Dinah Jane debütáló EP-jétől nem fogunk hasra esni, de a rajta található három dal jobb mindennél, mint amit eddig kiadott.
Miután a Bottled Upa legrosszabb dalok listájának a legtetején landolt tavaly, nem fektettem túl nagy reményeket az egykori Fifth Harmony-tag önálló próbálkozásába. Ugyanakkor Dinah Jane-t nem lett volna szabad egyből leírni, mert a jelenlévő, alig tízperces anyag arról ad tanúbizonyságot, hogy mégiscsak van keresnivalója a mai populáris zenei téren. A videoklipet kapó Heard It All Before-t a mostanság újra keresett J. R. Rotem (Ciara: Level Up, Avril Lavigne: Birdie) kotyvasztotta össze neki: a 2000-es eleji R&B-s dallamok és a bőr alá mászós refrén a csúcsra futtatják a 21 éves leányzó csekély diszkográfiáját. A maradék két dal (Pass Me By, Fix It) azért már nem ennyire jó, de legalább a nyitó nóta kivívott magának egy helyet az év végi összesített kedvencek között.
Értékelés: 5/3
Cím: Dinah Jane 1 Előadó: Dinah Jane Kiadó: Hitco Megjelenés: 2019. április 19. 3 dal, 10 perc
Körülbelül egy hónap van hátra a hatvannegyedik Eurovíziós Dalversenyig, de már az összes ország kiadta hivatalosan a dalát, így hát sorra végigmegyek rajtuk a legrosszabbtól a legjobbig. (A lista összeállításának tárgyát a stúdióverziók adták, amik a hivatalos kiadáson találhatók meg, tehát az esetleges élő fellépéseket nem vettem figyelembe.)
41–31
41. Ausztrália (Kate Miller-Heidke: Zero Gravity)
Az ausztrálok nemigen tudtak hibázni a versenyben, hiszen eddig mindig döntősök voltak. Most ismét bekerülhetnek, viszont az közel sem azért lesz, mert jó a dal, hanem mert bizonyára a plafon le fog szakadni ezektől a magas hangoktól (mindamellett dobhártya-sérülésekre is számítani lehet)... Kegyetlen.
40. San Marino (Serhat: Say Na Na)
39. Montenegró (Dmol: Heaven)
38. Spanyolország (Miki: La Venda)
37. Németország (S!sters: Sister)
36. Csehország (Lake Malawi: Friend of a Friend)
35. Oroszország (Sergey Lazarev: Scream)
34. Franciaország (Bilal Hassani: Roi)
33. Horvátország (Roko: The Dream)
32. Moldova (Anna Odobescu: Stay)
31. Albánia (Jonida Maliqi: Ktheju tokës)
Kissé keserves az Eurovízió-albumot ezzel a dallal indítani, de mivel ábécé-sorrendben pörög, ezért Albánia az első. Három percig tűrhető, de inkább a következő Örményországra ugranék.
30–21
30. Norvégia (KEiiNO: Spirit in the Sky)
Az északi országok általában népszerűek a versenyen, nos, idén a norvégok jócskán lemaradnak a finn–dán–svéd-hármastól. Szerencsétlenül egyszerre több műfajt gyúrtak össze.
29. Ausztria (PÆNDA: Limits)
28. Görögország (Katerine Duska: Better Love)
27. Magyarország (Pápai Joci: Az én apám)
26. Észak-Macedónia (Tamara Todevska: Proud)
25. Szerbia (Nevena Božović: Kruna)
24. Románia (Ester Peony: On a Sunday)
23. Észtország (Victor Crone: Storm)
22. Grúzia (Oto Nemsadze: Keep on Going)
21. Belgium (Eliot: Wake Up)
Tény, hogy volt a belgáknak jobb daluknak a közelmúltban, ez a középmezőnybe fér bele. Nem túl egyedi, a refrénje elhúzottabb a kelleténél, de viszonylag divatos.
