Az NSYNC egykori szépfiúja (aki egyébként az első N betű volt a nevükben) az évek során tett arról, hogy ne a csapat tagjaként legyen ismert: Justin Timberlake tizenhat éves szólókarrierjére nem csak óriási slágerek, de többévnyi (közel évtizedes) szünetek is jellemzők. Ezidáig öt lemezt adott ki, ezek kerültek rangsorolásra alább.
A legaktuálisabb lemezzel kezdeni a listát azt jelenti, hogy Timberlake jelenleg válságban van. Hogy ebből ki fog-e lábalni, azt majd az idő eldönti. Sajnos a Man of the Woods közel katasztrofálisra sikeredett, mivel túl nagy a kuszaság benne; nem csak tételenként, de a dalokban is ugrál a műfajok között nem éppen elviselhető módon... Érthetetlen, hogy felesége, Jessica Biel miért nevezte ezt élete művének, mikor egyértelműen diszkográfiájának hátsó felébe való. Amiket érdemes lepörgetni... Sauce, Say Something Hanyagolhatók... Flannel, Livin' Off the Land, Supplies, Hers (Interlude)
4. The 20/20 Experience (2013)
The 20/20 Experience
Vannak, akik a The 20/20 Experience két részét egynek szeretik venni, de én külön szoktam választani, mert nem egyszerre jelentek meg. Az elsőként kijött gyűjtemény nem annyira jó, mint a folytatás, de önmagában azért eléggé klassz, még ha a lista utolsó előtti helyén is foglalt helyet. Talán a The 20/20 Experience-en van néhány félrecsúszott ötlet: a That Girl tinglitangli, a Spaceship Coupe hangeffektjei automatikus skippelést vonnak maguk után, a Strawberry Bubblegum a nyolcperces hosszúságától unalmas. De a Mirrors karriermérföldkő, ahogyan a Don't Hold the Wall is kislemezformát érdemelt volna. Amiket érdemes lepörgetni... Don't Hold the Wall, Tunnel Vision, Mirrors Hanyagolhatók... Spaceship Coupe, That Girl, Strawberry Bubblegum
3. Justified (2002)
Justified
Az NSYNC-ből épphogy kivált Timberlake-nek nem jósoltak nagy jövőt szólóelőadóként, mert csak második kislemezével, a Cry Me a Riverrel lett sikeres (azért nem biztos, hogy ez megtörtént volna, ha szövegében nem exének, Britney Spearsnek üzengetne). Ez volt első alkalom, amikor Timbalanddel együtt dolgozott, s akivel azóta is elválaszthatatlanul zenélnek. A Justifiednak vannak olyan részei, amik felett eljártak az évek, de a kislemezre kimásolt darabok egyaránt erősek. Amiket érdemes lepörgetni... Señorita, Like I Love You, Cry Me a River Hanyagolhatók... Still on My Brain, (And She Said) Take Me Now, Never Again
2. The 20/20 Experience 2 of 2 (2013)
The 20/20 Experience 2 of 2
Utólag nem volt rendben az a stratégia, hogy a The 20/20 Experience két részének megjelenését mindössze pár hónap választotta el egymástól, mert a kritikusok egytől egyig az elsőt érezték jobbnak. Pedig igazából a második LP több kiemelkedőbb pillanatot takar, mivel itt Timberlake szókimondóbb, és a hangszereléshez is bátrabban nyúlt. Ami kilóg, az a Michael Jacksont idéző Take Back the Night és a countryasított Drink You Away; míg utóbbi nagyon keményen betalál, addig előbbi nem több egy gyenge utánzásnál. Amiket érdemes lepörgetni... Drink You Away, TKO, Only When I Walk Away, Not a Bad Thing Hanyagolhatók... Take Back the Night, You Got It On
1. FutureSex/LoveSounds (2006)
FutureSex/LoveSounds
Az ekkor 25 éves Timberlake a FutureSex/LoveSoundsszal mindent elért: három listavezető dal az USA-ban, négy Grammy-díj, tízmillió eladott példány. A FutureSex/LoveSounds szokatlan struktúrájáról is ismert (amit később a The 20/20 Experience mindkét korongján újrahasznált), ugyanis különböző szerzeményeket olvasztott egybe, ezzel gigászi hosszúságú dalokat létrehozva. A lemez a mai napig frissnek érződik: a My Love nem csak Timberlake, de Timbaland egyik legjobbja is, a Losing My Way balladaként teszi a ráosztott dolgát, a LoveStoned pedig annyira az ő stílusa, hogy másnak nem is állna jól. Amiket érdemes lepörgetni... Losing My Way, My Love, LoveStoned / I Think She Knows, SexyBack Hanyagolhatók... Damn Girl, Chop Me Up
Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha értesülni szeretnél a legfrissebb zenei listákról!
