt meg azelőtt meg azelőtt is, a hiphop megint lezúzott mindent a mainstream-placcon, de a pop is megmutatta magát egyszer-kétszer, míg a rock még mindig halott a népszerűséget illetően. Alább vannak híres, kevésbé híres és viszonylag ismeretlen szerzemények is, amelyekre mind rákattantam a múlt évben. Fontos, csak olyan dalok találhatók meg, amik 2018-ban jelentek meg, vagy korábban már rajta voltak albumokon, de csak idén kerültek ki kislemezformában. Essünk neki!
21. Christina Aguilera: Sick of Sittin' (Liberation)
Alicia Keys bizonyára megirigyelte magának ezt a dalt. De jó, hogy Christina Aguilera kapta meg, mert óriási hangterjedelméhez tökéletesen illik ez a fajta tüzesség. Egy rockalbum következőnek?
A cím felérhet egy viccnek, de a muzsika alapján nem tűnik annak. A Little Mix-lányokat megbabonázta a latin, még úgy is, hogy a japánok veteményéről énekelnek. Ugyanakkor nem beszélnek zöldségeket: rövidsége ellenére megragadó (na, és az a gitár a refrénben dob egy hatalmasat rajta!).
Tény, hogy a Dose volt Ciara legkevésbé innovatív nótája, de akik a hiphop uralta zenéből szeretnék kiszűrni a ritmusosabb ütemeket, akkor itt van ez. A trombitával és dobokkal megtámogatott instrumentál akár Alesha Dixon Drummer Boyját idézheti, de Ciara okosabban nyúlt ezekhez a hangszerekhez.
18. Christina Aguilera: Pipe (feat. XNDA) (Liberation)
Christina Aguilera és Lewis Hamilton (állítólag ő az, aki az XNDA név alatt bujkál) egy kilencvenes éveket, konkrétan Aaliyah-t megidéző R&B-gyöngyszemet alkottak közösen az énekesnő lemezére. A Liberation legjobbjaként Xtina egy különösen szolid hanggal akarja ünnepelni másik felét.
2018 egyik legnagyobb meglepetése a BEP Fergie-mentes lemeze volt, amelyről a legmagasabban rangsorolt szerzemény a politikai súrolású YES OR NO. A trió az utolsó soraiban klasszikus Black Eyed Peasként nevezik magukat, tehát a munkásságuk kezdetéig nyúltak vissza.
Óriási Eurovízió-rajongó lévén minden évben követem a versenyt, így egy-egy versenydal általában fel szokott kerülni az év végi listára. Idei kedvencem a második helyezett, a Ciprus képviseletében induló Eleni Foureira Fuegója volt: az énekesnőt semmi nem tudja lehűteni, a forró produkció erre még rá is tesz.
Tinashe a nívótlan Throw a Fit című dal (inkább demó) előtt még kiadott egy albumot, a kissé keszekusza Joyride-ot, de a Salt című tétele az, melyben tökéletesen érvényesíthette magát. Ebben a keserű balladában bánatosan közli, hogy a párkapcsolata végérvényesen zátonyra futott.
Senkit ne tévesszen meg az, hogy a Raining Glitter egy elvileg countrypop műfajú albumon foglal helyet, mert a dance-poppal inkább Minogue korábbi kiadványaihoz illik. A dal a Golden legkiemelkedőbb darabja, amire a pajtában lehet ropni a táncot.
Amikor Ashlee Simpson és Evan Ross azt mondták, hogy nem csak a magánéletben, de a munkában is megtalálták az egyensúlyt, akkor nem tévedtek. Simpson először került a soul sodrásába, pedig olyan, mintha mindig is a műfajban alkotott volna.
12. Charli XCX: Focus
Ha a nem túl változatos tartalom fülbemászó és egyedi aláfestéssel találkozik, akkor bizony eléggé erőteljes slágergyanúval találhatjuk magunkat szembe. A Focusról ordít a PC Music keze nyoma, de ezúttal nem SOPHIE, hanem A. G. Cook harácsolt egy fülbemászó nótát XCX-nek.