20–11
20. Izrael (Kobi Marimi: Home)
A házigazdák amennyire pörögtek tavaly, most annyira lelassultak. Az izraeli nóta nagyon mélyről jövő, amivel megosztott lehet, de ha valaki szereti ezt a stílust, akkor annak be fog jönni. Egynek elmegy.
19. Lettország (Carousel: That Night)
18. Örményország (Srbuk: Walking Out)
17. Finnország (Darude: Look Away [feat. Sebastian Rejman])
16. Fehéroroszország (ZENA: Like It)
15. Szlovénia (Zala Kralj & Gašper Šantl: Sebi)
14. Svédország (John Lundvik: Too Late for Love)
13. Litvánia (Jurij Veklenko: Run with the Lions)
12. Azerbajdzsán (Chingiz: Truth)
11. Hollandia (Duncan Laurence: Arcade)
Duncan Laurence-et mondják esélyesnek a győzelemre 2019-ben. Az Arcade nem rossz, és ha végül nyerne, akkor nem lenne kár, de vannak erősebb szerzemények is itt. Engem speciel a 2017-es bolgár nevezésre emlékeztet, ami végül a második helyet szerezte meg, szóval talán a jóslatok nem alaptalanok.
10–1
10. Nagy-Britannia (Michael Rice: Bigger than Us)
Az idei felhozatalból valahogyan hiányoznak a grandiózus refrénnel rendelkező balladák, de itt van Nagy-Britannia dala, ami működik, mert megtalálja az aranyközéputat a giccs és a dráma között. Nem is emlékszek arra, hogy a briteket mikor soroltam utoljára a top tízbe. Azért remélem, hogy Európa a mindennapos politikai hírektől el tud majd vonatkoztatni, és megbecsülik a Bigger than Ust, már csak azért is, mert jó lenne nekik egy bukásmentes végkimenetellel zárni...
9. Izland (Hatari: Hatrið mun sigra)
Ausztrália után Izland előadása az idei Eurovízió legbizarrabb pillanatai között lesz... (Ráadásul az elődöntőben egymásután fognak fellépni, ajaj.) Míg előbbi ország szerzeményéből semmi jót nem lehet kihozni, addig utóbbi annyira ótvar, hogy muszáj előkelő eredményt produkálnia. Ahogy az a címéből sejthető, izlandiul szól a nóta, és aki nem is beszéli a nyelvet, az a technós aláfestésben és az énekes hörgésében találhatja meg az élvezetet.
8. Olaszország (Mahmood: Soldi)
Szegény spanyolok rendületlenül próbálkoznak mindig a saját nyelvükön énekelni, de nem hogy az olaszok, de még a portugálok közelébe se érnek... Szóval az olasz nyelvet zabálja a közönség, bár azt hozzá kell tenni, hogy általában a dallamok is a helyükön vannak náluk (nem úgy, mint a nyugati országénak, ami már most úgy megromlott, mint a tej a napon). Mint a Soldi esetében, ami nem éppen délies temperamentumú, de a refrénje viszi az egészet.
7. Dánia (Leonora: Love Is Forever)
A Love Is Forever egy cuki nóta egy cuki lány előadásában, de hasonlók már hasaltak el az Eurovízió színpadán (lásd Svájc 2011-ben), és a politikai szövegeket se szeretik a nézők (a „Ne légy túl politikai”sor kissé szájbarágós). De a dánok legutóbb egy folkdallal nyertek, szóval nekik ez a stílus nagyon megy. Kellemes elhallgatni csak úgy, mert nem vált ki ellenszenvet, azonban esélyt a sikerre nem igazán látok Dánia számára.
6. Lengyelország (Tulia: Fire of Love (Pali się))
Amikor a lengyelek a saját zenéjüket hozták, akkor abból mindig valami érdekes sül ki. Most nem arra gondolok, hogy lengyelül énekelnek, hanem átitatják saját hagyományaikkal a produkcióikat. (A My Słowianie-re szerintem egy legendás pillanata az évtizednek.) A kérdés, hogy a Fire of Love-ot hogyan fogja majd előadni a négy tagból álló Tulia színpadképpel meg minden ilyenekkel, mert a legegyedibb darabja lehet a versenynek.