Nem könnyű az egyslágeres előadók élete, ugyanis nehéz kitörni abból a skatulyából, amit egyedüli sikerük zárt be. A három évvel ezelőtti E•MO•TION-nel senki nem tudott belekötni Carly Rae Jepsenbe, mert habár a Call Me Maybe egy bugyuta (de mélyen legbelül okés) sláger volt, a lemez majdnem tökéletesre sikeredett. Szóval ő túl van a nagy pillanaton, csak nem biztos, hogy azzal az ominózus dallal kellett volna, hogy megtörténjen. Jepsen a kritikusok kedvence, de vajon új dalára, a Party for One-ra a közönség is rákattan?
Először is le kell szögezni, hogy az E•MO•TION egészében az volt a legjobb, hogy Jepsen tökéletesen megtalálta a saját stílusát, és pótolta azt a fajta profizmust, ami az előző Kissből hiányzott. A Party for One a szintipopos ráhajlásával illeszkedik az eddigiekhez, ám kisebb mértékű szájbarágós popot is belerakott, így a Tonight I'm Getting Over You és a Run Away with Me közé szorult be. Dalszövegileg Jepsen saját magát szórakoztatja, ha más ezt nem teszi meg neki. Azért az önkielégítésről szóló, keserédes hangulatú himnuszok közé (például Robyn Dancing on My Ownja mellé) nem fog bekerülni, mivel túlságosan is cuki, de a hallottak alapján az E•MO•TION hamarosan új korong formájában folytatódik, és ez egyértelműen örömre ad okot.
Értékelés:
Cím: Party for One Előadó: Carly Rae Jepsen Kiadó: School Boy Records, Interscope Records Megjelenés: 2018. november 1. 3 perc
Robyn egy bátor csaj, mivel előzetesen két videokliptelen dallal vezette fel nyolc év utáni első albumát. A hype egyébként eléggé intenzív volt körülötte, ezt nem is nagyon kellett (lehetett) továbbfokozni.
A 2010-es Body Talk-széria indie-ből ünnepelt dance-pop-előadóvá tette a kilencvenes években még tinipopban nyomuló svéd szőkeséget, akinek a munkásságában mindig is ott volt a dance-műfaj, csak régen nem voltak a helyükön a dolgok. Miután megalapította saját kiadóját, a csillagok is összeálltak az égen (igaz, egy kis fáziskéséssel, mert három évet kellett várni a Robyn nemzetközi megjelenésére), majd az időben érkező Body Talk teljes kritikai sikerre lelt. Olyannyira, hogy ha szomorúdiszkó, akkor mindenki Robynra asszociál. Az itteni, elsőként kijött Missing U is hozza a melankolikus stílust, ugyanakkor az alkotás egésze nem ebbe lett felöltöztetve, hanem elektronikusabb lendületeket vett: a kezdeti levertségből feleszmélve egymásután cserélgeti a gépesített kosztümöket; hol cikázó hangfüggönyökkel, hol kimért csörömpölésekkel, hol pedig dübörgő effektekkel találkoztatja ötleteit. Az első két dal, a Missing U és a Human Being a lemez legjobbjai, azonban az utánuk következő körülbelül harminchárom percben már kezd kiszámíthatóvá válni. Mert habár a zene tényleg nagyon profi, az a baj, hogy túl profi. Minden milliméterre pontosan lett összeillesztve, különösebb csavarok nélkül, ezért aztán könnyen keresztül lehet menni rajta anélkül, hogy bármiféle nyomot hagyna bennünk. A Because It's in the Music és a Send to Robyn Immediately a 80-as évek szintipopját hozza nem túl változatosan, a Between the Lines és a Beach 2k20 a legizgalmasabb hangszereléssel bírnak itt, de mindkettő túl hosszú, míg a záró Ever Again zeneileg visszatér a kezdő Missing U-hoz, csak minőségben nem ér fel hozzá.