A latinos dallamokat hallva ránk jöhet a hányinger bő mennyisége miatt, de Alexandra Stan ezt (nemzetiségéhez hűen) megtoldotta egy kis román poppal. A rímképlet nem túlságosan bonyolult, de ez esetben amúgy is a könnyedségnek kell dominálnia.
Azt írtam még a nyáron, hogy a Friendsből rádiós sláger lehet, de sajnos nem így történt... Hahó, emberek! Ne aludjatok RAYE-en! A tavalyelőtti Jax Jonesszal közös You Don't Know Me-nél már kiderült, hogy az énekesnő előtt óriási karrier áll(hatna, ha kereskedelmileg is támogatnák őt [de abban valószínűleg igazam lesz, hogy Charli XCX-szel a mainstream előszobájába ragadtak]). Az arab motívummal színesített Friends izgalmas és kegyetlenül fülbemászó, amiben RAYE a nők közötti rivalizálásról énekel, miszerint barátok lehettek volna, amennyiben nem ellenségnek tekintett volna rá a másik nemtársa.
Noha James Bay eladta a lelkét az ördögnek (és ez nem olyan jó fiúból rossz lesz-fázis, hanem sajnos a zenét is párhuzamba kell állítani a felvetéssel), a Pink Lemonade-val sikerült valami élvezhetőt alkotnia. Hogy a teljes Electric Light miért nem ilyen, az rejtély. A szintipop erősen a reneszánszát éli, noha a férfi előadók nem igazán tettek bármit is ennek érdekében, de most James Bay a folktól lépett egyet a populáris irányok felé (a Billboard szerint ez egy poprock-nóta, de ezzel hosszasan vitatkoznék), még ha ezek után rossz irányba kanyarodott el...
Ez az öt perc úgy elillan, mintha csak három lenne, miközben minden apró mozdulata tartalommal van megtöltve. A Hurricanes egy mesteri munka mind produceri, mind előadói oldalról nézve, de hát ez történik, amikor két zenében jártas testvér közösen alkot. (Az énekesnő bátyja a Faithless egyik oszlopos tagja, aki szinte az összes slágerének [a White Flag is beletartozik] a háttérmunkáját végezte.) A gazdag struktúra különleges atmoszférát teremt az első pillanatoktól; grandiózus építkezése, majd a tetőponton való kifakadása egyszerűen libabőrt keltenek.
Alexandra Stan már régen nem az az íz(lés)telen énekesnő, akit a 2010-es évek elején megismertünk a majdnem közönséges Mr. Saxobeattel. Idei albumán megmutatta, hogy előadóként sokat fejlődött (az énekhangja jobb, mint valaha!). A 80-as évekbeli szintipopot egy minimális eurodance-es groove-val használja a Thinking About You-ban (bár itt éppen egy kicsit nyávogósra vette a figurát, de azért így is megoldja a feladatot), és ezt a stílust is pont ugyanolyan jól hozza, mint a listán hátrébb elhelyezkedő Mamit, ami sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.
6. En Vogue: Reach 4 Me (Electric Café)
Az En Vogue tizennégy éves visszatérő lemeze, az Electric Café egyszerre volt gagyi és nagyszerű, utóbbi kategóriába esik bele a Reach 4 Me. A tavalyelőtti TLC-lemez után kétségeim voltak afelől, hogy a 90-es évek nagy sztárjai tudnak-e még előremutatással tevékenykedni az akkori kor szellemében, azonban a Reach 4 Me-vel az En Vogue bebizonyította, hogy még mindig megvan bennük a varázs (még úgy is, hogy az idők folyamán számos tagváltáson estek át [egyedül Terry Ellis tart ki a kezdetektől). A két évtizeddel ezelőtti R&B-vel beburkolt szerzemény üdítően hat.