5. Írország (Sarah McTernan: 22)
Az írek nyertek eddig a legtöbbször, viszont nem hiszem, hogy a 22-val a rekordot továbbgyarapítanák egy újabb győzelemmel, mert ez nem éppen egy Eurovízió-kompatibilis szám és egy kicsit limonádé is, de van egyfajta bája és könnyedsége, amiatt nem lehet utálni. Sarah McTernan nem 22 éves, hanem 24, csak annyi derül ki, hogy a fiúja a huszonkettes szám alatt lakik, és ettől déjà vút érez. A refrénben lévő visszafogott 90-es évekbeli eurodance-es ütemek egyébként sokat dobnak rajta.
4. Ciprus (Tamta: Replay)
Miután tavaly Ciprus a második helyet hozta el a versenyről, az eurovíziós rajongók tűkön ülve várták, hogy az Eleni Foureira-féle kvalitásokkal rendelkező Tamla és a változatlan produceri csapat vajon elő tud-e rukkolni a Fuegóhoz hasonló mesterművel. Hát nem sikerült, mert kissé túltolták a szerzeményt a kemény ütemekkel, hogy biztosabban átjusson a tévéképernyőkön keresztül: egyedüli, de annál nagyobb baja, hogy nincs refrénje, emiatt elesik a dobogótól. De azért néhányszor érdemes replayelni.
3. Portugália (Conan Osíris: Telemóveis)
Minden idők legjobb portugál nevezése, ezt simán ki lehet jelenteni. (Bocsi az Amar pelos dois-rajongóktól.) A hangszerelés egyszerűen szenzációs, aminek a magasságát Osíris hangszíne egyébként nem igazán ugorja meg, de azért teret enged a muzsikának, és pont ez a lényeg. Dalszöveg nélkül is naphosszat elhallgatnám. (Egyébként a mobiltelefonról szól!) Amúgy nem lennék meglepve, ha a versenyen elhasalna, mert elsőre nem könnyű befogadni.
2. Svájc (Luca Hänni: She Got Me)
Svájc eurovíziós történelmébe nagyon kellett egy ilyen dal, mert öt éve nem jutottak a döntőbe, de szerintem nem kérdés, hogy a She Got Me-nek ott a helye! (A fogadóirodák szerint is, mert jelenleg a harmadik pozícióra sorolják.) Luca Hänni svájci nemzetiségűként Németországban nyert tehetségkutatót pár évvel ezelőtt, s egészen idáig nem került az Eurovízió közelébe. A győzelemre szerintem esélyes a dal (bár ez sok mindennek a függvénye [elsősorban a rajtszámnak]), mert fülbemászó, megkoreografálható, hangulatos.
1. Málta (Michela: Chameleon)
Ha Ukrajna idén itt lett volna, akkor azonnal az első helyen landoltak volna. (Mert ugye kiválasztották az előadót és a dalt, utána hozták meg a döntést a kilépésről.) Málta még egyszer se nyert, idén talán sikerülni fog nekik? Nos, azt majd meglátjuk, de a Chameleonnal megérdemelnék. A ciprusi nevezéshez hasonlóan ebben a dalban is van egy drop, ami nem megy a refrén rovására. Fiatalos, friss, színes és minőségi, megállná a helyét a nemzetközi rádiókban.
Fotó: RTÉ 2019/Lili Forberg, Paul Bellaart, TV2, NDR/Hendrik Lüders, Fifou
A 2010-es Eurovízió-nyertes Lena ötödik albuma tele van személyes mondanivalóval, sírással, nevetéssel, haraggal, szeretettel... egy szóval élettel.
Ha az előzetesen kikerült dalokból kellene megítélni az Only Love, L-t, akkor az több sebből vérezne: a thank you például egy szerencsétlen kislemez-választás volt, az utána kikerült don't lie to me eléggé sallang, illetve az ide fel nem került, 2017-es Lost in You sem az énekesnő diszkográfiájának pozitív oldalát erősíti. Azonban a háromnegyed órányira összerakott dalgyűjtemény arról tanúskodik, hogy Lena most van a legjobb helyen.