Nem gyenge cucc ez, csak rövid és nem túl színes.
Értékelés:
Cím: Honey Előadó: Robyn Kiadó: Konichiwa Records Megjelenés: 2018. október 26. 9 dal, 40 perc
A 2000-es években szinte minden tinilány és -fiú(!) szobájának a falán Avril Lavigne-poszter lógott. A kanadai énekesnő egyből megtalálta a közös hangot lázadó korosztállyal, mivel ő is még csak tizenhét éves volt a debütálásakor. Ezidáig öt albumot adott ki, jövőre várható a hatodik, de addig is itt van a szerintem tíz legjobb dala sorrendben. Eddigi listák:Kylie Minogue | Ciara | Ashley Tisdale
10. Bad Girl (feat. Marilyn Manson) (Avril Lavigne, 2013)
Ez a dal annyira rossz, hogy már jó! Igen, annyira, hogy a top tízbe is bekerüljön. (Ez a pálfordulás például az ugyanezen az albumon megbújó Hello Kittyben nem jön el...) Marilyn Manson egy állat, és furcsa módon Avril Lavigne-re jó hatással van. A kettejük közötti kollaboráció (mert azért harmóniának nevezni egy kicsit durva lenne) működőképesebb, mint akkori férjével közös duettje: a Bad Girl pattogós, szemtelen és metááál.
9. Head Above Water (Head Above Water, 2018)
Lavigne-nak egy olyan kaliberű visszatérésre volt szüksége, mint amilyen a Head Above Water, s amellyel úgy tűnik, hogy egy erős érát indított el. Ami egyébként meglepő – bár a dalszöveget látva annyira mégse, de az énekesnő diszkográfiájából (vagy mondjuk az előtte lévő pozíción lévő dalból) kiindulva mégis –, hogy a keresztényrádiók is felkapták, és egészen a második helyig menetelt. Reméljük, a 2019-es album is hasonló jókat tartogat.
8. Rock N Roll (Avril Lavigne, 2013)
Lavigne első kacsintása a punk felé már a munkássága legelején, a Sk8er Boiban megvolt, majd ezt emelte poposabb szintekre a 2007-es Girlfriendben, amely hát... maradjunk annyiban, hogy nem egy ilyen listára való. Ugyanez a stílus a 2013-as Rock N Rollban is visszaköszönt, és ekkor már tényleg minden a helyén volt. De sajnos ez a dal se tudta megmenteni a pusztulástól a műfajt (ellentétben a videoklippel), mivel jó hat-hét évvel később érkezett meg a kelleténél.
7. Don't Tell Me (Under My Skin, 2004)
A Let Go sikere után Avril Lavigne-t az évezred Alanis Morissette-jének kezdték el nevezni, de a poprock-hercegnő titulus minimum kijárt neki. A vészesen a huszadik életévéhez közeledő énekesnő szövegei között ekkor már a párkapcsolati témák is előkerültek, igaz, nem éppen idilli formában. A Don't Tell Me könnyedén indít, mint egy édes ballada, majd dühösen parancsra utasítja a pasit, hogy ne mondja meg neki, mit csináljon, végül ugyanolyan nyugodtan fejezi be, mint ahogyan elkezdte.
6. Falling Fast (Avril Lavigne, 2013)
A címtelen lemeze nem éppen a legjobbja (sőt), de azért sikerült összeszedni három dalt is róla, amik a listán landoltak végül. A Falling Fast rendkívül érzelmes, szinte simogatja a lelket. Egy a kevés szerelmes száma közül, melyben Lavigne azt énekli, hogy mindennap mosolyogva szeretne ébredni a kedvese mellett, és reméli, hogy a szerelem nem múlik el soha. (Most már tudjuk, hogy nem így lett, ugyanis második házassága is válással végződött...)