5. Macy Gray: Witness (Ruby)
Ezek az ötvenes R&B-sztárok aztán kitettek magukért! (Reméljük, hogy a tendencia másokat is a szint megtartására sarkall majd a jövőben.) Azzal a különbséggel, hogy Macy Gray tavalyi albuma (kivételesen?) dzsessz műfajú volt. A Rubyt drágakővé legutolsó dala, a kissé gospeles Witness csiszolja, amiben Gray a túlvilági hatalmakhoz imádkozik, miszerint „Azt kívánom, hogy Jézus legyek / Tudnám, hogyan oldanám meg”. A zenét hallva talán erre nem lesz szükség, mert Macy Gray ereje a hangjában (és a pimasz szövegeiben) van, itt meg azt tökéletesen rárakja az alácsúsztatott ütemekre.
Az ausztrál Amy Shark áttörése csak harminc év fölött jött el számára (ritkaság az ilyen), pedig nagyon régóta próbálkozott a zenei kiadóknál, de folyton elutasításokba ütközött. Az I Said Hi erről a szituációról szól: „Fekszek az oldalamon, nézem, ahogy az idő telik / És fogadok, a világ azt hitte, hogy ma fel fogom adni”. Shark Alanis Morissette-es manírokkal eresztette ki felgyülemlett dühét tavalyi debütáló albumán, a beszédes című Love Monsteren (Facebook-oldalán előre bocsánatot kért azoktól, akiket megbántott rajta), a többi dalhoz képest az I Said Hi még lightos.
A Snow Patrol nagy szerencséje, hogy inkább a OneRepublicra hasonlítanak, mint az Imagine Dragonsra, vagyis úgy tudtak az elektronikusabb stílus felé mozdulni – úgy értve, hogy többször vették elő az elektronikus gitárt meg a szintetizátort –, hogy az az előnyükre vált. Legalábbis az A Dark Switchben biztosan, mert a Wildness nagyján már kutakodik kell némi vadságért. A produkció mellett a dalszöveg is zseniális (de ezt Gary Lightbodytól már megszokhattuk): „Az eszem kisvárosa, amilyen volt / Most egy nagyváros, pusztítást okoz, nyúlik a végtelenbe”.
A Shinedown idei koncepcióalbuma, az ATTENTION ATTENTION egy ember útját kíséri végig a pokoltól a mennyországig: a DEVIL után a BLACK SOUL a legsötétebb pillanatként döntéshozatalra kényszeríti főhősünket, aki ekkor a rossz oldalra áll. Ezek után a Shinedownt kommersz rockkal azonosítani vétek (mondjuk, eddig is az volt, mert nem egy poprádiók által játszott banda, mint a Nickelback [vagyis a Second Chance már régen volt]), ugyanis ez a szerzemény úgy leszaggatja a fejet, hogy az érzékszerveket magunknak kell a helyükre raknunk, amint lejár a futásidő.
Ciara jött, szó szerint szintet lépett és győzött! Azonkívül, hogy a videoklipje nálam magasan a legjobb volt 18-ban, a zene is pont ugyanolyan tökéletes. Az énekesnő összes tavaly kiadott dala felkerült erre a listára, nem hiába: visszatérése rendesen ott volt a szeren, aminek a tetején koronával a fején a Level Up ül. A Level Up energiája magával ragadó, valamelyik végtagot muszáj mozgatni rá. Habár CiCi egyelőre magánál tartja hetedik stúdióalbumát, de ha az 2019-ben érkezik, akkor ez az évtized méltóképpen fog lezáródni. (Csak nehogy sírás legyen a vége...)
Eden xo (avagy Jessica Eden Malakouti) a Jessie and the Toy Boys nevű egyszemélyes formációval kitűnt popzenei érzékenységével, viszont a játékfiúk nélkül már nem egy izgalmas jelenség.