A nyitó dear L a Crystal Skyra hajazó szólamával kakukktojás itt, de a letisztultságával győz, még ha a következő, sablonos thank you zsákutca felé tereli, később a private thoughts visszahúzza a kijelölt ösvényre a hallgatót. A folytatás slampos produceri munka terén, vagyis érdekes ütemekkel nem igazán sikerült megtarkítani a scaredet, a life was a beach-et és a skinny bitch-t, holott Lena hitelesebben énekel, mint valaha; ahol kell, ott szenvedélyes (sex in the morning), magabiztos (skinny bitch, ok) vagy éppen felszabadult (boundaries). A (címadó?) love a német énekesnő eddigi egyik legjobb balladája, a tempós stuck inside szintén tetőpont, és az ezen tételek között elhelyezkedő don't lie to me is élvezetesebb.
A sokak által magnum opusnak nevezett Crystal Sky valóban izgalmasabban szólt, és emiatt feltehetően jobban ki fogja állni az idő próbáját, de a szóban forgó kiadvány előadói szempontból kiváló – csak egy kicsit kár, hogy a háttéremberek ellustálkodták a dolgukat.
Értékelés: 5/4
Cím: Only Love, L Előadó: Lena Kiadó: Polydor Records Megjelenés: 2019. április 5. 13 dal, 45 perc
A kisebbik Knowles lányt ma már nem lehet kizárólag úgy emlegetni, mint Beyoncé húgát, ugyanis Solange a harmadik, A Seat at the Table című lemezével kiharcolta magának az önálló nevet. (Még ha a Grammy-szórásból ki is maradt, mivel az LP pont a határidőkor jelent meg, de azért a Cranes in the Skyért elhozhatott egy szobrot.)
2016 egyik legnagyobb meglepetése volt Solange visszatérése, amely akár egy zseniális debütálás is lehetett volna, ha előtte nem lett volna egy apuci által erőltetett tini R&B-kiadvány tizenöt évesen, illetve egy másik, a már felnőttkorban megjelenő, bizarrul retrós korong. A szintén a semmiből felbukkanó (mármint előzetes bejelentés nélkül kiadott) When I Get Home ugyan merített az eggyel előtti stílusból, ám sajnos megbújik a díszletek között.
A nyitó Things I Imaginedben Solange elektromos zongorán át folyamatosan ismétli a címet, miközben a dallamok körbelengik a hallgatót. Az elnyújtottan dzsesszes Down with the Clique és a Way to the Show, valamint a Stay Flo és a Dreams abszolút az album fénypontjai a 90-es évekbeli R&B-s hatásokkal, azonban nehéz végighallgatni egy ülőhelyben a kész műt. Tizenkilenc szerzemény tömérdek átvezetővel hosszú (még úgy is, hogy az egész alig harminckilenc perc), mert Solange-et nem lehet kiszakítani a világából. Pedig rengeteg A-listás producer és előadó ügyködött a nótákon (többek között The-Dream, Pharrell Williams, Gucci Mane, Dev Hynes), de mintha ott se lettek volna. Amikor az énekesnő egy kicsit kileng a pontjáról, ilyen a My Skin My Logo, akkor se a jó irányba teszi azt. A When I Get Home elviselhető, ha csak úgy szól a háttérben, egyébként meg teljes figyelmet nem igazán érdemes szentelni rá.
Értékelés: 5/2,5
Cím: When I Get Home Előadó: Solange Kiadó: Columbia Records Megjelenés: 2019. március 1. 19 dal, 39 perc
Avril Lavigne előző albumán azt énekelte, hogy sohasem akar felnőni, noha az élet keresztülhúzta számításait: egy éven át küzdött a Lyme-kórral, majd második válásán esett túl a nickelbackes Chad Kroegertől. Tehát a Head Above Water egy komoly oldalát kívánja megmutatni a borítón meztelenül, csak egy gitárral pózoló énekesnőnek.