5. Wish You Were Here (Goodbye Lullaby, 2011)
Ha Lavigne a Goodbye Lullabyt a Wish You Were Here-rel vezette volna fel a What the Hell helyett, akkor lehet, hogy más megvilágításba helyezte volna a teljes albumot. Korábban volt már neki jó pár balladája, de ennyire személyes még nem igazán. Szövege akkori válásáról szól a Sum 41-os Deryck Whibleyvel, aki egyébként lemez felét producerként jegyezte, de ezt a szerzeményt kivételesen nem ő, hanem Max Martin és Shellback.
4. Everybody Hurts (Goodbye Lullaby, 2011)
Az Everybody Hurtsöt viszont már Whibley harácsolta össze exfeleségének, és ennek a sikere is cicomázatlanságában rejlik. (És nem abban, hogy koppintotta volna az R.E.M.-et.) A gitár vezette, egyszerű dalban Lavigne lágy hangtónussal vezeti fel a refrént (és később ugyanígy megmarad a háttérben), majd magabiztosan áténekel a húrok fölött, miszerint időnként nem gáz a magánytól félni.
3. Complicated (Let Go, 2002)
Tegye fel a kezét az, aki a videoklip megnézése után be akart menni egy plázába, és szétverni azt! Csak viccelek. Talán már a címéből is kiderül, hogy a Complicated bonyolultan született meg, ugyanis sokáig nem találták meg a megfelelő irányt Lavigne számára. Eleinte countrycsillagot faragtak volna belőle, de a Complicateddel végül minden klappolt. A dal nem csak a védjegye, de korszakalkotó is volt, ugyanis ekkor a poprock-énekesnők hiányoztak a poppiacról, és a Complicatednek masszív ráhatása volt a későbbi időkre.
2. Nobody's Home (Under My Skin, 2004)
A Nobody's Home az Under My Skin harmadik kislemeze volt, és nem teljesített túl jól a nemzetközi slágerlistákon. Pedig ez az egyik legjobb és legsötétebb dala is egyben: a szövegét Ben Moodyval az Evanescense-ből írta közösen, Lavigne elmondása szerint a középiskolás élményeit rakták bele. A mű szívszorító és érett hangzású, a videoklipje pedig visszaadja azt a kilátástalanságot és (ki)útkeresést, amiről valójában szól.
1. My Happy Ending (Under My Skin, 2004)
A lista nagyjára az volt a jellemző, hogy a poppunkernőnek jól állnak a sérülékeny dalok, de ami végül felért a csúcsra, az pont nem ilyen. A My Happy Ending hangzásilag drámai, tartalmilag kegyetlenül megmondja a tutit. A dal struktúrája nagyon szépen építkezik, akkor robban, amikor kell, amellett a féket is behúzza, amikor a szöveg szerint Lavigne meg akarja beszélni kettejük dolgait a verzékben. Ezenfelül pedig rendkívül fülbemászó az egész produktum.
Hallgatnád? Megtalálod a listát Spotify-on!
Kövesd a blogot Facebookon vagy Twitteren, ha szeretnél értesülni a legfrissebb zenei listákról!
A Black Eyed Peas a 2000-es évek egyik, ha nem a legmeghatározóbb hiphopformációja volt. A csapat eleinte három tagból állt (ekkor két népszerűtlen lemezt adtak ki), hozzájuk csatlakozott 2003-ban Fergie (ekkor indult be a szekér), aki végül tavaly hagyta ott őket szólókarrierre hivatkozva. Híresztelések szerint Nicole Scherzinger fogja váltani őt az élen, ám ő csak egy eléggé lagymatag dal erejéig kapott most szerepet; a Black Eyed Peas újra az eredeti felállásában és az eredeti stílusban zenél: „Kettő meg egy az három / Egy meg kettő az három / Egy meg egy meg egy az három / Klasszikus Black Eyed Peas.”