No, nem azért, mert a toy boyok ellopták volna tőle a rivaldafényt (mert egyébként ők csak műanyagfigurák voltak az EP-borítón, vagy a fellépésekkor férfitáncosok adták ezt a fajta körítést), hanem mert a minőségi dance-poptól elindult a másolás felé (a sablon-szintipopos Too Cool to Dance-et nem említhetjük egy lapon a kaliforniai életérzéssel átitatott We Own the Nighttal). A Prospect Parktól a Virgin Recordshoz átigazolva az énekesnő közelebb került az áttörés lehetőségéhez, ám az mégse jött el. Most újra független színekben próbál elismerést kicsikarni a nagyérdeműtől.
A Dirty Blonde már 2015 óta porosodott a fiók mélyén, és nem igazán világos, hogy miért kellett azt kivenni onnét: a zongorával túldramatizált alapokon át az énekesnő Gwen Stefanira emlékeztető hanggal énekli, hogy tudja, ki ő: egy vérszomjas, harcias koszos szőke. Magabiztos, de nagy csoda lenne, ha ez indítaná be Eden xo sínylődő karrierjét.
Értékelés: 5/2
Cím: Dirty Blonde Előadó: Eden xo Kiadó: drips gold Megjelenés: 2018. december 14. 3 perc
Miután Avril Lavigne szeptemberben kijött a Head Above Water című dalával, a rajongók megnyugodhattak, hiszen kedvencük továbbra is kitartott a poprock-műfaj mellett. Azonban most a Tell Me It's Overrel eltávolodik a korábbi hangzásoktól.
Persze, kérdezhetnénk, hogy Lavigne mikor nem volt popelőadó, de arra eddig nemigen volt példa, hogy a kemény ritmusokat lágyakra cserélte volna le. Ezt egyébként valahol előre lehetett látni – pláne, hogy jövő évi albumán Dua Lipa egyik dalszerzője is jelen lesz –, mert az egykoron konkurens művésznők, mint P!nk vagy Kelly Clarkson már maguk mögött hagyták a rockos stílust, és az elektronikus, illetve a soulos vonulatokon találták meg a számításaikat, csak a kanadai énekesnőnek kellett utánuk mennie. De Lavigne szájából nem tűnik túl meggyőzőnek a váltás, elsősorban azért, mert ennek már két projekttel ezelőtt, a 2011-es Goodbye Lullaby-on meg kellett volna történnie.
Lavigne elmondása szerint a Tell Me It's Over az összes eddigi párkapcsolatáról szól, de nyilvánvalóan inkább a Nickelback frontemberéről, Chad Kroegerről, akitől három évvel ezelőtt vált el. „Nem érzem azt, hogy ennek vége lenne, még akkor se, ha bezárod az ajtót” – áll a reményteliség a refrénben, amit Lavigne érzelmes hanggal próbál előadni. Csakhogy az egész produkció stílusidegen tőle, mert ez a dal tipikusan olyan, ami egy albumon érdekességként helytálló, viszont kislemezes formában lerombolhatja az eddig felépített életművet.
Értékelés:
Cím: Tell Me It's Over Előadó: Avril Lavigne Kiadó: BMG Megjelenés: 2018. december 12. 3 perc
Ez az év persze nem csak bődületesen rossz dalokat hozott, hanem volt kellemesebb oldala is. A bejegyzésben a legjobb tíz videoklipet veszem sorra, amik a zenétől függetlenül vizuálisan kiemelkedők. Tehát a felsorolások tekintetében a dalok irrelevánsak, ezúttal minden látványról szól, legyen az művészi, vicces vagy megható.
10. Jennifer Lopez & Bad Bunny: Te Guste
A fele annyi idősnek kinéző Jennifer Lopez húsz éve ugyanolyan szexi, ebben a videoklipben pedig megmutathatta a természet (vagy a sebészek?) adta testi képességeit. Lopez és Bad Bunny mesterséges kellékek között próbálják elhitetni velünk (sikerrel), hogy a tengerparti naplementénél nincs szebb.