A felvezető, lemez címéül szolgáló darab egy őszinte leírást adott a betegségről, ám a fájdalmasan lagymatag Tell Me It's Over az izgalmakat rendesen alább hágta. És sajnos a lemez egésze sem jobb. Ugyanis önkifejezés hiányában mindössze csak egy átlagos, végső soron unalmas munkára futotta, de ez már a 2011-es Goodbye Lullabytól így megy. Az It Was in Me, a Souvenir, a Bigger Wow és a Crush mögött személyiséget nemigen lehet találni, azonban mindegyiknek – meg amúgy a teljes lemeznek – pozitívuma, hogy Lavigne hangja erősebben szól, mint valaha. Aktuális pasija, J. R. Rotem csak egy szerzeménybe nyúlt bele: a Birdie tökéletesen megidézi a karrierfénypontnak tekinthető 2004-es Under My Skin világát, mégis azt átülteti 2019-be, ezenfelül tartalomban is nagyjából ugyanazt hozza, mint amit a dallistán előtte lévő Head Above Waterrel elkezdett („Mint egy madár a kalitkában, szerelemnek nevezve / Levágta a szárnyait, mikor ő a repülésre született”). Viszont Lavigne máskor időzavarral küzd, mint a Dumb Blonde-ban, amely a Girlfriend hulláját próbálja feléleszteni, de Nicki Minaj közreműködése inkább csak egy újabb szöget ver a koporsóba (a CD-kiadáson szólóverzióban fut, de az is ugyanolyan silány).
Értékelés: 5/2,5
Cím: Head Above Water Előadó: Avril Lavigne Kiadó: BMG Megjelenés: 2019. február 15. 12 dal, 41 perc
Ariana Grande rekordsebességgel elkészült albuma a magánéleti nehézségek előnyre fordítása, mindamellett megszilárdítja előzőleg kivívott helyét a pop élvonalában.
A címadó tétel hirtelenül jött, meglepetésszerű népszerűsége arra kötelezte Ariana Grandét, hogy a beígért, késő 2018-as megjelenés helyett idén év elejére tolja a thank u, nextet, amely mindössze fél évvel az erősen közepesre ítélt, Sweetenerre keresztelt LP-je után került a hallgatóság elé. Grande első három albuma tele volt agyonpolírozott és üres popdalokkal, ami tavaly a Sweetenerrel valamelyest megváltozott: a 2017-es manchesteri koncertje utáni terrortámadás ihlette korong pozitivitást hordozott, ezzel pedig Grande komoly előadóvá lépett elő, ám a producer, Pharrell Williams túlságosan a befolyása alá vonta őt, és olyan hangzásokat erőltetett rá, amikben nem igazán tudott érvényesülni. Most, ötödik nekifutásra Grande munkássága kezd beérni; ehhez Williamst le kellett cserélnie és maga mellé ültetnie Victoria Monét-t, akivel először papírra, majd mikrofonra vethette az elmúlt hat hónap közel sem vidám történéseit (a Sweetener megjelenése után exe, Mac Miller drogtúladagolás következtében elhunyt, majd szakított vőlegényével, Pete Davidsonnal). Az előző korong széleskörű mondanivalója után a thank u, nexttel Grande egy sokkal személyesebb anyagot készített: ahelyett, hogy mindenkit elküldene a sunyiba, inkább hálás a sorsnak, amiért a sok viszontagság ellenére még erősebbé vált, és kész odébbállni.
Az első tíz perc a imagine-nel, a needyvel és a NASA-val erősen indít: az előzetesen promóciós kislemezként megjelent nyitódal egy, a szerelmével elképzelt világot mutat be, két ugrást követően már távolságot akar tartani a férfitől („Ma este nem akarok a karaidban lenni / Ma este betakarom magamat, hogy melegen legyek / Ma este jobb, ha egyedül maradok”). Az érzelmi hullámvasút legteteje a ghostinban érkezik el, amiben Grande mást szeret. Eddig a számig át kell küzdenünk magunkat egy egybefolyt tételekből álló középrészen, ami csak akkor nem jelentene problémát, ha a lemez egészét nézve nem lennének mélypontok: az arrogáns 7 rings, a gyér szövegű thank u, next és a szerencsétlen reggae-s érintésű fake smile a gyengébb pillanatok, de a Sweetenerhez és önmagához képest is ez a lemez nagy előrelépés Grande számára.