A 2010-es The Beginning azt sugallta, hogy a Black Eyed Peas életében új fejezet veszi kezdetét, noha maga az album nem különbözött túlságosan az előző The E.N.D.-től, és nyilván még nem tudhatták, hogy ez nem lesz más, mint visszatérés a gyökerekhez (később ezt a négy évvel ezelőtti Yesterdayjel már megszellőztették a közönségnek). Fergie immáron nincs (de a tavalyi, csúfosan megbukott Double Dutchess után nem lenne meglepő, ha visszatérne), ezúttal közreműködők és háttérénekesnők pótolják megüresedett helyét. Tehát a Black Eyed Peas jól megvan nélküle, az már más kérdés, hogy ez kommerciálisan hogyan fog megmutatkozni az eladási számokon...
Ötvennyolc percre tizenkét szám jut, ami azért izzasztó, mivel több szerzemény hossza is öt perc felett van. Például az utolsó előtti RING THE ALARM pt.1 pt.2 pt.3 mindhárom részét egy másodperc híján hat percbe sűrítették bele, de amilyen jól összetákolt egy produkció, bizonyára ki lehet bírni. A lemez szinte egy pillanatra se ül le, és csak nagyon ritkán csúszik félre. A BACK 2 HIPHOP Nassel és a GET READY arra tesznek ígéretet, hogy a „Black Eyed Peas a végtelenségéig fogja zúzni”. Az igen és a nem ismételgetései fejből kiverhetetlen dallamívet képesek alkotni a YES OR NO-ban (a fenti idézet ebből származik), ahol először jelennek meg a társadalomkritikai érintések, itt konkrétan a politikáról. A 4EVER-be visszahívták a hírnévtelen időkben is nekik éneklő Estherót, aki csakúgy, mint a 2000-es Weekendben, ez alkalommal is a refrénben érvényesül. A modern világról szóló CONSTANT latinos beütése a közepén átcsap zúzós EDM-be, amihez hasonlót will.i.am legutóbbi(, túl sok szép emléket nem ébresztő...) szólólemezén hallhattunk. Nos, a dél-koreai CL-lel elkészült DOPENESS-t viszont will tényleg a #willpowerre szánta (Super Dope címen), ám ő azt átmentette a BEP-albumra, és egy kicsivel több hangeffektet dobott rá, de azért nem annyit, hogy az rontson az élményen. A Nicole Scherzingerrel közös WINGS-hez hozzákeverték a Tom's Diner emlékezetes dúdolását, amibe belerondít Scherzinger egy hanggal feljebb lévő és akcentusba hajló éneke, de az ezen túljutó, autentikus RING THE ALARM azonnal a hiphop-mennyországba repít minket. Az albumot az aktuális kislemez, a pozitív üzenetet hirdető BIG LOVE zárja: „Az emberek szeretnek bámulni rád” – hát, erre az albumra nem csak ránézni jó.
Értékelés:
Cím: MASTERS OF THE SUN VOL. 1 Előadó: The Black Eyed Peas Kiadó: Interscope Records Megjelenés: 2018. október 26. 12 dal, 58 perc
Karácsonyi albumokat gyártani mindig is megtérülő befektetés volt, legalábbis lesz mit a plázáknak lejátszani a téli (őszi?) időszakban. Ezen a héten több népszerű előadó is piacra dobott bejglikészítéshez alkalmas háttérzenét: John Legend, Gwen Stefani és a Pentatonix mellett Jessie J hozza el a legmeghittebb ünnepet LP formájában.
A This Christmas Day Jessie J második idei albuma a májusban megjelent, négyrészes, közel kínos R.O.S.E. után. Azért a tizenegy dalból álló új lemez listájára ránézve se várhatunk egy egetrengető alkotást, bár ez a stílusból adódóan amúgy is csak nagyon nehezen volna lehetséges.