9. Khalid: Better
Khalid hajnalban egy belvárosi parkolóban énekel, miközben különböző színű BMW-k száguldanak körülötte, végül elhajt egy sárga autóval, aminek a motorháztetején korábban feküdt. A történet inkább mutatós, mintsem értelmes.
8. Alison Wonderland: Easy
Az ausztrál Alison Wonderland Easy című promóciós kislemezéhez tartozó videoklipjében bőrig ázik, miközben utálja magát. Az eső valószínűleg a könnyeket reprezentálja, ugyanis a szövege arról szól, hogy az énekesnő bezárkózik a fürdőszobába sírni.
7. Marshmello & Bastille: Happier
Egyik előadó se a jó szerzeményeiről híres, de legalább a videográfiájukat kitüntethetik a Happier kisfilmjével, amiben van szó családról, barátságról, iskolai kirekesztettségről... A YouTube-kommenteket látva sokakat megrikkantott a videó, úgyhogy zsepiket elő!
6. Passenger: Runaway
Valószínűleg Passengert megihlette a Forrest Gump, ugyanis a Runawayben árkon-bokron keresztül fut, pedig a dalban azt énekli, hogy nem akar elmenekülni. A kamera számos amerikai helyszínen követi őt, például San Franciscóban és New Yorkban.
5. Justin Timberlake: Filthy
2028-ban járunk, amikor is Justin Timberlake megalkotta saját robotmását. „Ha tudod, mi a jó” – kezdi a dalban. A videó mondanivalója több részből tevődhet össze, mert szólhat a technológia gyors fejlődéséről, valamint a személytelen zeneiparról és annak jövőbeli állapotáról is.
4. Mark Ronson: Nothing Breaks Like a Heart (feat. Miley Cyrus)
Hasonlóan a Filthyhez Mark Ronson és Miley Cyrus videoklipje szintén a sztársággal foglalkozik, továbbá a politikának is hangsúlyos szerepe van benne. Az a megnézéséből nem derül ki, hogy a kisfilmet egyébként Ukrajnában vették fel, aminek a helyzete ugye erősen foglalkoztatja a közvéleményt.
3. Ariana Grande: thank u, next
Ebben az évben Ariana Grande sorra hozta a jobbnál jobb videoklipeket, amik közül a thank u, next ért fel a listára. Grande a 2000-es évek romkomjainak egy-egy jelenetét rakta bele aktuális videójába, mint a Doktor Szöszi, a Bajos csajok, a Hajrá csajok! és a Hirtelen 30.
2. Kiiara: Gloe
A Gloe egy példa arra, hogy nem kell túlcifrázni egy videót, hogy az végeredményben szuper legyen. A vágatlan műben Kiiara ruháján váltakoznak a fények, miközben egy sötét alagútban elhelyezett, kivilágított kockán lötyög.
1. Ciara: Level Up
Ciara egy alulértékelt előadóművész volt egészen mostanáig. Visszatérő dalának egy olyan kisfilmet rittyentett, amiben megmutathatta, hogy tudja csinálni a show-t, ha kell. Ez a gyilkos koreográfia az év egyik legjobbja (talán már ikonikus is?), ahogyan a klip is maga a tökély.
Mielőtt belefognék a legjobbakba, hadd szenteljek egy posztot húsz legkevésbé (vagyis semennyire se) jó dalnak, amik 2018-ban jelentek meg. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nehéz volt összehozni ezt a listát, mivel ez az év nagyon sok (sőt, túl sok) élvezhetetlen lemezt adott, azokról pedig ki lehetett szűrni a legeslegrosszabbakat, de kislemezre kikerült szerzemények is akadnak rajta szép számmal... Füleket előre kéretik befogni!