Értékelés: 5/4
Cím: thank u, next Előadó: Ariana Grande Kiadó: Republic Records Megjelenés: 2019. február 8. 12 dal, 41 perc
A legrosszabb dalokat és a legjobb videoklipeket követően a legfontosabb lista következik, ami egyben a legbőségesebb is a maga ötven tételével és körülbelül negyven előadójával. Akárcsak tavalyelőtt meg azelőtt meg azelőtt is, a hiphop megint lezúzott mindent a mainstream-placcon, de a pop is megmutatta magát egyszer-kétszer, míg a rock még mindig halott a népszerűséget illetően. Alább vannak híres, kevésbé híres és viszonylag ismeretlen szerzemények is, amelyekre mind rákattantam a múlt évben. Fontos, csak olyan dalok találhatók meg, amik 2018-ban jelentek meg, vagy korábban már rajta voltak albumokon, de csak idén kerültek ki kislemezformában. Essünk neki!
21. Christina Aguilera: Sick of Sittin' (Liberation)
Alicia Keys bizonyára megirigyelte magának ezt a dalt. De jó, hogy Christina Aguilera kapta meg, mert óriási hangterjedelméhez tökéletesen illik ez a fajta tüzesség. Egy rockalbum következőnek?
A cím felérhet egy viccnek, de a muzsika alapján nem tűnik annak. A Little Mix-lányokat megbabonázta a latin, még úgy is, hogy a japánok veteményéről énekelnek. Ugyanakkor nem beszélnek zöldségeket: rövidsége ellenére megragadó (na, és az a gitár a refrénben dob egy hatalmasat rajta!).
Tény, hogy a Dose volt Ciara legkevésbé innovatív nótája, de akik a hiphop uralta zenéből szeretnék kiszűrni a ritmusosabb ütemeket, akkor itt van ez. A trombitával és dobokkal megtámogatott instrumentál akár Alesha Dixon Drummer Boyját idézheti, de Ciara okosabban nyúlt ezekhez a hangszerekhez.
18. Christina Aguilera: Pipe (feat. XNDA) (Liberation)
Christina Aguilera és Lewis Hamilton (állítólag ő az, aki az XNDA név alatt bujkál) egy kilencvenes éveket, konkrétan Aaliyah-t megidéző R&B-gyöngyszemet alkottak közösen az énekesnő lemezére. A Liberation legjobbjaként Xtina egy különösen szolid hanggal akarja ünnepelni másik felét.
2018 egyik legnagyobb meglepetése a BEP Fergie-mentes lemeze volt, amelyről a legmagasabban rangsorolt szerzemény a politikai súrolású YES OR NO. A trió az utolsó soraiban klasszikus Black Eyed Peasként nevezik magukat, tehát a munkásságuk kezdetéig nyúltak vissza.
Óriási Eurovízió-rajongó lévén minden évben követem a versenyt, így egy-egy versenydal általában fel szokott kerülni az év végi listára. Idei kedvencem a második helyezett, a Ciprus képviseletében induló Eleni Foureira Fuegója volt: az énekesnőt semmi nem tudja lehűteni, a forró produkció erre még rá is tesz.
Tinashe a nívótlan Throw a Fit című dal (inkább demó) előtt még kiadott egy albumot, a kissé keszekusza Joyride-ot, de a Salt című tétele az, melyben tökéletesen érvényesíthette magát. Ebben a keserű balladában bánatosan közli, hogy a párkapcsolata végérvényesen zátonyra futott.
Senkit ne tévesszen meg az, hogy a Raining Glitter egy elvileg countrypop műfajú albumon foglal helyet, mert a dance-poppal inkább Minogue korábbi kiadványaihoz illik. A dal a Golden legkiemelkedőbb darabja, amire a pajtában lehet ropni a táncot.