Egyetlen egy olyan tétel van rajta, ami saját, voltaképpen a címadó This Christmas Day, melyben túlontúl csordul a szeretet („Tudom, hogy látsz mosolyogni, visszafojtom a könnyeimet / Csak semmi sem hasonlítható ahhoz, hogy ezt nélküled osztom meg”). Majdnem a teljes anyagra jellemző, hogy a zenei aláfestés hézagos, vagyis zsúfoltabbá lehetett volna tenni több csilingeléssel annak érdekében, hogy a karácsonyi hangulat még jobban átjöjjön, mert néhányszor nem érződik többnek egy sima dzsesszalbumnál. A nyitó Santa Claus Is Comin' to Town első fél perce értelmetlenül lelassított, ha az elejét a producerek levágták volna róla, akkor egy jó kis feldolgozást kapnánk. A még jobban dzsesszesített Man with the Bag nagyon betalál, az énekesnő erőteljes hangjához nagyon jól passzolnak e műfaji ritmusok, viszont az utána lévő Rockin' Around the Christmas Tree rétegei szétcsúsznak, amit a szaggatott Rudolph the Red-Nosed Reindeer / Jingle Bells se tud helyrerakni. A zongorával megtámogatott Let It Snowból ugyan hiányzik az ünnepiesség, de azért egészében jó lett, a White Christmas hasonló nótát fúj, mint a This Christmas Day, csak elviselhetőbb a kimenete, a Silent Night második fele pedig egyszerűen mesés.
Értékelés:
Cím: This Christmas Day Előadó: Jessie J Kiadó: Republic Records Megjelenés: 2018. október 26. 11 dal, 35 perc
A 29 éves Elle King születésétől kezdve biztos volt, hogy egyszer a showbizniszben fog tevékenykedni, csak az volt a kérdés, hogy a filmvásznat vagy a kifutót választja-e majd (a papa Rob Schneider komikus, a mama London King modell). Amikor gyerekkorában nevelőapja a The Donnas egyik lemezét nyomta a kezébe, a kis Elle zenei karrierről kezdett álmodozni. 2012-ben szerződtette le őt az RCA Records, 2015-ben jelent meg debütáló albuma. Ennek első kislemeze, az alternatív rock-műfajú Ex's & Oh's egy üde színfoltja volt a dance-pop és hiphop uralta mainstream közegnek, világszerte jól teljesített a legjelentősebb slágerlistákon. A folytatás pedig most érkezett meg.
Szex, drog, rock & roll – ebből Kingnek is kijárt: a Love Stuff megjelenését követően háromhetes ismeretség után megházasodott, noha a boldog vége mégse jött el; nem sokkal később a férjére rendőrt hívtak, mert bántalmazta őt. Elmondása szerint az új lemez munkálatai traumatikus hangulatban teltek, habár a végeredmény mégse lett olyan sötét, mint ahogyan azt elképzelnénk.
A Shake the Spirit kevésbé slágeresebb, mint a Love Stuff, például az itteni beharangozó, a Shame nem olyan fülbemászó dallamszerkezettel bír, mint az Ex's & Oh's, de azért szövegben eléggé depresszív, ugyanis arról szól, hogy rossz hatással van másokra („A baj az, amire szükséged van / Ezt kapod meg velem”), azonban ez csak a kezdet, mert előrehaladva a játékidőben egyre inkább bukkannak fel a házasság nem éppen kellemes pillanatai: „És a szemei közé néztem / Megijedt / Azt hiszem, azt mondtam neked, hogy ne bébizz engem” – így a kriminális Baby Outlaw, de a Man's Man még kegyetlenebb:„Mással b*sztam az első évfordulónkon”. A maga producelte Talk of the Townban King egy skalpvadászról énekel, a Soberben nem tud elszakadni a választottjától, az It Girlben ferde tükröt állít fiatal nőkről, a Naturally Pretty Girlsben pedig testhibájáról sajnálkozik; ez utóbbiban kerül felszínre a teljes anyag hibája. Sajnos egyik szerzemény se ragadós eléggé, hogy azokat (vagy bármelyiket a tizenhárom közül) idővel majd újra elővegyük. Ugyan King másodszorra is tartja az irányt, és mélyebb (személyesebb) tartalmat kerített, ami egyébként művészi fejlődésére is jó hatással lehet, de összességében a Shake the Spirit már az első néhány szám lejátszása után unalomba süpped.
Értékelés:
Cím: Shake the Spirit Előadó: Elle King Kiadó: RCA Records Megjelenés: 2018. október 19. 13 dal, 50 perc