20. George Ezra: Paradise (Staying at Tamara's)
19. Saara Aalto: DANCE!!! (Wild Wild Wonderland)
18. Paul McCartney: Fuh You (Egypt Station)
17. Chic: Queen (feat. Elton John & Emeli Sandé) (It's About Time)
16. Anne-Marie: 2002 (Speak Your Mind)
15. Liam Payne & French Montana: First Time (First Time)
14. The Carters: APESHIT (Everything Is Love)
13. Christina Aguilera: Accelerate (feat. Ty Dolla $ign & 2 Chainz) (Liberation)
„Talán vissza kellene mennem a színpadra.” Ne, Jessie J! Eszedbe ne jusson! ...De sajnos mégis csak megteszi... Az R.O.S.E. (Realisations, Obsessions, Sex, Empowerment) négyrészes EP-csomag nyitódala, az Oh Lord másfél percben önismétlésszerű bizonygatást vázol fel az alkotói válságról, azonban a hallottak alapján nehéz elhinni, hogy J-nek van még keresnivalója a zenében... (Mentségére legyen szólva, az októberben megjelent karácsonyi lemeze elfogadhatóbb lett már, de talán csak azért, mert megvált DJ Campertől, aki ezek a minialbumokat felügyelte.)
9. Justin Timberlake: Flannel (Man of the Woods)
Timberlake idén kijött pályafutásának leglagymatagabb lemezével, rajta a középkori hangulatot keltő Flannellel, amelyben úgy hangzik, mint egy angyalbőrbe rejtőzött kisördög, aki mennyei énekével zúdítja ránk az ezeréves pusztulást. Timberlake-nek egyszer sikerült a vadnyugatot megidéznie (a Say Somethingben, de ez is inkább Chris Stapleton érdeme), viszont azt később tehéntrágyába csomagolta: a verzékben rappelésszerűen családról hadovál, a refrénben meg arra tér ki, hogy a flanel télen melegen tart, bármit is jelentsen ez. Jessica Biel outrója pedig annyira kellett bele, mint üvegesnek a hanyatt esés.
8. Liam Payne & J Balvin: Familiar
Ismerős? Tényleg. A Despacito óta szinte mindenki meg akarja alkotni a saját verzióját, mintha az az egy nem lett volna elég... (Egyébként nincs bajom a Despacitóval, csak nyilván sok volt, hogy mindenhol azt lehetett hallani.) Liam Payne idén is folytatta a tavaly, Strip That Downnal elindított ámokfutását (EP-je is volt a nyáron, jaj nekünk!). Karizmabeli hiányosságait kompenzálva az amúgy angol származású énekes megamerikaiasította magát, és egy kis spanyolt is hozzádobott (mert ugye az menő), majd megpróbálta a Justin Bieber-rajongókat maga felé terelni. Szerencsére sikertelenül.
7. Maroon 5: Girls Like You (feat. Cardi B) (Red Pill Blues)
Amikor az amerikai listát nem egy rapper vezeti, akkor a Maroon 5 valamelyik szenvelgős műve dörren az élre. Emlékeztek még, amikor ez a banda poprockot játszott? Hát, már én se nagyon. A tavalyelőtti Don't Wanna Know is sok volt, a tavalyi What Lovers Dónál meg egyenesen besokallhattunk, és még nincs vége! Adam Levine-ék végleg elvesztették virilitásukat, még úgy is, hogy most éppen a másik nem iránt áradoznak. Ha közhelyeket keresünk, akkor elég csak a Girls Like You dalszövegére rápillantani: „Olyan lány kell nekem, mint te / A hozzád hasonló lányok szeretnek szórakozni, ahogy én is”, satöbbi.
6. Jennifer Lopez & Bad Bunny: Te Guste
Jennifer Lopez ebben a klipben iszonyúan dögös. Érthető, hogy a vizualitással kell elterelni a figyelmet a hang hullámban való terjedéséről, de amikor éppen nem ő van a képernyőn, akkor derül ki, hogy ennek a dalnak nincs ám sok pozitív tulajdonsága. Az ötven árnyékában táncikáló Lopeznek nagyon régen volt utoljára slágere, most pedig ölni tudna a siker egyetlen fuvallatáért is. Összeállva Bad Bunnyval valami olyan fájdalmas nyögdécselést alkottak ők közösen (miért kell spanyolul énekelni amúgy?), hogy az nehezen lesz megbocsájtható a bombatestű hírességnek.