Amikor Ashlee Simpson és Evan Ross azt mondták, hogy nem csak a magánéletben, de a munkában is megtalálták az egyensúlyt, akkor nem tévedtek. Simpson először került a soul sodrásába, pedig olyan, mintha mindig is a műfajban alkotott volna.
12. Charli XCX: Focus
Ha a nem túl változatos tartalom fülbemászó és egyedi aláfestéssel találkozik, akkor bizony eléggé erőteljes slágergyanúval találhatjuk magunkat szembe. A Focusról ordít a PC Music keze nyoma, de ezúttal nem SOPHIE, hanem A. G. Cook harácsolt egy fülbemászó nótát XCX-nek.
A latinos dallamokat hallva ránk jöhet a hányinger bő mennyisége miatt, de Alexandra Stan ezt (nemzetiségéhez hűen) megtoldotta egy kis román poppal. A rímképlet nem túlságosan bonyolult, de ez esetben amúgy is a könnyedségnek kell dominálnia.
Azt írtam még a nyáron, hogy a Friendsből rádiós sláger lehet, de sajnos nem így történt... Hahó, emberek! Ne aludjatok RAYE-en! A tavalyelőtti Jax Jonesszal közös You Don't Know Me-nél már kiderült, hogy az énekesnő előtt óriási karrier áll(hatna, ha kereskedelmileg is támogatnák őt [de abban valószínűleg igazam lesz, hogy Charli XCX-szel a mainstream előszobájába ragadtak]). Az arab motívummal színesített Friends izgalmas és kegyetlenül fülbemászó, amiben RAYE a nők közötti rivalizálásról énekel, miszerint barátok lehettek volna, amennyiben nem ellenségnek tekintett volna rá a másik nemtársa.
Noha James Bay eladta a lelkét az ördögnek (és ez nem olyan jó fiúból rossz lesz-fázis, hanem sajnos a zenét is párhuzamba kell állítani a felvetéssel), a Pink Lemonade-val sikerült valami élvezhetőt alkotnia. Hogy a teljes Electric Light miért nem ilyen, az rejtély. A szintipop erősen a reneszánszát éli, noha a férfi előadók nem igazán tettek bármit is ennek érdekében, de most James Bay a folktól lépett egyet a populáris irányok felé (a Billboard szerint ez egy poprock-nóta, de ezzel hosszasan vitatkoznék), még ha ezek után rossz irányba kanyarodott el...
Ez az öt perc úgy elillan, mintha csak három lenne, miközben minden apró mozdulata tartalommal van megtöltve. A Hurricanes egy mesteri munka mind produceri, mind előadói oldalról nézve, de hát ez történik, amikor két zenében jártas testvér közösen alkot. (Az énekesnő bátyja a Faithless egyik oszlopos tagja, aki szinte az összes slágerének [a White Flag is beletartozik] a háttérmunkáját végezte.) A gazdag struktúra különleges atmoszférát teremt az első pillanatoktól; grandiózus építkezése, majd a tetőponton való kifakadása egyszerűen libabőrt keltenek.
Alexandra Stan már régen nem az az íz(lés)telen énekesnő, akit a 2010-es évek elején megismertünk a majdnem közönséges Mr. Saxobeattel. Idei albumán megmutatta, hogy előadóként sokat fejlődött (az énekhangja jobb, mint valaha!). A 80-as évekbeli szintipopot egy minimális eurodance-es groove-val használja a Thinking About You-ban (bár itt éppen egy kicsit nyávogósra vette a figurát, de azért így is megoldja a feladatot), és ezt a stílust is pont ugyanolyan jól hozza, mint a listán hátrébb elhelyezkedő Mamit, ami sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.
6. En Vogue: Reach 4 Me (Electric Café)
Az En Vogue tizennégy éves visszatérő lemeze, az Electric Café egyszerre volt gagyi és nagyszerű, utóbbi kategóriába esik bele a Reach 4 Me. A tavalyelőtti TLC-lemez után kétségeim voltak afelől, hogy a 90-es évek nagy sztárjai tudnak-e még előremutatással tevékenykedni az akkori kor szellemében, azonban a Reach 4 Me-vel az En Vogue bebizonyította, hogy még mindig megvan bennük a varázs (még úgy is, hogy az idők folyamán számos tagváltáson estek át [egyedül Terry Ellis tart ki a kezdetektől). A két évtizeddel ezelőtti R&B-vel beburkolt szerzemény üdítően hat.
5. Macy Gray: Witness (Ruby)
Ezek az ötvenes R&B-sztárok aztán kitettek magukért! (Reméljük, hogy a tendencia másokat is a szint megtartására sarkall majd a jövőben.) Azzal a különbséggel, hogy Macy Gray tavalyi albuma (kivételesen?) dzsessz műfajú volt. A Rubyt drágakővé legutolsó dala, a kissé gospeles Witness csiszolja, amiben Gray a túlvilági hatalmakhoz imádkozik, miszerint „Azt kívánom, hogy Jézus legyek / Tudnám, hogyan oldanám meg”. A zenét hallva talán erre nem lesz szükség, mert Macy Gray ereje a hangjában (és a pimasz szövegeiben) van, itt meg azt tökéletesen rárakja az alácsúsztatott ütemekre.
Az ausztrál Amy Shark áttörése csak harminc év fölött jött el számára (ritkaság az ilyen), pedig nagyon régóta próbálkozott a zenei kiadóknál, de folyton elutasításokba ütközött. Az I Said Hi erről a szituációról szól: „Fekszek az oldalamon, nézem, ahogy az idő telik / És fogadok, a világ azt hitte, hogy ma fel fogom adni”. Shark Alanis Morissette-es manírokkal eresztette ki felgyülemlett dühét tavalyi debütáló albumán, a beszédes című Love Monsteren (Facebook-oldalán előre bocsánatot kért azoktól, akiket megbántott rajta), a többi dalhoz képest az I Said Hi még lightos.
A Snow Patrol nagy szerencséje, hogy inkább a OneRepublicra hasonlítanak, mint az Imagine Dragonsra, vagyis úgy tudtak az elektronikusabb stílus felé mozdulni – úgy értve, hogy többször vették elő az elektronikus gitárt meg a szintetizátort –, hogy az az előnyükre vált. Legalábbis az A Dark Switchben biztosan, mert a Wildness nagyján már kutakodik kell némi vadságért. A produkció mellett a dalszöveg is zseniális (de ezt Gary Lightbodytól már megszokhattuk): „Az eszem kisvárosa, amilyen volt / Most egy nagyváros, pusztítást okoz, nyúlik a végtelenbe”.
A Shinedown idei koncepcióalbuma, az ATTENTION ATTENTION egy ember útját kíséri végig a pokoltól a mennyországig: a DEVIL után a BLACK SOUL a legsötétebb pillanatként döntéshozatalra kényszeríti főhősünket, aki ekkor a rossz oldalra áll. Ezek után a Shinedownt kommersz rockkal azonosítani vétek (mondjuk, eddig is az volt, mert nem egy poprádiók által játszott banda, mint a Nickelback [vagyis a Second Chance már régen volt]), ugyanis ez a szerzemény úgy leszaggatja a fejet, hogy az érzékszerveket magunknak kell a helyükre raknunk, amint lejár a futásidő.
Ciara jött, szó szerint szintet lépett és győzött! Azonkívül, hogy a videoklipje nálam magasan a legjobb volt 18-ban, a zene is pont ugyanolyan tökéletes. Az énekesnő összes tavaly kiadott dala felkerült erre a listára, nem hiába: visszatérése rendesen ott volt a szeren, aminek a tetején koronával a fején a Level Up ül. A Level Up energiája magával ragadó, valamelyik végtagot muszáj mozgatni rá. Habár CiCi egyelőre magánál tartja hetedik stúdióalbumát, de ha az 2019-ben érkezik, akkor ez az évtized méltóképpen fog lezáródni. (Csak nehogy sírás legyen a vége...)
Cím: Dinah Jane 1