5. Zedd, Maren Morris & Grey: The Middle
A mai zenei piac szinte napról napra változik, hiszen a streamelés már teljesen utat tört magának, emiatt egyre nehezebb kereskedelmileg sikeres dalt összehozni. De az Interscope Records menedzserei a lehangolt számok láttán gondoltak egyet, szóltak Zeddnek, hogy keverjen össze néhány előre kimért ütemet egy crossover hit reményében, amit persze a zenei holtidőszakban, vagyis januárban kellett megjelentetni. A The Middle-ben van EDM, dance-pop és country... nehéz elképzelni, hogy ebből valami jól sülne ki... mert ez képtelenség is. A The Middle egy katyvasz.
4. Marshmello & Anne-Marie: Friends (Speak Your Mind)
Marshmello a populáris zenének egyik nélkülözhetetlen alakjává kezd válni a tekintetben, hogy aki mellészegődik, az jócskán várhat el egy rádiós sikert. Viszont a kritikai dicsérettől (végleg?) elbúcsúzhat. Idei EP-jét a Rolling Stones mindössze másfél csillagra értékelte, igaz, a szóban forgó track nincs rajta. A Friends hivatalos barátzóna-himnuszként fut, mintha a témát egyébként dalba kellene foglalni. (Nem.) A szövege túlságosan hebehurgya, az akusztikus gitár kilóg az EDM-es muzsikából, na, és Anne-Marie reggae-sztárambíciója is már eleve a hulladéktárolóba való.
3. The Ting Tings: Estranged (The Black Light)
A The Ting Tings aktuális lemezének kezdő Estrangedbe szinte mindent belepasszíroztak; a lágy dallamokat egy semmiből felugró zúzás kíséri. Tíz évvel ezelőtti debütálásukkor is egyfolytában cserélgették a hangszereket, de akkori kirobbanó energiájuk szórakoztató volt, viszont a 2014-es Super Critical bukása után azt hihették, hogy a drámaiság hangsúlyozása és annak elektronikus köntösbe öltöztetése visszahozza számukra a sikert. Hát, ennek a dalnak minden másodperce közel hallgathatatlan, és ha túl jutunk rajta, akkor se várnak ránk jobb tételek a nyolcszámos albumon...
2. Bella Thorne: B*TCH I'M BELLA THORNE
Nyilvánvalóan csak paródia, mert a címét látva se szabad véresen komolyan venni, de azért így is valamiféle minőséget lehetne szolgáltatni, nemde? A dalt csak egyszer lehet végighallgatni, akkor is csak összeszorított fogakkal, és amikor véget ért, nem tudjuk eldönteni, hogy ez valóság volt-e vagy rémálom. Bella Thorne-t is elérte a Disney-sztárkrízis, az erősen megkérdőjelezhető botránykeltés mindenáron. Azt énekli, hogy 23 évesen már valószínűleg király lesz... Nagyobb összeget tennék arra, hogy az elismerés közelébe se fog kerülni, legalábbis most a lehető legtávolabb áll tőle.
Ilyen rossz bemutatkozó dalt is régen hallottam. Egy csillagot adtam rá még szeptemberben, viszont lehet, hogy csak egy felet érdemelt volna... Mi a gond ezzel? Nem is tudom, hol kezdjem... talán a kiakasztó szövegű refrénnel, ami így szól: „Iszok, bébi, mert el vagyok fojtva / Dohányzok, bébi, igen, el vagyok szállva, mint a fene”. Emellett Jane felvonultat jó néhány Fifth Harmony-s számcímet is, de ezek még valamelyest elviselhetők, ellenben Marc E. Bassy férfiatlan nyávogása már kiakasztja a tűrőképességet. Tegyük fel, hogy a szerzemény működik egy párhuzamos univerzumban, viszont kizárt, hogy debütálásként büszkének kell lenni erre.
